A mai vasárnapon ültük meg Krisztus Király ünnepét. Ez az ünnep nem oly régi; nincs még száz éve annak, hogy XI. Pius pápa október utolsó vasárnapját jelölte ki a mindenség királya ünnepének. A hatvanas évek vége óta, a liturgikus reform eredményeként az ünnep átkerült november végére, az utolsó évközi vasárnapra. Az alábbiakban az ünnep 1925-ös elrendelésére emlékezünk.
Hitünk szerint Krisztus a mindenség királya. Ahogy a Jelenések könyvében olvassuk: „Királyok királya, uralkodók Ura!” [Jel 19, 16] De mit is jelent Krisztus uralma?
1887-ben született egyik írásában Prohászka Ottokár így fogalmazott:
„Christus regnat! annyit jelent, hogy az ember soha és semmiben sem vonhatja ki magát Krisztustól, hogy az egész ember áttétetett abba a természetfölötti rendbe, melynek feje és királya Krisztus, ki azért jött le a földre, hogy restauráljon mindeneket: az embert és lelkét, vagyis a hitet és tudományt; az embert és testét, vagyis a házasságot; az embert és nevelését, az iskolát; az embert és az embereket, vagyis a társadalmi életet; az embert és társadalmi létének legimpozánsabb nyilvánulását, az államot, szóval minden emberit, hogy minden keresztény legyen, minden krisztusi legyen /…./
Ez Krisztus királyságának fogalma!
[Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái. XII. köt. Bp., 1927, 212. p.]
Az 1920-as évek elején mozgalom indult az Egyházban annak érdekében, hogy újíttassék meg az emberiség fölajánlása Jézus Szent Szívének; ehhez társult az a kérés is, hogy a Szentatya új ünnepet rendeljen el, amelynek az üzenete: Jézus az egész világ, a társadalom fölött is uralkodik. Az eredeti elképzelés Jézus „szociális királyságá”-ról szólt, s az új ünnep elrendelése érdekében a hívek körében aláírásokat gyűjtöttek világszerte, így hazánkban is.
A Szentszék válasza hamar megérkezett. A pápa által meghirdetett jubileumi szentév utolsó hónapjában, 1925. december 11-én jelent meg XI. Pius Quas primas kezdetű enciklikája. A pápai dokumentum nemcsak a „szociális királyság”-ra terjedt ki, hiszen ez Krisztus uralmának leszűkítése lenne. Az alábbiakban az enciklika néhány részletét idézzük.
A pápa azzal kezdte levelét, hogy „Jézus Krisztus uralkodik az emberek eszén”, mert „Ő maga az Igazság, amelyet befogadni és engedelmesen elismerni az embereknek kötelessége”. Krisztus az emberek Megváltója, folytatta a pápa, de egyben törvényhozója is, akinek parancsait meg kell tartani.
Isten országa nem evilágról való, ugyanakkor tévedés lenne azt hinni, hogy „az isteni Üdvözítőnek a világi dolgok fölött semmi hatalma és befolyása sincsen, mikor Ő, mindenek Megváltója lévén, mindenek fölött teljes hatalommal rendelkezik”. Ebből következik, hogy az országok vezetői nem mulaszthatják el „a Krisztus országa iránt köteles engedelmességet és tiszteletet, ha országuknak, államuknak igazán a javát akarják”.
Hosszabb részt idézünk az enciklikából, amely megvilágítja, miért tartotta szükségesnek Róma püspöke az új ünnep elrendelését:
„Hogy pedig Krisztus birodalma és királyi hatalma mindjobban az emberek tudatába vésődjék, célszerűnek látszik, hogy az Egyház erre külön ünnepet szenteljen. Az egyháztörténelem lapjai értesítenek, hogy a századok során újabb s újabb ünnepek keletkeztek az egyes hitigazságok szemléltetésére és megülésére. Mikor a hitet üldözték, az Egyház tisztelni kezdte a vértanúkat, hogy ’a vértanuk ünnepei vértanúságra buzdítsanak’, mint Szent Ágoston mondja. Utóbb a hitvallók, özvegyek és szüzek részesültek tiszteletben, hogy a híveket ez a tisztelet az ő erényeik utánzására sarkallja. A bold. Szűz tiszteletére rendelt ünnepek viszont nemcsak az alapjukat tévő hitigazságokat állították a hívek lelki szemei elé, hanem még azt is eszközölték, hogy a keresztények Üdvözítőjük édesanyja iránt mind nagyobb és lángolóbb szeretetre gerjedtek.
Hasonlóképpen vonultak be az egyházi évbe később más ünnepek. Így Úrnapja, amely hódolatra és imádásra int az Oltáriszentségben csodálatosan jelenlévő Úr Jézus iránt. Mikor pedig a janzenisták szomorú és komor tévtana az embereket lehangolta és ernyedtekké tette, az Egyház Jézus Szent Szívét mutatta nekik, hogy belőle vigaszt és bátorságot merítsenek.
Midőn tehát elrendeljük, hogy Jézus királyságának ünnepét az Egyház megülje, korunk bajaira hathatós gyógyírt akarunk alkalmazni. Napjaink rákfenéje a világias szellem, amely tagadja Krisztus hatalmát, nem akarja őt urának elismerni, nem akar Neki szolgálni, nem akar törvényeinek engedelmeskedni. Ez a szellem mondta egyenrangúaknak, egyformán jóknak az igaz vallást a hamis tanokkal. Sőt ennek a világias szellemnek eredményeképpen akadtak államok, amelyek azt hitték, hogy Isten nélkül is meglehetnek, hazafiságukat Isten tagadásából és törvényeinek megszegéséből állíthatják össze. A gyászos eredményre már elődünk, XIII. Leó figyelmeztetett: felbomlott a családi élet, megromlott a közélet, inog a társadalom. /…/
A most lezárult jubileumi Szentév alkalmat ad, hogy ezt az ünnepet az egyházi évbe beiktassuk, mert ebben az évben az Isten-király megdicsőült az Ő szentjeiben. Ugyancsak ebben az évben láthatták a zarándokok százezrei a Krisztus igéjének hirdetői által elért sikerek és eredmények tanújeleit. Végül a jelen évben volt a niceai zsinat 1600 éves fordulója, amely zsinat megvédvén a tévtanok ellen az Ige istenségét, bizonyságot tett, hogy Krisztus az emberiség királya.”
