Te jó ember vagy!

Engem különösképp meghatott Véronique Olmi „Bakhita” című megrendítő regényének egyik epizódja, amely bemutatja a szent életét. Bakhitát kisgyermekként saját szudáni szülőfalujából – emberkereskedelemmel foglalkozó – muszlim férfiak rabolják el. Ez idő tájt a lány körülbelül 7 éves. Óriási sokk éri – mind saját, mind szülőfaluja nevét elfelejti – szinte minden emléke feledésbe merül. Csak arra tud gondolni, hogy minden az ő hibájából történt, hiszen anyja figyelmeztette, hogy ne csatangoljon el messzire a szülőfalujától…

Bakhita minden egyes nap ruhátlanul jár-kel, ételhez alig vagy egyáltalán nem jut. Esténként, néhány órára egy sötét lyukba hajítják, ahol az éjszakát tölti – majd eladják a piacon durva férfiaknak, akik megkínozzák és megerőszakolják.

Egy napon találkozik egy olasz úrral, egy kereszténnyel. Amikor feltakarít nála, egy feszületet talál. „Ki ez a megkínzott ember?” – tanakodik, szívében mélységesen megrendülve. „Szolga, mint én.” Ekkor veszi kezdetét nagy szerelmi története Jézussal, a „Mesterrel”, ahogyan ő utal rá –, mester és szolga, mint Bakhita, aki később szerzetesnővér lesz Olaszországban.

A fiatal lányon eluralkodik mások és önmaga gyűlölete – meséli regényében Véronique Olmi –, hiszen eltűrvén korábbi tulajdonosainak erőszakos cselekedeteit lelke bemocskolódik. Csak egy emlék akadályozza meg abban, hogy a kétségbeesés hatalmába kerítse. Mégpedig az, amit édesanyja mondott neki: „Kedves és jó ember vagy.” Bakhita ezeket a szavakat, mint védelmet biztosító várfalat megőrzi szívében. Megkínzott és megvetett állapotában sem feledte el, hogy milyen is ő legbelül – amit édesanyja nyilvánvalóvá tett számára: „Kedves és szeretetreméltó ember vagy.” És ezeket a szavakat gondosan megőrizte, mint ahogyan a parazsat fújjuk, hogy a láng újra fellobbanjon és táncoljon a sötétben.

Valami hasonlóval találkoztam Florian Henckel von Donnersmarck rendező filmjében. A film az 1980-as években játszódik, a Német Demokratikus Köztársaságban. A kommunista párt által működtetett Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi egyik munkatársa azt a megbízatást kapja, hogy kémkedjen egy író és társa, egy színésznő után. A férfi, mint a kommunista párt kifogástalan terméke és kiváló megbízottja, kezdetben a marxista ideológiát vallja. Amikor azonban felettese elképesztő indítékaival, valamint az író és felesége bátor és megható élettörténetével szembesül – hiszen éjjel-nappal figyeli őket – kétségek kezdik gyötörni.
Tapasztalásai következtében megrendül a rezsimbe vetett szilárd meggyőződése és hite: megérinti őt egy színdarab és egy Beethoven-szonáta szépsége, valamint az író szerelme, aki egy súlyos árulást megbocsájt.

Végül az egyik epizód végérvényesen megingatja bizalmát. Amikor véletlenül összetalálkozik a színésznővel – akit éppen megfigyel –, a nő közvetlenül a szemébe néz, és ezt mondja neki: „Te jó ember vagy.” Összerezzen: ha tudná, hogy ki vagyok, és mit csinálok! A színésznő szavainak hatására azonban minden megváltozik. A jóság szikrája, amelyet meglátnak benne, lángra lobban – és ez a jóság vezeti őt hátralévő élete végéig, így valóban derék ember válik belőle.

Ezek az egymással párhuzamba állítható epizódok nagy hatással voltak rám. Kétségtelen, hogy Isten mindig rajtunk tartja tekintetét, mint ahogyan ez az édesanya, vagy ez a színésznő, aki meglátta ennek a férfinek a legjobb oldalát. Isten bennünk továbbra is dicsőséges képmását látja, még akkor is, amikor beborít minket a mocsok. De Ő, Ő mindent lát! Ebbe a jóságba helyezi reményét, anélkül, hogy megrendülne. Annyira, hogy isteni gondviselésének köszönhetően, a jóság lángja – bármilyen kicsi is legyen – diadalmaskodhat felettünk.

Fordította: Oberst Olga
Forrás: vision2000.at