Miképpen lehet kezelni a ránk telepedő apóst-anyóst

Amikor az após-anyós kérdés állandóan visszatérő nézeteltérés tárgya a házastársak között, lényeges a házasság egyensúlyban maradása érdekében megtalálni a megfelelő távolságot az após-anyós felé.

Mit tehetünk, amikor az após-anyós pár hajlamos egy kicsit ránk telepedni? Fogadjunk, hogy ezt a kérdést minden házaspár már feltette magának egyszer! Bénédicte Lucereau, konferenciaelőadó és párterapeuta a Mots Croisés nevű normandiai rendelőből közli a megoldás lehetőségét az Aleteia olvasóinak. „A korlátok és határok megtartásának kérdését mindenki másképp látja, ez az egyébként, ami a problémát előidézi a házaspároknál. Ha a határokat nem ugyanúgy határozzák meg a házastársak saját családjában, a betolakodásnak ez a fogalma mindkét fél számára különböző.”

Ezek a különbségek jó talajul szolgálnak a házastársi konfliktusok számára. „Vegyük például azt az anyóst, aki minden vasárnap meghívatja magát ebédre a fiához és menyéhez. A meny talán szívesen fogadta őt házasságuk első hónapjaiban, esetleg első éveiben, szeretetből vagy jóindulatból. De ez a szíveslátás, ami eleinte nem okozott gondot, egyre nyomasztóbbá vált, ahogyan az idő múlt. Viszont a férj, aki annak idején, kicsi korában, azt látta, hogy a nagymamája minden vasárnap velük ebédelt, valószínűleg nem látott problémát a helyzetben, és nem tűri felesége tartózkodását, amit édesanyja elleni sértésként fog fel.”

A helytelenül alkalmazott szeretet megöli a szeretetet

Léteznek azonban Bénédicte Lucereau szerint bizonyos objektív kritériumok, amelyeket figyelembe kell venni, hogy bölcs távolságot lehessen tartani a házastárs családjával szemben. Ilyen például az, amikor szembeötlően hiányzik a házaspár tagjai közötti intimitás tiszteletben tartása. „Emlékszem egy anyára, akinek kulcsa volt a fia lakásához, és gyakran megfordult ott takarítani vagy a háztartási gépeket kiüríteni, egészen addig a napig, amikor vette a bátorságot és kicserélte a lakásban a függönyöket. Amikor a fiatalasszony ezen felháborodott, a férj azzal védte édesanyját, hogy szerinte örömöt akart ezzel szerezni nekik, de az érvelését a felesége ellene irányuló sértésnek fogta fel, mert úgy érezte, férje nem az ő oldalán állt.”

Az idő előrehaladásával egyes szülők nem mérik fel, hogy az élet halad, saját gyermekeik is felnőttek lettek, és kikívánkoznak a családi fészekből, hogy létrehozzák saját családi környezetüket. „A szülők számára ilyenkor az a nagy kísértés, hogy megkíséreljék visszakapni gyermekeiket – állapítja meg a terapeuta. – Erre a célra érzelmi húrokat pendítenek meg: Ó, ha szeretnétek minket…” Ez azonban nem tisztelet és nem szeretet kérdése, és a szülőknek el kell fogadniuk, hogy gyermekeik döntései különböznek az övéiktől. „Manapság az emberek utaznak, a pénzüket más módon költik el, sokkal könnyebben mozognak: mindezek generációs konfliktusokat eredményeznek, egyszerűen azért, mert a gyermekek nem ugyanabban a korban élnek, mint a szüleik.”

Ideális megoldás, ha önmagunkból kiindulva, erőszakoskodás nélkül mondjuk el véleményünket: „Úgy érzem, túlságosan rám telepszenek, amikor azt látom, hogy…” Bénédicte Lucereau szerint „jól meg kell válogatni a szavakat, hogy a szülők megértsenek minket, anélkül, hogy sértve vagy mellőzve éreznék magukat. Egyesek félnek a magánytól vagy attól, hogy nem láthatják eleget az unokáikat, ez egyeseknél beteges félelem is lehet. Világosan meg kell beszélni a dolgokat a szülőkkel vagy az após-anyós párral, és elsősorban a fiataloknak kell tisztázniuk a kérdést egymás között, mert a másik fél tússzá válhat egy lojalitás hiányával vádoló konfliktusban a szülei és felesége vagy férje között.”

