A katolikus egyház lehúzhatja a redőnyt?

Amíg emberek élnek a földön, mindig lesznek olyanok, akik keresik az igazságot, keresik Istent, keresik a hazafelé vezető utat. Az egyháznak kell világítania a sötétségben, olyan fényesen ragyogva, amennyire mi hagyjuk.

A tavaly bemutatott és kritikával fogadott BlackBerry című film egyik kulcsjelenetében a cég vezetőit láthatjuk, akik jó egy évtizeden keresztül uralták az okostelefon piacot, ahogy Steve Jobsot figyelik, aki éppen bemutatja az első iPhone-t. Az arcuk megmerevedik, ahogy a valóságot felfogják: a BlackBerry abban a pillanatban nélkülözhetetlenből elavulttá vált.

A történet nem egyedülálló. 2004-ben több mint 9000 Blockbuster üzlet volt világszerte. Alig egy évtized múltán – mivel a cég nem tudott elég gyorsan és teljeskörűen alkalmazkodni a Netflix direkt levelező és streaming szolgáltatásaihoz – a cég minden üzletét be kellett zárni. A járműgyártóktól kezdve a Kodakig az üzleti világ „temetője” tele van olyan termékekkel, amelyek alapjaiban változtatták meg a piacot.

Az üzleti élethez hasonlóan a változást sürgető hangok a katolikus egyházban az „alkalmazkodj-vagy-véged” mintát követik. Egy rohamosan elvilágiasodó kultúrában úgy tűnik, hogy az egyház egyre inkább idejétmúlttá válik. A kevésbé népszerű tanításainak egyike-másika olyan, mint egy régi videókazetta, amely még mindig ott van a polcon: a legjobb esetben is csak fura emlékeztető egy letűnt világból, a legrosszabb esetben pedig a fejlődés útjában álló zavaró mementó. A haladók úgy tekintenek magukra, mint akiknek át kell rángatniuk az egyházat a modern korba. Ez pedig rengeteg türelemmel és frusztrációval jár, mintha a nagymamát kellene megtanítani arra, hogyan használja a FaceTime-ot.

A haladók a fenti üzleti modellt tartják szem előtt akkor is, amikor a XXIII. János pápa által a második Vatikáni Zsinatot megelőzően javasolt aggiornamento-t emlegetik. (Az aggiornamento, a modernizálás követői figyelik az idők jeleit, és próbálnak tanulni a világtól.) A szentté avatott pápa arra törekedett, hogy az ősi igazságokat új módon mutassa be. A haladók azonban akkor is és ma is félmegoldásként tekintenek erre a megközelítésre, mondván, hogy a probléma nem a hangnemmel van, hanem a termékkel, és minél előbb rájövünk erre, annál nagyobb esélye van az egyháznak a túlélésre, és arra, hogy fontos tényező maradjon.

Sok katolikus tapasztalatai is megerősítik, hogy sürgető a helyzet. Legalábbis az Egyesült Államok észak-keleti területén és Nyugat-Európa nagy részén olyan az egyház, mint egy üzletlánc, amely lehúzza a redőnyt: több helyet összevonnak, bezárnak, vagy eladnak. A párhuzamot folytatva az üzletbezárás annak az eredménye, hogy kevesebb a vásárló, kevesebb alkalmazott végez több munkát, kevesebb eredménnyel. A megmaradó alkalmazottak pedig egy olyan felső vezető alatt dolgoznak, aki úgy tűnik, nem szereti őket túlzottan. Az egyik egyházkerületi püspök „független szerződő felekként” utal rájuk egy közleményben: olyan bizonytalan tényezőkként, akikért nem vállal felelősséget.

Ilyen környezetben a morál kétségtelenül leromlik. Ki akarja leoltani a villanyt az utolsó Blockbuster üzletben?

Ha az üzleti modell alapján vizsgáljuk, az egyházban a helyzet sivárnak, sőt borzasztónak tűnik, és drasztikus változásokért kiált. Az alkalmazkodást leglátványosabban a német Szinódusi Út mozgalom sürgeti, bővelkedve a modernizáló nyelvezetben. A „Nők az egyház papi szolgálatában és hivatalaiban” című dokumentum például „új gondolatokat” sürget a „papi szolgálat új formái” terén, amelyek abból következnek, hogy új kiindulási pontról, „új kezdettel” és hogyan közelítjük meg a nők szerepét az egyházi szolgálatban. Hasonló nyelvezet akar mindent megújítani, attól kezdve, hogy világi személyek is prédikálhassanak és gyóntathassanak, egészen addig, hogy elfogadják a mesterséges megtermékenyítést, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat (beleértve a „testi vágy produktív aspektusainak” dicséretét is).

A változás legtöbb bajnoka azonban kevésbé játszik nyílt kártyákkal, az érveiket úgy tálalják, mint ami előmozdítja a fejlődést, és ezáltal az adott tanítás teljesebben és felismerhetőbben értelmezhető. Lehet, hogy a nyelvezetük sokkal finomabb, a játszmájuk azonban nem kevésbé radikális, arra szólítva fel az egyházat, hogy mindannak, amit valaha igaznak tartottak, az ellentétét tanítsa. Megpróbálják az ellentmondás vádját elhárítani úgy, hogy azt történelmi kontextusba helyezik, és arra hivatkoznak, hogy egy bizonyos tanítás érvényes volt a maga idejében, de a megváltozott körülmények, és a mai tudatos gondolkodás számára ezek a hiedelmek elavultak és helytelenek. Robert McElroy bíboros nemrégiben érthetően felvázolta ezt a perspektívát, felszólítva az egyházat, hogy „finomítsa” azokat a tanításait, amelyek az emberi természet és az erkölcsi realitások korlátozott vagy tökéletlen megértésén alapulnak.

Ahogy egyre gyakrabban, hangosabban és határozottabban sürgetik az alkalmazkodást, fontos megértenünk, hogy ez a szemlélet alapvetően miért téves. Először is ezek a változtatások, ahogyan azt a haladók elképzelik, az egyház lényegi identitását tekintve továbbra is erkölcstelenek. Az állandóság nélkülözhetetlen a „márka” szempontjából. Elvégre hisszük, hogy Jézus Krisztus ugyanaz volt tegnap, mint ma, vagy a jövőben. Ugyanaz a Krisztus mutatja meg magát a szent hagyományokon keresztül: úgy ismerjük meg Istent, ahogy azt mindig is hitték és tanították.

Ha az egyház visszahívná a terméket, beismerve, hogy hibás volt a tanítása, amit most kijavít és modernizál, akkor minden mást is elsodorhat az idő futóhomokja. Minden tanítás igaz, de csak addig, amíg meg nem változtatják. Az egyház létjogosultsága és az a törekvése, hogy Isten kinyilatkoztatásának igazságát hirdesse annak teljességében, megszűnne létezni. Hogy az üzleti modell analógiáját folytassuk, nem lehet változás addig, amíg maga a termék, amit eladunk, ugyanaz, változatlan.

Az üzleti megközelítés másik hibája, hogy nem számol a Gondviselés szerepével, Isten nem szűnő jelenlétével, ahogy életünket és egyházának életét vezeti. Nyilvánvaló, hogy az egyház nem egy cég, de ha tanítványi szerepünket komolyan vesszük, akkor igenis valamit kínálunk az embereknek. Lehet, hogy nem arra akarjuk rábeszélni az embereket, hogy vásároljanak meg egy fogyasztási cikket, hanem megpróbáljuk meggyőzni őket, hogy fogadják el azt az igazságot, amely szabaddá teszi őket. Arra törekszünk, ahogy Szent Pál is, hogy Krisztust és megfeszítését hirdessük, éspedig nem azért, hogy jövedelmet szerezzünk, vagy profitot termeljünk, hanem azért, hogy lelkeket nyerjünk a mennynek.

Azonban túlságosan gyakran esünk abba a hibába, hogy az evangelizációra is marketinges stratégiával tekintünk, ügyes hirdetésekkel és a plébániai küldetés olyan megfogalmazásával, amelyek a céges tanácsterem légkörét idézik. Fulton Sheen érsek beszélt az ilyen tevékenység ostobaságáról, és azt írta, hogy a fiataloknak kihívásra van szükségük: „Ha a Madison Avenue fogpaszta reklámjaihoz hasonló hirdetésekkel akarjuk eladni a terméket, ha a kereskedelemben szokásos technikákat akarjuk bevetni hivatásunkban, a fiatalok szíve nem vet majd meg minket, hogy eltávolodtunk a kereszttől?” Jézus megmutatta nekünk legfőbb küldetésünket a szentírás utolsó szavaival: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! … S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 19-20)

A Gondviselésbe vetett bizalom azt is jelenti, hogy hiszünk abban a Hitben, amit kaptunk, hisszük, hogy örökké velünk lesz, hogy van lehetősége átalakítani minket, és fontossága töretlen. Néha hallunk fanyar megjegyzéseket arról, hogy bizonyos foglalkozásokra, például a temetkezési vállalkozókra mindig szükség lesz. Mélyebb értelmezésben az Egyház ajtaja sem lesz soha zárva. Ameddig ember él a földön, mindig lesznek olyanok, akik az igazságot keresik, Istent keresik, keresik a hazafelé vezető útjukat. Az egyháznak kell világítania a sötétségben, éspedig olyan fényesen, amennyire hagyjuk.

Az utóbbi évtizedekben az egyházi élet valamennyi területén megfigyelhető visszaesés, kevesebb a keresztelés, az esküvő, kevesebben járnak misére, kevesebben választják a papi hivatást. Ennek sok oka van, és az egyház a kulturális változások árjával szemben úszik. Az ember azonban eltűnődik, hogy vajon az egyház alkalmazkodási, a változásokhoz történő igazodási szándéka nem inkább felgyorsította-e, mint gátolta a hanyatlást. Sok vállalkozás számára az olyan cégek, mint a BlackBerry és a Blockbuster intő jellé váltak.

Van azonban alternatívája a „alkalmazkodj-vagy-véged” forgatókönyvnek. Egy szerencsétlen próbálkozással, egy új rivális céggel versenyezve, a Coca-Cola cég az 1980-as évek közepén New Coke néven új termékkel jelentkezett a piacon, hogy naprakész maradjon. Az eladások azonnal visszaestek. A Coca-Cola a legfontosabb termékét addig „Ez az igazi” szlogennel hirdette, azaz olyan termékként, amely megbízhatóan változatlan marad ebben a mindig változó világban. Bár a New Coke a kereskedelmi kudarc és a megrendült bizalom példája lett, a Coca-Cola cégnek volt bátorsága, hogy beismerje a tévedését, és mielőtt nagyobb veszteség érte volna, visszakozott.

Mindig ott lesz a kísértés, hogy lépést tartsunk az időkkel, és ne maradjunk le a történelem során. A kihívás abban rejlik, hogy az egyházra és küldetésére ne világi szemmel tekintsünk, abban bízva, hogy Jézus Krisztus majd továbbra is minden kívánságunkat teljesíti. Ő marad az egyetlen, aki végül majd mindent megújít.

Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: The Catholic World Report