A Katolikus Egyház szeptember 14-én ünnepli Szent Kereszt felmagasztalását. Jeruzsálemben Kr. u. 335. szeptember 13-án szentelték fel a Nagy Konstantin császár rendeletére épített Szent Sír bazilikát, és másnap, szeptember 14-én mutatták fel a népnek a császár édesanyja, Szent Ilona által megtalált keresztereklyét. A keresztben a megváltás jelét és eszközét tiszteljük, a nép előtti első bemutatása az egyházi évben állandó ünnepnapot kapott. Az egyház története során sokan voltak keresztvállalók, akik életüket is feláldozták Krisztusért. Boga Alajos prelátus-kanonok, Márton Áron püspök általános helynöke, aki a Püspök letartóztatása után ordinarius substitus (helyettesítő kormányzó) megbízatással egy évig, saját letartóztatásáig irányította az erdélyi katolikusok életét, közéjük tartozik. Több, mint négy évvel letartóztatása után, 1954. szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén halt meg a máramarosszigeti börtönben.
Boga Alajos 1886 február 18-án született Csíkkozmáson, ami az erdélyi püspökség alcsíki főesperességéhez tartozik. Kozmás fölött van a Kászoni-medencébe utat adó Nyerges-tető, ahol 1849. augusztus 1-én Tuzson János vezetésével 1000 székely tartóztatott fel 12.000 osztrák és orosz katonát, és csak a bekerítés veszélye miatt kellett visszahúzódniuk. A Pázmáneum növendékeként a bécsi egyetem teológiai karán tanult, és 1910. július 14-én szentelték pappá. Káplánévek után a kolozsvári egyetemen 1914-ben filozófiai doktorátust szerzett, az első világháború alatt tábori lelkészként szolgált. Ezután 1919 és 1929 között a kézdivásárhelyi katolikus főgimnázium hittanára, és igazgatója is volt. Mailáth Gusztáv Károly püspök 1933-ban nevezte ki a gyulafehérvári székeskáptalan kanonokjává, és egyházmegyei tanfelügyelővé. Ettől kezdve – miközben sokszor más, felelős beosztásai is voltak – a katolikus iskolák 1948-ban történt államosításáig ő felügyelte az erdélyi katolikus iskolarendszert.
A második bécsi döntés után, amikor 1940. augusztus 30-án Észak-Erdély és a Székelyföld négy évre Magyarországhoz került vissza, Márton Áron úgy rendelkezett, hogy ő és a székeskáptalan Gyulafehérváron, tehát változatlanul román területen maradnak, de Észak-Erdély és a Székelyföld számára, ahol a katolikus hívők túlnyomó többsége él, Kolozsvár székhellyel felállítja a Püspöki Helytartóságot. A káptalan két kanonokját helyezte ide: Sándor Imrét, akit észak-erdélyi püspöki helytartónak nevezett ki, és Boga Alajost, aki az egyházmegyei tanfelügyelői tisztség mellett 1941. októberétől helyettes-helytartó is lett. A Magyarországhoz visszakerült területen komoly tanügyi szervezőmunka indult, ezt irányította Boga Alajos, miközben Sándor Imrének az egyházkormányzatban is segítségére volt. Boga Alajosnak nagy szociális érzékenysége volt, kidolgozta a rászoruló középiskolai tanulók segélyezési, támogatási rendszerét is.
A második világháború éveiben az 1940 és 1944 között Magyarországhoz tartozó Kolozsváron élve elutasította a háborús retorikát, megbélyegzett mindenféle uszító hangvételt. Van olyan visszaemlékezés, ami arról tanúskodik, hogy 1944-ben, a német megszállás után katolikus iskolagyűlésen rendreutasította báró Atzél Edét, aki üvöltözve gyalázta a zsidókat, és azt is kiabálta, hogy „majd amikor áttörjük a határt Dél-Erdély felé, akkor azt fogjuk mondani, hogy Isten ne irgalmazz”. Báró Atzél Ede ezzel Isten nevét hívta arra, hogy ő nem irgalmaz a románoknak se. Boga Alajos erre olyan választ adott, hogy azoknak nem lesz irgalom, akik nem ismernek irgalmat, mert ő ismerte Krisztusnak az erőszakot elutasító szavait: „Mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el.” (Mt. 26,52) Balogh Edgár pedig 1984 nyarán arról beszélt nekem Boga Alajos háború alatti embermentéséről, hogy Boga Alajos és Sándor Imre 1944. szeptemberében együtt írták alá azt a memorandumot, pontosabban garancialevelet, aminek fejében a még Kolozsváron lévő magyar igazságszolgáltatási szervek szabadon bocsátották a politikai foglyokat, akiknek többsége kommunista volt. Ezt a garancialevelet Balogh Edgár vitte el aláírásra a két kanonokhoz. Ezek a politikai foglyok így a visszavonuló Gestapo karmai elől menekülhettek el. Ez összefüggött a háborúból való magyar kiugrásnak az erdélyiek által kezdeményezett kísérletével, amiről részletesebben írtam a Rómában megjelenő Katolikus Szemle 1985.4. számában, Márton Áronról szóló tanulmányban.
A háború után a Kolozsvárt megszálló szovjet hadsereggel kellett viaskodnia. A szovjet katonaság lefoglalta a katolikus tulajdonban lévő Központi Szállodát, és azt látjuk, hogy Boga Alajos 1946. októberétől december végéig rendszeresen tájékoztatja Márton Áront a szovjet garázdálkodásról. A következő évben Márton Áron, 1947. március 7-én általános püspöki helynökévé, tehát közvetlen helyettesévé nevezte ki a Kolozsvárról Gyulafehérvárra visszahívott Boga Alajost.
XII. Pius pápa, látva, hogy a romániai kommunista vallásüldözés elsődleges célpontja a katolikus egyház, 1948. június 29-én rendkívüli felhatalmazással látta el a romániai püspököket, így Márton Áront is. Ebben a pápa felhatalmazta a megyéspüspököket, hogy sorrendileg meghatározva nevezzenek ki két papot, akik közül az első a püspök akadályoztatása (letartóztatása) esetén átveszi az egyházmegye kormányzását, és egyúttal a tartalékban maradt, immár első helyen várakozó pap mögé nevezzen ki újabb tartalékot úgy, hogy mindig legalább két tartalék várakozzon. Ezek a papok a letartóztatások sorában léptek az előttük álló pap helyébe, és a saját letartóztatásukat várták. Jakab Antal püspöktől hallottam, hogy az ő személyével 1951. márciusában, Sándor Imre letartóztatását követően, titkos fórumra került az erdélyi egyházkormányzat, amiről más túlélő résztvevők is beszéltek. Hosszú szövevényes történet ez, ami Márton Áron 1949. június 21-én történt letartóztatásától, a Gyulafehérvárra 1955. március 24-én este történt visszaérkezéséig tartott. Itt arra térünk ki, hogy Márton Áron saját maga mögé Boga Alajost nevezte ki első, és Sándor Imrét második tartaléknak – és ezzel előkészítette őket a vértanúságra.
Amikor Márton Áront letartóztatták, akkor ordinarius substitus minőségben Boga Alajos vette át a hatalmas egyházmegye kormányzását. A kommunista kormány azt gondolta, hogy a katolikus egyháznak az államhatalom alá rendelését – amit Márton Áronnal nem ért el – majd Boga Alajossal eléri. A kommunisták által szorgalmazott, moszkvai irányítású „békemozgalom” támogatására akarták rávenni, de Boga Alajos megírta nekik, hogy a katolikus egyháznak kezdettől tanítása a béke, legutóbb pedig éppen XII. Pius pápa állt ki a béke ügye mellett a második világháború idején. Ezért az állami hatalom nem szervezhet békemozgalmat a katolikus egyház számára. Agitátorokat küldtek a plébániákra, hogy támogassák a kommunista „béke” ügyét, és akkor a papság majd „békében élhet”, mert a kommunistáknak tetsző „békesség” lesz az egyház és a hatalom között. Erről a csíksomlyói plébánia Historia Domus-ában olvastam egy leírást Gaal Tamás felcsíki főesperestől, akit bukaresti kiküldöttek kerestek: „Eléadják, hogy ők a romániai római katholikus egyházat ki akarják békíteni a kormánnyal, mert Márton Áron püspökkel nem lehetett semmire menni. … Ezt úgy lehet elérni, hogy az alsópapság összefog és a maga köréből püspököt választ, aki megérti a demokrácia követelményét.” Nyilvánvaló, hogy a kommunisták célja a Rómától elszakadt „nemzeti” katolikus egyház volt. Ezek a kiküldött agitátorok a papság túlnyomó többsége részéről elutasításra találtak, mert Boga Alajostól, a börtönben lévő Márton Áron helyettesétől egyértelmű állásfoglalást kaptak. A kormány arra is rá akarta venni Boga Alajost, hogy dolgozzon ki olyan működési szabályzatot, amivel az egyház az állam alárendeltségébe kerül. Boga Alajos azonban ugyanazt a működési szabályzat-tervezetet küldte el, amit még Márton Áron dolgozott ki, és amit a kormány még 1948-ban elutasított, mert ez a tervezet őrizte az egyház autonómiáját és a Szentszékhez való hűséget. A kormány látta, hogy Boga Alajossal sem megy semmire.
Ezek után a rendőrség 1950. május 10-én este megjelent nála, és elhurcolták. Dávid László püspöki titkár így emlékezett vissza erre: „amikor a hatóság emberei megjelentek Boga Alajosnál, hogy letartóztassák, nagy nyugalommal vette kezébe bőröndjét, amelyet jó előre elkészített. Fejére tette kalapját, majd sétabotjával olyan nyugodtan indult, mintha a közeli helységbe utazna. … Úgy ment el, mint egy hős; semmi félelmet nem mutatott.” Így köszönt el: „Viszontlátásra a Mennyországban”. Öreg ember volt már, 64 éves, beteg volt a szíve, cukorbeteg is volt, tudta, hogy neki nem sok esélye van a túlélésre.
Előbb a Bukarest melletti Vacaresti börtönében tartották fogva, majd 1951. szeptemberében a máramarosszigeti börtönbe vitték. Máramarossziget az akkori román-szovjet határon van, a Tisza ottani felső szakaszának romániai oldalán. Annak a börtönnek a túlélői közül három egykori foglyot ismertem, akik közül Boros Béla, a temesvári egyházmegye számára 1948. december 12-én felszentelt titkos püspök, és Vasvári Aladár egykori brassói plébános, sepsi-barcasági főesperes beszéltek nekem az ottani viszonyokról. Vasvári Aladár elmondta, hogy a kommunista hatóságok a máramarosszigeti fegyházat olyan börtönnek használták, ahol a raboknak meg kellett halniuk. Ahogy ő fogalmazott: „Kivégzés nélküli eltüntető hely volt.” Boros Béla pedig azt mondta, hogy Máramarossziget a romániai rabzsargonban a „kivégzőtábor” nevet kapta. Boros Béla beszélt arról, hogy azokat a politikai foglyokat vitték Máramarosszigetre, akiket onnan politikai zavargás esetén azonnal a Szovjetunióba lehetett volna deportálni. Vasvári Aladár elmondta, hogy a börtönben különböző elkülönítő részlegek voltak, például a börtön külön szintjén voltak a bíróság által elítélt foglyok, és külön szinten azok, akiket bírósági ítélet nélkül internáltak ide. Vasvári Aladár cellatársa volt Boga Alajosnak, ők bírósági ítélet nélkül voltak ott, cellájukban néhány görögkatolikus román pap is el lett helyezve. Boros Béla mondta el, hogy ő Márton Áronnal és három másik püspökkel, Augustin Pacha temesvári megyéspüspökkel, Joseph Schubert bukaresti titkos püspökkel, és Alexandru Todea görögkatolikus titkos püspökkel volt közös cellában. Ezt az összetételt mondta el Alexandru Todea is a Mérleg 1990/2. száma által közölt interjúban. Az öt püspököt elítélte a bíróság, tehát el voltak különítve az ítélet nélküli internáltaktól, akiket szintén meghalni hoztak Máramarosszigetre.
Vasvári Aladár mondta el azt, hogy a foglyok e két külön csoportja nem tudhatott egymásról, nem lehettek egyszerre a folyosón. Egyszer azonban az őrök óvatlansága miatt meglátta Márton Áront, aki takarításkor a szemetet vitte ki a cellából, amikor ő, Vasvári még a folyosó másik szintjén, az internáltak szintjén volt – a különböző szinteket át lehetett látni, hogy az 1897-ben épült börtönben az őrök mindent lássanak. Vasvári Aladárt egy évvel Márton Áron után, 1950. júniusában tartóztatták le. Boga Alajossal egyidőben 1951. szeptemberében vitték Máramarosszigetre. Vasvári Aladár elmondta, hogy megörvendett a szíve, amikor meglátta Márton Áront, mert ebből tudta meg, hogy az 1949. júniusában letartóztatott püspöke életben van, és erőt jelentett számára az, hogy még ha tilos is látnia, de ott van a közelében. Elmondta ezt cellatársának Boga Alajosnak is, akit lelkileg szintén megerősített ez a tény. Boros Béla elmondta, hogy az ő cellájában élő öt püspök – akik közül kettő magyar, kettő német, egy pedig román, illetve négy római katolikus és egy görögkatolikus volt – intenzív lelki-szellemi életet élt a közös „püspökcellában”. Ugyanezt mondta el Vasvári Aladár is arról a celláról, ahol a román görögkatolikus papok voltak többen, akiktől sok segítséget és erős támaszt kaptak, akik segítettek a túlélésben, és akikkel kölcsönösen lelkigyakorlatokat tartottak egymásnak.
A máramarosszigeti börtönt sokan nem élték túl, számítások szerint a foglyok egynegyede meghalt ebben a börtönben. Az elégtelen ételmennyiség csak olyan vegetációt biztosított, ami évek során legyengítette a szervezetet és ennek halál lett a vége. Aki beteg volt, az nem kapott gyógyszert. Ezzel ölték meg Boga Alajost is. Amikor Máramarosszigetre került, már 65 éves volt, korábban már volt egy szívrohama és cukorbetegségben szenvedett. Vasvári Aladár mondta el nekem cellatársa, Boga Alajos halálának körülményeit. Az utolsó napokban már a szokottnál is gyengébb volt. A cella rabjai dörömböléssel megpróbáltak segítséget kérni neki, de nem hallgatták meg őket. Az utolsó napon, 1954. szeptember 14-én nagy rosszullét fogta el. Le tudták fektetni, Vasvári Aladár meggyóntatta és feloldozta őt. Vért hányt, tudta, hogy meg fog halni, ami rövidesen csendben meg is történt. Vasvári Aladár a kereszthordozó Krisztus hűséges szolgálóját látta Boga Alajosban, amikor így fogalmazott: „Boga bácsi Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén halt meg.” Vasvári Aladár elmondta, hogy miután Boga Alajos meghalt, másnapra virradó éjjel hallották a börtön lovas szekerének a jól ismert zörgését, ami mindig azt jelezte számukra, hogy valaki meghalt a börtönben. Ezen az éjjelen a cellatársak tudták, csak ők tudhatták, hogy Boga Alajost viszik. A börtönben meghaltakat titokban, többségüket a városhoz tartozó Szegények-temetőjében temették el, akiknek sírját a kommunizmus után már nem tudták azonosítani.
A kényelemre, jólétre berendezkedett korunkban könnyen panaszkodunk, pedig legtöbbször semmi okunk rá. Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepét azért állítja elénk az egyház, hogy a keresztre tekintve erőt kapjunk és tovább menjünk. Azok a hitvallók, akik Krisztus társaivá lettek a kereszthordozásban, ebben erősítik a földi utakon botorkáló embert.
***
(E megemlékezés írásához Vasvári Aladár, Boros Béla, Jakab Antal, Godó Mihály, Erőss Lajos, Léstyán Ferenc és Balogh Edgár szóbeli közlései jelentettek segítséget. Felhasználtam továbbá a dr. Marton József által szerkesztett Márton Áron élete és munkássága c. kronológiát, Lőwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig c. könyvét, Tamás Hubának a Boga Alajosról írt diplomadolgozatát, és Gaal Tamás egykori felcsíki főesperes visszaemlékezését, amit a csíksomlyói plébánia Historia Domus-ába írt le.)