Anyjával szemben a férjnek mindig a feleségét kell választania és előtérbe helyeznie. Ellenkező esetben a házaspár egyenes úton halad a súlyos válságok felé, amelyek kapcsolatuk tartósságát veszélyeztetik. A helyzet javítására a házaspár növelheti a távolságot, ritkábban mehetnek látogatóba a szülőkhöz, és a szabadságukat nem a szülőknél, hanem egyéb helyen tölthetik el. „Meg kell védeniük a saját családi alap sejtjüket. A megszállás, a betolakodás rejtőzhet a jóakarat mögé, de elérhet a zaklatásig is: „Úgy, szóval nem jöttök ezen a hétvégén? Na jól van, nem baj, de számítok akkor rátok a következő hétvégén!” – ez már beavatkozás a szabadságba. Ezt hívják érzelmi manipulációnak: a rosszul alkalmazott szeretet megöli a szeretetet”.

A távolságot rendszeresen felül kell vizsgálni

A másik buktató, amitől törékennyé válhat a viszony az egyik házastárs és a másik házastárs szülei között, a vétkesség érzése, a bűntudat, ami egyes szülőknél odáig fajul, hogy elhitetik gyermekeikkel, hogy a rájuk kényszerített magány következtében romlik a kedélyállapotuk. „Ez nem igazságos – jegyzi meg a terapeuta. Egy megfelelően gyakorolt, a másikhoz igazodó szeretet engedi, hogy a másik fél szabadon jöjjön hozzád. Ez egyben lehetőség arra, hogy az após-anyós házaspár, vagy a szülők, akik abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy még ketten vannak, gondoskodjanak a saját páros életükről és kezeljék a magányt, amikor gyermekeik elhagyták már a családi fészket.”

Hogyan lehet erről házaspárként beszélni, anélkül, hogy kíméletlennek tűnjön a másik félnek? Sokszor kellemetlen szerepet kell vállalni, mert kívülálló harmadik személyként kell megnyitnunk házastársunk szemét arra a módra, ahogyan a saját családi rendszerük működik. Mindig saját nevünkben kell beszélnünk, és nem vádolni a férjünket vagy feleségünket a saját családjuk nem megfelelő működéséért. Nem szabad a másikat felelőssé tenni az anyós betolakodásáért, hanem inkább ezt mondjuk: „Én ezt nem viselem el”, vagy „Azt gondolom, hogy ez nem jó a mi családunk számára”, és mindig felelősséget kell vállalnunk azért, amit érzünk.

A másik felet bevonni a megoldás keresésébe is jó módszer: a felelősség megosztásával megpróbálni a családi egyensúly helyreállítását. „Te mint tudnál tenni a családunkért?” „Mit tudnál tenni, hogy megvédj engem ettől az állapottól, vagy ettől a befolyásolástól, amitől rossz a közérzetem?” „Tudsz valamit tenni azért, hogy jobban érezzem magam, hogy ne legyen az az érzésem, hogy rossz meny vagyok, hogy ne érezzem magam vétkesnek?” „Mit gondolsz arról, hogy milyen gyakran látjuk a szüleidet? És az én szüleimet?” Ezek olyan kérdések, „amelyeket mindig újra fel kell vetniük a házastársaknak, olyan kérdések, amelyeket állandóan meg kell beszélni, hogy az idő változásának megfelelően ítélhessünk. Amikor a gyerekek még kicsik, nagyon szívesen látjuk a szülőket, de mikor a gyerekek növekednek, a nagyszülők gyakran a szülők helyét akarják átvenni, megjegyzéseket téve a gyermekek nevelésére. Ez jó pillanat a távolság újraszabályozására. El kell vetni a jó és rossz logikáját, nem kell mindenen moralizálni” – figyelmeztet Bénédicte Lucereau. Rosszul érezheti magát valaki akkor is, ha a helyzet se nem jó, se nem rossz. Amit az ember érez, az egy olyan realitás, amit nem lehet megítélni. A másiknak azt mondani: ’Nem vagy igazságos, amikor ezt mondod’, vagy vádaskodni, az nem vezet sehova. A jó gyakoriság az após-anyós családdal való találkozásra az, ami megfelel a házaspárnak és a szülőknek is, és ezt folyamatosan fel kell vetni és újból megbeszélni.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia