Működhet-e az európai projekt kereszténység nélkül?

Európa mai politikája szándékosan kihagyott minden, a kereszténységre vonatkozó utalást az alapító szerződésekből. Lehet-e ez az egyik oka annak, hogy az európai politikai projekt megrekedt? A május 9-én ünnepelt Európa-nap jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk az alapítók kezdeti megérzéseihez való visszatérés lehetőségén.

A politikai szerveződés első európai szintű formája a Karoling Birodalom volt, amelyet 800-ban hoztak létre, amikor III. Leó pápa császárrá koronázta Nagy Károlyt. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Konstantin császár és vele együtt a Római Birodalom ötszáz évvel korábbi, 313-as megtérése volt a kereszténység első lenyomata Európában. Tehát Európa a hit pecsétje alatt született meg.

Meg kell jegyezni, hogy az európai kereszténység nemcsak az azt alkotó nemzetek kereszténységének összessége, hanem saját dinamikája is van, amint azt a középkorban a hatalmas szerzetesi mozgalom vagy a Szent Jakab-út (El Camino) bizonyítja, amely a mai napig fennmaradt. Minden későbbi európai egyesülési kísérlet, mivel többé-kevésbé erre az első modellre hivatkozik, egyesítő elemként veszi figyelembe a kereszténységet, legalábbis hallgatólagosan, beleértve Jean-Jacques Rousseau európai projektjét is.

A csillagok felett

A második világháború utáni európai építkezés sem volt kivétel a szabály alól. Végtére is Európa alapítói meggyőződéses keresztények voltak. Mondják, hogy a tárgyalások megkezdése előtt Konrad Adenauer, Alcide De Gasperi és Robert Schuman visszavonultak egy Rajna-menti bencés kolostorba, hogy imádkozzanak és meditáljanak. Robert Schuman nagyon határozottan fogalmazott, amikor azt írta, hogy „ha Európa képes volt új korszakot nyitni az emberiség történelmében, … az azért van, mert egy olyan civilizáció hatotta át, amely a kereszténységben gyökerezik”, vagy másutt: „Európa minden országát a keresztény civilizáció formálta: ez Európa lelke, amelyet újjá kell éleszteni.”

Hasonlóképpen, Arsène Heitz strasbourgi festő, aki az európai zászlót tervezte a kék alapon tizenkét csillaggal, soha nem rejtette véka alá, hogy Szent János „Apokalipszise” (a Jelenések könyve) ihlette, melyben „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony; öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona”. (Jel 12,1) Ugyanez az inspiráció megtalálható az európai himnuszban, az Örömódában is: még ha a himnusz nem is tartalmaz szöveget, a Beethoven által megzenésített Örömóda egy Schiller-vers, amely ezekkel a szavakkal végződik: „Érzed, élet, Alkotód? Rejtik őt a csillagok! Sátrukon túl, él az Úr ott!” (Rónay György ford.)

A laicitás hamis felfogása

Láthatjuk tehát, hogy mind az alapítók elképzelését, mind Európa szimbolikáját mélyen áthatja a kereszténység. Az európai intézményeket létrehozó szerződések azonban mélyen hallgatnak erről. Igaz, az európai politika kezdetén az alapítók olyan kereszténydemokraták voltak, akik nem kérkedtek a hitükkel. Joseph Weiler amerikai akadémikus, a 2003-ban megjelent L’Europe chrétienne, une excursion (Cerf kiadó) című könyv szerzője a keresztény utalások kifejezett hiányát a szekularizmus hamis felfogásával magyarázza, mely vallási csendet kényszerít a közszférára. Ugyanez a hallgatás figyelhető meg a keresztény értelmiség körében is, akikről Joseph Weiler azt gyanítja, attól félnek, hogy nem nyerik el az uralkodó szekuláris gondolkodás támogatóinak tetszését.

A téma 2003-ban került ismét napirendre az Európai Alkotmányt létrehozó szerződés tervezetével, amelyet az Európa jövőjéről szóló Konvent készített. Akkoriban vita alakult ki arról, hogy az Alkotmány preambulumába bekerüljön-e az európai keresztény gyökerekre való hivatkozás. II. János Pál pápa kifejezett kérése ellenére az erre való utalást nem fogadták el, különösen Franciaország kifejezett ellenállása miatt. Ami azt illeti, a gyökerekre való hivatkozás talán nem volt a legszerencsésebb. A gyökerek a múltra utalnak, anélkül, hogy szükségszerűen a jelenre és a jövőre vonatkoznának. Elképzelhető, hogy kisajátító jellegűnek ítélik meg őket, miközben kétségkívül léteznek más források is. Főleg pedig az a veszély áll fenn, hogy csupán olyan körvonalazatlan kulturális utalásnak tekintik őket, amely egyáltalán nem hordoz a politikai vezetők számára kötelezettségvállalást jelentő értékeket. Talán jobb lenne keresztény örökségről beszélni, arról a „keresztény örökségről, amely kitörölhetetlen nyomot hagyott közös civilizációnkon”, ahogy Élizabeth Montfort, korábbi európai parlamenti képviselő írta.