[Egyházi Lapok (Papok Közlönye). 1926. 1. sz. 1. p.]
A pápa ezek után elrendelte, hogy október utolsó napján, Mindszentek ünnepe előtt egy nappal, „az egész Egyház megülje Jézus Krisztusnak, az emberiség királyának ünnepét”, s ezzel együtt azt is elrendelte, hogy ugyanezen a napon „évenkint újítsák meg az emberiség felajánlását Jézus Szentséges Szívének, amely felajánlás évenkinti ismétlését elődünk, X, Pius megparancsolta”.
A pápa nem véletlenül helyezte vasárnapra az ünnepet; szándéka az volt, hogy ne csak a papság, hanem „a munkától nyugvó hívő nép is részt vehessen az ünnep méltó megülésében”.
A korszak hazai lelkipásztori folyóirata így kommentálta az enciklikát:
„Azáltal, hogy az Egyház az új ünneppel kijelenti, hogy Jézus az emberiség minden vonatkozásában irányadó és uralkodó, szembehelyezkedik bizonyos ellenkező tanításokkal és gyakorlatokkal. Szembehelyezkedik a liberalizmussal, a radikalizmussal, a szociáldemokráciával. A pápai enciklika ezeket ugyan nem nevezi meg így névleg, hanem Jézus uralkodó szerepéről fölállított tételét az úgynevezett laicizmussal szembehelyezi. Laicizmus alatt azt a törekvést érti, amely a vallást a magánéletbe és templomba akarja visszaszorítani, máshol pedig a vallástól független törvényeket állít. Ezeket a törvényeket az Egyháztól, Istentől teljesen elvonatkoztatja, csak a közmegegyezést teszi meg azok jogalapjául. Ez a laicizmus alapjában a gyökere tehát minden olyan törekvésnek, amely Isten alól kibújni akar. A liberalizmus, marxizmus, radikalizmus csak különböző megnyilatkozásai ennek.”
[Egyházi Lapok (Papok Közlönye). 1926. 1. sz. 2. p.]
Az idézett passzust akár ma is leírhatták volna. Igaz, a marxizmus éppen szundikál, de az elfajult liberalizmus – önmagát szinte isteni rangra emelve – sok-sok területen mérgezi a közéletet, az emberek gondolkodását, rombolja szünetlenül az erkölcsi értékeket. A pápai enciklika egyik, fentebb nem idézett részlete ezért ma is nagyon megszívlelendő:
„A katolikusok kötelessége lenne, hogy ezt a (Jézushoz való) visszatérést megérleljék és siettessék tevékenységükkel és alkotásaikkal: közülük azonban a valóságban jó sokan, úgy látszik, hogy még azt a helyet sem tudják a társadalmi életben elfoglalni, sem azt a tekintélyt megszerezni, amely azokat megilleti, akik az igazság fáklyáját hordozzák. Ezt a helyzetet talán azon jók lassúságának és félénkségének kell tulajdonítani, akik a harctól tartózkodnak, és ernyedten állanak csak ellent: és az Egyház ellenségei ebből szükségszerűen nagyobb bátorságot és vakmerőséget merítenek.”
[I. m. 2. p.]
Nyugodtan állítható: XI. Piusz pápa 1925-ben megrajzolt kórképe napjainkra talán még inkább érvényes. Sajnálatos módon katolikusok körében ma is találkozni azzal a liberális felfogással, hogy –
Csernoch János néhai hercegprímásnak az idézett enciklikáról tartott előadása néhány szavát idézve – „a vallás és annak törvényei csak a magánéletben irányadók, a közéletben ezektől el kell tekinteni”. [Katholikus Szemle. 1926. 4. sz. 199. p.] Csernoch bíboros előadása végén feltette a kérdést: „Miért lenne puszta álomkép az új katholikus világ elkövetkezése?”[I.m. 202. p.]
*
A mai napon jelent meg honlapunkon egy témánkba vágó cikk. Lengyelország követendő példája. Ennek kapcsán érdemes felidézni egy régi szöveget.
Néhány évvel a pápai enciklika megjelenése után, 1930 őszén, tíz részes előadássorozatot tartott a Pázmány Péter Egyetemen Schütz Antal piarista hittudós, egyetemi tanár. Krisztus királyságáról szólva arról is beszélt, mi lehet a magyarság teendője:
„Trianon után tanácstalanul nézett borús egére és ködös jövőjébe a magyar. Múltjában volt hivatása; kereszténység védője, defensor fidei volt nemesebb és igazabb értelemben, mint akire a történelem rápazarolta ezt a címet. Miért ne tájékozódhatnék jövője múltja szellemében, csak nagyobb következetességgel, Krisztus királysága felé? /…/
A történelem esélyei közepett egy marad meg és nem sodródik bele a múlandóság árjába: Ég és föld elmúlnak, de az én szavaim el nem múlnak. A trentói zsinati templom oldalán van egy feszület, elkényszeredett Krisztus-arccal, mélységes szánalom és részvét arca, és mégis fölötte a fölírás, és ez a fölirat igazság: Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!”
[Schütz Antal: Krisztus. 3. kiad. Bp., 1944, 234-235. p.]
