Húsz évvel ezelőtt, a 2002-es hosszú böjt idején elkezdtem használni a “Catholic Lite” („alacsony kalóriatartalmú”, könnyített katolicizmus) kifejezést egy olyan projekt leírására, amely külön kezelte, szétválasztotta az Egyházat a Szentírásban és a hagyományban lefektetett alapjaitól. Egy olyan katolicizmusra használtam ezt a szót, amely nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, hogy miben is hisz, vagy hogy mitől is lesz igaz egy élet; a nyitott határok egyházára, amely nem képes vagy nem akarja meghatározni azokat az eszméket és cselekedeteket, amelyek megtörik a Krisztus misztikus testével való teljes közösséget. A Catholic Lite projektet jellemzően úgy hirdették, mint ami lelkipásztori választ ad a késő modernitás és a posztmodernitás kulturális kihívásaira. Ezzel szemben a késő modernitás és a posztmodernitás nem mutatkozott lelkesnek a párbeszéd iránt, hanem alig elfojtott ásítással válaszolt.
Nem ismerek olyan esetet, amikor a Catholic Lite projekt egy olyan eleven, vibráló katolicizmust eredményezett volna, amely során teljesül a XXIII. Szent János pápa és a II. vatikáni zsinat által az egyház elé kitűzött feladat: a világ megtérése és megszentelődése. Éppen ellenkezőleg, a Catholic Lite mindig egyházi szklerózishoz, elmeszesedéshez vezetett. A ma élő, életerős katolicizmus a katolikus igazságot fogadja el válaszként a világ vágyakozására, amely valódi emberi felszabadulásra és hiteles emberi közösségre irányul: ez a bűnösök egyháza, amely keresztény tökéletességre törekszik. Az a katolicizmus viszont, amely mindenütt haldoklik, a „Catholic Lite” egyháza.
Súlyos tapasztalatok tanítottak meg arra, hogy a “Catholic Lite” kifejezést nem igazán lehet jól lefordítani más nyelvekre. Éveken át azt képzeltem, hogy a Coca-Cola termékek annyira elterjedtek globálisan, hogy nincs is szükség fordításra a “Catholic Lite” kifejezés megértéséhez. Ugyanez vonatkozik a “Catholic Zero”-ra, amit szintén használni kezdtem, például egy ilyen mondatban, hogy “A Catholic Lite elkerülhetetlenül a Catholic Zero felé vezet“. Ostobán tettem. Megkímélem önöket a drasztikus részletektől, de a közelmúltban munkám néhány fordítása annyira kínosra sikerült, hogy váltottam, és mostantól kezdve “folyékony katolicizmusról” beszélek: egy olyan, könnyű tartalommal rendelkező egyházról, amely a környező kultúrából merít, és szerepét elsősorban a jó cselekedetek végzésében látja, abban, amit a világ „jócselekedetként” értelmez.
A „Catholic Lite” vagy a Folyékony Katolicizmus projekt fentebb említett haldoklása most teljes mértékben megmutatkozik a német “Szinódusi Úton”. Ebben a többéves folyamatban az egyházi bürokraták és tudósok játszanak domináns szerepet; a folyamat kellően elszántnak tűnik ahhoz, hogy újra feltalálja a katolikus Egyházat a liberális protestantizmus egy formájaként. A minap a Szinódusi Út úgy döntött, hogy az egyházi szexuális visszaélések válságát használja fel fegyverként. Ezzel indokolja a korszellemnek való teljes behódolást a nemi ideológia és a szerelmi etika kérdéseiben. Fontos azonban megérteni, hogy a Szinódusi Út előrelátható beomlása ezekben a “forró kérdésekben” egy olyan mélyebb hitehagyást tükröz, amelyet két, evangéliumi szempontból halálos elképzelés fejez ki.
Az első elszakadás hallgatólagosan, de félreérthetetlenül azt állítja, hogy az isteni kinyilatkoztatás a Szentírásban és a hagyományban nem időtlenül kötelező érvényű. Az Úr Jézus azt mondja, hogy a házasság örökkévaló; a Szinódusi Út ezt megváltoztathatja. Szent Pál és az egész bibliai hagyomány azt tanítja, hogy az azonos neműek közötti szexualitás sérti az emberi szeretetre vonatkozó isteni tervet, amely bele van kódolva férfinak és nőnek teremtett lényünkbe; a Szinódusi Út ezt is megváltoztathatja, mert mi, posztmodernek jobban tudjuk. A II. János Pál pápa által 1994-ben véglegesen megerősített kétezer éves katolikus hagyomány azt tanítja, hogy az Egyháznak nincs felhatalmazása arra, hogy nőket diakónussá, pappá vagy püspökké szenteljen, mert ezzel meghamisítaná Krisztusnak, a Főpapnak az ő menyasszonyához, az Egyházhoz való hitvesi kapcsolatát; a korszellem viszont azt mondja, hogy ez képtelenség, és a német Szinódusi Út egyetért a korszellemmel. Innen az első hitehagyás: a történelem ítélkezik a kinyilatkoztatás felett; nincsenek stabil viszonyítási pontok a katolikus önértelmezéshez; mi vagyunk a felelősek, nem pedig Krisztus, az Úr.
A második aposztázia a szabadságról mint “autonómiáról” szóló hamis felfogást tanítja. A valódi szabadság azonban nem azonos az “autonómiával”. Az “autonómia” olyan, mint amikor egy hároméves gyermek püföli a zongorát: ez nem zene, hanem zaj (Mozartot kivéve). A hiteles szabadság pedig olyan zenész, aki elsajátította a zongorázás tudományát (gyakran unalmas gyakorlatok fáradságos elvégzésével), tud kottát olvasni és el tudja játszani azt, ami a kottába van írva (a szabályok egy másik formája), és ezáltal gyönyörű zenét teremt. A katolikus egyház értelmezése szerint a hiteles szabadság az, hogy helyes okból, erkölcsi szokásként (más néven “erényként”) tesszük a helyes dolgot. A hiteles szabadság nem “választás”, és nem a kor bármely más esztelen mantrája. A szabadság, ha önfejű nyakasság, akkor öncélú rabszolgaság. A hiteles szabadság pedig felszabadulás a jóság és a szépség felé az erkölcsi igazságon keresztül.
A német Szinódusi Út tanácskozásain a folyékony katolicizmus uralkodik. Az eredmény nem evangéliumi megújulás lesz, hanem az evangélium feladásának, faképnél hagyásának a folytatása.
Írta: George Weigel, a washingtoni Etikai és Közpolitikai Központ kiemelt tudományos főmunkatársa, tanszékvezetője
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: firstthings.com