Egy elakadt projekt

Mi a helyzet ma Európa keresztény örökségével? Meg kell állapítanunk, hogy az örökösök – legalábbis látszólag – inkább pazarolják, mintsem gyümölcsöztetik ezt az örökséget. Ha beérjük azzal, hogy a dolgokat és az eseményeket csak megfigyeljük, arra juthatunk, hogy az európai projekt lehetséges a kereszténység nélkül, hiszen éppen ez történik. Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy az európai projekt elakadt, és hogy az ok-okozati összefüggés talán nem véletlen. Eljött tehát az ideje, hogy újratervezzük Európát, nemcsak az alapítók eredeti elképzeléséhez visszatérve, hanem azt meghaladva is. Ez esetben nem az a fontos, hogy Európa kereszténynek hirdesse magát, hanem hogy olyan keresztény értékeket éljen meg és támogasson, amelyek mindenkire érvényesek, hívőkre és nem hívőkre egyaránt, ahogy II. János Pál pápa mondta 1988-ban az Európai Parlamentben tartott beszédében.

E tekintetben a 2003 augusztusában több európai parlamenti képviselő által aláírt Brüsszeli Kiáltvány továbbra is a munka releváns alapját képezi. Felszólít – a politikai intézmények világi jellegének tiszteletben tartása mellett – a vallásszabadság elismerésére nemcsak egyéni, hanem kollektív és társadalmi szinten is; az egyházak és a hívők közösségei, illetve az európai intézmények közötti párbeszédre és konzultációra; valamint az egyházak és vallási intézmények tagállamokban fennálló jogi státuszának tiszteletben tartására. Kéri továbbá az emberi méltóság egyetemes értékű elismerését annak minden megnyilvánulásában. Ez magában foglalja az élet tiszteletben tartását a fogantatástól a természetes halálig; a férfi és a nő házasságán alapuló családnak, mint a társadalom alapvető egységének elismerését; a szubszidiaritás elvének elismerését a társadalmi élet minden területén; a szegénység elleni küzdelem prioritását partnerségben a legszegényebbekkel; és végül a földi javak igazságos megosztását és a szolidaritást a béke feltételeként.

Paradigmaváltás

De túl ezeken a sajátos irányultságokon a keresztény Európa lehetősége teljes paradigmaváltást igényel. Az Európai Védelmi Közösség kudarca után úgy döntöttek, hogy Európát a gazdaságra kell építeni. Azonban, ahogy Michel Pinton volt európai parlamenti képviselő írja, a keresztény jövőkép „nem fogadhatja el azt az elképzelést, hogy a gazdasági kondicionálás elegendő az új polgár és az új nemzet megszületéséhez; [ez az elképzelés] túlságosan hasonlít a baljós emlékű materialista filozófiákra, amelyek azt állították, hogy az ember tudatát teljes mértékben a társadalmi környezete határozza meg.” Ferenc pápa az Európa Tanács Parlamenti Közgyűléséhez intézett 2014-es beszédében egyértelműen elutasította „azt az Európát, amely a gazdaság körül forog”, és kijelentette, hogy „az egység nem jelent gazdasági uniformizációt”.

A 2015 júniusában megjelent Laudato Si’ központi témái a következők: az emberi személy egyetemes értékének védelme, a gazdaság és a technológia által uralt társadalom elutasítása, valamint a bolygó védelme a klímaváltozással szemben. Az enciklika valódi ökológiai megtérést sürget, amelynek célja az integrált fejlődés és a humánökológia feltételeinek megteremtése. Ez az üzenet a világnak szól, de különösen Európában kellene visszhangra találnia, amely rendelkezik mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy az átfogó ökológián alapuló társadalom laboratóriumává váljon. Egy ilyen projekt lehetővé tenné Európa számára, hogy hű maradjon hivatásához, és eltökélten és magabiztosan tekintsen a jövőbe. Ahogy Jean-Étienne-Marie Portalis, a Polgári Törvénykönyv egyik atyja mondta 1802. április 5-én a Törvényhozó Testület előtt a Konkordátumot bemutató beszédében: „Ezt hazám érdekében mondom, ezt a jelen nemzedék és az eljövendő nemzedékek boldogságáért mondom: a szélsőséges szkepticizmus, a politikai rendszerré átalakult vallástalanság szelleme közelebb áll a barbársághoz, mint gondolnánk.” Európának azt kell eldöntenie, hogy meg akarja-e találni önmagát, vagy azt kockáztatja, hogy szép lassan visszatér a barbársághoz.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia