Az a jó az arckönyvben, hogy arctalanná tesz. Megbújhatsz a billentyűk mögé. Lehet betyárkodni, szitkozódni, harsogva síkra szállni a pillanatnyi benyomásaidért. Ráadásul a kutyát se érdekli elszigetelt véleményed. De te hőzöngve előadod, és a felszínen maradsz, mint a vízen az olajfolt. Nem mélyülsz el a témában, mert nincs időd. Nem is érdekel. Nem szükséges mélyrehatóan ismerned, körüljárnod, elemezned, következtetned. Nem is jól indítod, hiszen csak onnan tájékozódsz. A többségi, harsogó ingerekre reagálsz csupán, amelyek benned is valamiért visszhangra találnak.
Aztán miért vennéd a fáradságot, hogy utánanézz, nyomon kövesd a tényeket, elemezz, értékeld azokat. Hiszen nem vagy az igazságban. Az rajtad kívül van, nem is akarsz belehelyezkedni. Mert akkor tükörbe kellene nézz. Olvasnod kellene sokat, higgadtan végigelmélkedni, józanul meggondolni, számolva a következményekkel és következtetésekkel. No nem a közbeszéd kliséit, a pletyka toposzait, hanem az egyetemes igazságét. Vagy írni egy még átfogóbb, hozzáértő tanulmányt. Ellensúlyozásként, kiegészítésképp… De így? Így csak vagdalkozó pelyva, szamárbőgés az éterbe. Semmi több.
Ezért könnyű neked, a fészbukkomment betyárnak feltűnni és a felszínen maradni, mert csak azt olvassák mások is, ami ott van. Ami nincs ott, az nem létezik. Hiába könyvtárnyi irodalom, te csak a „telóról” suvasztod a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb, gyűlöletkeltőbbnél gyűlöletkeltőbb impulzusokat. Ha meg a tiéd nem egyezik a másikéval, ő szórja a gyűlöletbeszédet.
Ez már több mint bók….
Hiszen ez a virtuális pletykafészek téged eláraszt minden vélt vagy valótlan részigazsággal, növeszti a májadat, a hiúságodat kenegeti. És közben arctalan maradsz, kellőképp védve az ellenkező véleménytől, a határozott állásponttól, amelyek téged helyben megcáfolnak, de te úgy hiszed, a poliéder igazságmorzsákból elég a tiéd. Megkaptad a lájkadagot. Minek feszíteni a gé húrt? Minek magadra húzni az ellenfelet?
Eközben csak harsogó kisebbség, mégis igen zajos felszín vagy.
Azt hiszed, körülötted forog a világ, mert hallgat a mély. A sas nem legyekre vadászik. József Attila fejszéje nem szisszen minden kis szilánkhoz. Ha megszólal, arcát, nevét adja. Vállalja önmagát, és nem fél, hogy az igazságot elvitatják tőle, mert ő benne van. Benne él. Átjárja és életben tartja. A hazugság, a megtévesztés, a kvázi, a mintha álvalósága nem téveszti meg. Lepereg róla, mint levélről az esőcseppek.
A fészbukkommentes véleményvezér meg alig várja, hogy lecsaphasson a könnyű prédára. Harsányan számonkér minden főnököt, főszerkesztőt, hogyhogy kiengedik ezt a nem idevaló, uszító írást, hogyhogy nem határolódnak el tőle? Hogyhogy nem váltják le a delikvenst? Hát nem azt kéne fogyasztani, amit a többség, vagy az alulról jövő kezdeményező, a nagyarcú hangoztatott legutóbbi csatakiáltásában?
Érdekes módon, mintha szálka ment volna a szemébe, vagy kavics került volna a cipőjébe, visítani kezd, ha egy publicisztikai írásban tőle, az ő tájékozatlanságától messze elrugaszkodó egyenes vélemény fogalmazódik meg. Már ugrik, már csörtet, hogy: fogjátok meg! Ő az! Levi gyere ki! Kuss legyen! Ma már gyakran a prófétát is elhallgattatná a főszerkesztő, mert kellemetlen a pap szájíze a civilnek. Ne moderáljon, ne kommenteljen, hanem csak úgy szépen, csendben beszéljen a szeretetről. Ha felkérik. Ha nem, akkor majd csak temetéskor. S akkor is a halottról, csupa jót. Nem igaz?…
Lassan már újság sem kell, lassan az írott médiumok is megszűnnek, mert az ellenőrizetlen ún. közösségi média divathullámzása határozza meg még a katolikusok értékrendjét is. Lehet akármilyen pápa, püspök vagy pap: mi vagyunk a nép! Mi mondjuk meg, miről írjatok, mit mondjatok, milyen legyen az evangélium, hogyan építsük Isten országát. Mi majd eldöntjük. Együtt a szinódusi úton, mint a németek. Jól mondá a szentatya: evangélikus egyház már van. Hála Istennek. De egy elég belőle!
Hadd maradjunk katolikusok.
Katolikus-egyetemes módon. Mert szeretni is jól kell. És haragudni is, érted. Nem rád. Mert a Szentlélek nem hagyja, hogy kihaljon a prófétai lelkület az egyházból. Akkor is, ha a fészbukot nyugtalanítja. Vagy éppen a fészbukos arcnélküli nádszálhívő nem jó helyen keres kapaszkodót. Jobban járna, ha inkább tízszer újraolvasná a cikket. S ízlelgetné, rágódna rajta. Időt hagyna magának, hogy megeméssze. Mert Szent Pál szerint ki kell nőni a gyerekkorból. Infantilizmus lenne a felnőttnek a bébitápszer. Ahogyan nemrég Kurt Koch svájci bíboros találóan fogalmazott: „az idők jelei nem új kinyilatkoztatási források (…) a látáshoz tartoznak és semmiképpen nem az ítélkezéshez…” Milyen igaza van.
Kérdés, hogy a homo fészbukienzisz egyáltalán lát-e, vagy csak néz. Legföljebb hunyorít…
