Napra pontosan tizenkilenc éve halt meg Szent II. János Pál pápa több mint huszonhat éves pápaságát követően, nyolcvanöt éves korában, a Vatikánban.
Napra pontosan tizenkilenc éve hunyt el Szent II. János Pál pápa a Vatikánban, több mint huszonhat éves pápaság után, nyolcvanöt éves korában. Már az előző este óta több tízezer hívő gyűlt össze és virrasztott a pápa ablaka alatt a Szent Péter téren. Mgr Leonardo Sandri – aki akkoriban a Pápai Államtitkárság Általános Részlegének vezetője volt – szavai visszhangoztak az egész téren: «Kedves testvéreim, nagyon fontos hírt kell bejelentenem. Ma este, 21 óra 37 perckor, Szentatyánk visszatért az Atya házába». A szentatya ablaka alatt állók arcáról könnyek csorogtak. A tér egészen elcsendesült. Ezután a főpapok a Salve Regina-t, majd a De Profundis-t (129.zsoltár, A mélységből) kezdték énekelni.
Szent II. János Pál pápa lassú agóniát követően halt meg, ami február 1-jén kezdődött, egy influenza után, amely miatt először kórházba került, s amit két másik kórházi kezelés követett még februárban és márciusban. Egészségi állapota folyamatosan romlott. «Krisztushoz hasonlóan, ő is fáradhatatlanul hirdette Isten igéjét, az igazságot és a jóságot. Még szenvedése idején is jót cselekedett», emelte ki Ferenc pápa 2014. április 2-án, az általános audiencián, tisztelegve ezzel az «egész életen át tartó tanításnak, amelyre Isten népe nagy szeretettel és nagyrabecsüléssel válaszolt». 2014. április 27-én II. János Pál pápa szentté avatásakor Ferenc pápa hangsúlyozta: «XXIII. János és II. János Pál a 20. század papjai, püspökei, pápái voltak. Átéltek tragédiákat, de nem törtek össze. Erősebb volt bennük Isten, erősebb a Jézus Krisztusba, az emberiség megváltójába és a történelem Urába vetett hit; és erősebb volt az öt sebben megnyilvánuló Isteni irgalom.»
Fordította: Hegedüs Katalin
Forrás: Aleteia
Imre Bodó
2024. április 2. at 19:44
“Jézus Krisztus kiüresítette magát és rabszolga formát öltött” Egy pápára ez egyáltalán nem jellemző, vagy talán ő nem Krisztus követője? Meglehet, hogy ez a pontos válasz. Hogy is lehetne a Krisztus követője a mindenféle judaista és római tanokkal összekevert hagyományok és rendeleteken alapuló, magát egyháznak nevező intézmény.
A római birodalom papíron megszűnt, de a római joggal együtt a római egyházi intézmény átmentette a római birodalmat.
A római egyházi intézménynek inkább kellett az erőszakon alapuló római jog, mint a Jézus Krisztus irányelve, amely a: “Nem erővel, nem is hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Za 4:6) szavakban kapott formát.
A Jézus Krisztus földi szolgálatában nem volt semmi erőszakra utaló jel sem.
Legfennebb a templom megtisztítását lehetne az erőszakkal párhuzamba hozni, de azt is az Atya megbízásából végezte. A tanítványoknak eszébe jutott, amikor látták, hogy kötélből font ostorral űzi ki az üzérkedőket az Atya hajlékából, hogy ezt is egy prófécia beteljesüléseként végzi: A te házadhoz való féltő szeretet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak reám.” (Zs 69:10)
Jézus Krisztus vándor tanító képében jelent meg a földi színtéren, nem volt saját háztartása sem, teljesen azoknak a gondjaiba ajánlotta önmagát, akiken segített.
Tudta, hogy meg fog halni, de a temetésére sem tett előkészületeket egyáltalán. Olyan előkelő emberek vették gondjaikba a Jézus Krisztus temetését, mint Arimatiai József és Nikodémus, aki a főtanács tagja volt és a saját, sziklába vájt sírját ajánlotta fel Jézusnak. Arimatiai József és Nikodemus titokban elmentek Pilátushoz, hogy engedélyt kérjenek a Jézus Krisztus temetésére. Pilátus meg is adta az engedélyt. Vásároltak gyolcs-lepleket, amelyekbe begöngyölítették a Jézus holttestét. Azt lehet mondani, hogy a történet úgy végződött, hogy Jézus Krisztus feltámadott, a Nikodemustól kapott sírhelyet üresen hagyta. Ezek szerint Nikodemus mintha csak kölcsön adta volna a sírhelyét, Jézus Krisztus csak szűk három napig vette igénybe.
Nehogy már valaki pápaellenességet fogna rám, kiforgatva a gondolataimat, csak a színtiszta isteni igazságot kívánom megjeleníteni.
A római egyházi intézményre összefoglalva, jellemző az isteni alapelvekkel ellenkező rendeletek és hagyományok életbe léptetése, azoknak a rájuk bizottaktól való megkövetelése, ezáltal olyan terheket rárakva a rájuk hallgatókra, amelyektől az isteni igazság megismerése szabaddá tenné őket. Ezek a hagyományok és rendeletek egyrészt a törvény áthágására irányulnak, másrészt pedig elveszik az Isten beszédének az erejét. “Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik, de ők az ujjokkal sem akarják azokat illetni.” (Mt 23:4)
Az ami le van írva a Máté szerinti evangélium 23. fejezetében, az szóról szóra igaz a hatalomra jutott római intézményre is.
Jézus Krisztus a korabeli farizeusokhoz intézte ezt a beszédét, de amennyiben a történelem egy olyan jelenség, amely képes önmagát megismételni, a farizeusi szellem megnyilvánulása is átragadt a hatalomra jutott, önmagát rómainak is, egyháznak is, meg katolikusnak is nevező intézményre, ez utóbbi katolikus kifejezés egyetemes, általános kifejezésekkel van a magyar nyelvbe átültetve.
Az emberiségnek általában az a hozzáállása a hatalomra jutott római intézményhez, hogy ebbe születtünk, a felmenőinktől ezt örököltük, aztán utánunk a vízözön. Miért is vizsgálnánk meg, ha a felmenőink megfelelőnek találták, miért ne lehetne jó nekünk is. Ki a fene gondolna még arra, hogy összevessük a ránk testált, hiteles, irányadó, mértékadó Szentírásnak, meg evangéliumnak is nevezett Bibliával. Az evangélium egy görög eredetű kifejezés, jó hírt jelent, Isten országa öröm-hírét, azt az örömhírt, amelyet a Jézus születésekor az angyalok az emberiség tudomására hoztak. Az utóbbi időben a római egyház képviselői is szokták emlegetni a Szentírás olvasását, de hát ugyebár kinek lenne annyi ideje, hogy még azzal is foglalkozzon. Ez pedig jó a római egyház vezetői részére, mert ha olvasnák a rájuk hallgatók az Isten igéjét (így is nevezik az Isten írott kinyilatkoztatását), akkor felvilágosulnának, a Jézus Krisztus szavai szerint “szabaddá tenné őket az igazság”. Fájdalmas még csak rágondolni is, hogy milyen rabságban van tartva az emberiség a vallási dogmák Isten- és életellenes jellegzetességei által. De ha nem kell a Jézus Krisztus által hirdetett isteni igazság, hát mit is mond a közmondás: Disznótor nem erőszak.
Isten nem akarja senkire ráerőltetni az ő életadó igazságát. Csak azt kellene megérteni, hogy nincs három út, csak két út van: Az egyik a szűk, göröngyös, akadályokkal tele levő út, amely szűk kapun át vezet az életre, és kevesen találnak rá erre az útra, a másik pedig a széles út, amelyen sokan járnak és tágas kapun visz a veszedelembe. Ez az az út, amelyen a vallás vezetők, a rájuk hallgatókkal együtt mennek a szakadékba, a posványba, a veszedelembe, a lecsóba.
Szükség volna a kifinomult, finomra hangolt megkülönböztető képességre, a Krisztus hangját meghalló kifinomult hallásra. A Krisztus hangja, az a lelkiismeret hangja, s az írás pedig a tükör. Az Írásból az ember megkapja az irányadó mértéket.
(“Akinek értelme van a megértésre, értse meg!”)(Mt 24:14)