„Nem volt még magyar költő, aki ilyen kisszámú verssel így beírta volna magát igényes líránk legnagyobbjai közé” – írta Pilinszkyről az idősebb pályatárs és jóbarát, Németh László. A költő lírai életműve – verses meséit és műfordításait is beleértve – elfér egy harmadfélszáz oldalas kötetben. Halála után aztán kötetbe gyűjtötték publicisztikai írásait is, amelyek szerves részét képezik az életműnek: ma talán többet idéznek ezekből a jegyzetekből, mint a verseiből.
Pilinszky János 1921. november 27-én született Budapesten. „Bal tenyeremről azt mondják, hogy kusza, erőtlen vonalaival egy tehetségtelen elmebeteg és egy alvajáró bűnöző tenyere lehetne. A jobb tenyerem vonalai viszont rendezettek, és a tehetség ábráit mutatják” – olvassuk a halála után publikált, 1972-ben született önéletrajzi vázlatának elején. Az idézet jól rávilágít a költő belső kísértéseire, az embernek mint drámai lénynek Pilinszky által oly sokszor megfogalmazott kettősségére, s adalékot is nyújt vissza-visszatérő költői motívumainak (vesztőhely, hóhér stb.) magyarázatához is.
Gimnáziumi tanulmányait a budapesti Piarista Gimnáziumban végezte, diákkorában vesztette el édesapját. A kamasz Pilinszky édesanyja és nővérei között nőtt föl; sok időt töltött az egyik nagynénje által vezetett intézetben, ahol fiatalkorú prostituált lányokkal foglalkoztak az apácák. A nevelőintézet élményei a kései években jelennek meg költészetében (pl. B. I. kisasszony, Vázlat, Szabadulás); interjúiban, publicisztikai írásaiban többször is beszélt arról a nagynénjéről, aki gyerekkori sérülése miatt nem jutott túl a dadogáson: a vele való szoros kapcsolatból eredeztette költői nyelvének sokat emlegetett eszköztelenségét, szegénységét.
Első verse 1938-ban jelent meg az Élet című katolikus hetilapban, majd a Vigilia, a Magyar Csillag, a Napkelet, a Diárium, az Ezüstkor és az Uj Idők közölte verseit – ezek többségét beválogatta első kötetébe.
1939-ben beiratkozott a jogtudományi karra, de hamarosan a bölcsészkar hallgatója lett. Művészettörténeti, irodalmi és nyelvészeti előadásokat hallgatott, s bár az abszolutóriumot megszerezte, diplomát nem szerzett.
1944 végén, az egyetemi tanulmányok befejezése után, behívták katonának. Alakulatával Németországba került, ott érte meg a háború végét. Hosszabb időt töltött Frankfurtban, csak 1945 végén tért haza; amit katonaként megtapasztalt, alapvetően meghatározta gondolkodását és költészetét.
Pilinszky nem volt lágerek lakója, csak szemtanú. A szemtanú tapasztalatai világszemléleti és ebből eredő esztétikai felismerésekkel jártak. A háború élménye kiszakította korábbi magányából: „Azt a didergő molekulát, aki voltam, belekényszerítette a nagy, rettenetes és testvéri masszába” – fogalmazott később. A háborús tapasztalatból ugyanakkor azt a felismerést is leszűrte, hogy „a művészet legfőbb tárgya a tragikum, a jóvátehetetlen. A múlt, a lezártság végleges közegében kell megtenni a művésznek az ’első, valódi, reménykeltő lépést’. Túl a humánumon s a legnemesebb szándékú pedagógián, ebben vélem fölfedezni a művészet eleve transzcendentális jellegét”. Sokszor idézték-idézik Adorno kijelentését: Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky épp az ellenkezőjét vallotta: számára a táborok megszűntével beállott csönd a legfőbb realitás. Ahogy Ars poetica helyett című írásában fogalmazott: ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és szent, amennyiben megtörtént. A művészetben a múlt is megváltódhat, vallja Pilinszky, s vitába szállva Albert Camus Dosztojevszkij-értelmezésével azzal haladja meg az abszurd gondolkodást, hogy a világ képtelenségének felismerésén túl annak vállalásában jelöli meg a művész igazi feladatát.
1946-ban jelenik meg első, vékony kötete: a Trapéz és korlát, amelyet a kritika elismeréssel fogad; a következő évben megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán beköszönt a diktatúra, ő is kiszorult az irodalmi életből. 1957-ben került az Új Ember szerkesztőségébe, s élete végéig rendszeresen jelentek meg írásai a katolikus hetilapban. Ezekre az írásokra később még visszatérünk.
A hosszú, kényszerű hallgatás után 1957-ben jelent meg új kötete: az Aranymadár Pilinszky verses meséit tartalmazza. Aztán 1959-ben megjelenik Harmadnapon című kötete, amely nemcsak új verseit tartalmazta, hanem az első kötet anyagát is. 112 oldalon az addigi költői termés – a kötetben a híres, hosszú vers, az Apokrif. Újabb öt év, megjelenik a Rekviem című karcsú kötet: huszonegy vers (három új költemény kivételével mindegyik megjelent a Harmadnapon című kötetben), a címadó filmnovella, s a Sötét mennyország című költői oratórium (később KZ-oratórium néven jelenik meg újra). A hatvanas évek a lírai apály időszaka, az ezekből az évekből fennmaradt naplótöredékek, vázlatok a meditáció időszakának dokumentumai. Ebben az időszakban vált nyitottabbá a világra. Az elsők között tudósít a nagy lengyel rendező, Jerzy Grotowski színházáról, ekkor fedezi föl magának a huszadik század különös misztikusát, Simone Weil-t, akiről VI. Pál pápa is elragadtatással szólt. 1970-ben jelenik meg Nagyvárosi ikonok címmel összegyűjtött verseinek gyűjteménye: a vékony kötet közel egy tucat új verset tartalmaz, emellett két esztétikai írást, s a KZ-oratóriumot. Aztán megtörténik a fordulat a költő pályáján. Rövid idő alatt kötetnyi új vers születik – a Szálkák című könyv 1972-ben jelenik meg, majd két évvel később napvilágot lát a Végkifejlet című kötet. Élete utolsó évtizedében sokat és sokfélét ír, esszét, drámát, publicisztikát, az Önéletrajzaim címmel tervezett könyvből azonban csak részletek készülnek el. Az 1976-ban megjelent Kráter című gyűjteményes kötet után új verskötet már nem születik. Negyven évvel ezelőtt, 1981. május 27-én hunyt el szívrohamban.
*
Pilinszky költői pályáját alapvetően két korszakra lehet osztani. Az első kötet élménykörei: a József Attila-i világárvaság, az emberi kapcsolatok drámaisága, s az Isten hiányának, pontosabban: Isten megnyilatkozása hiányának keserű tapasztalata. „Én nem kívántam megszületni /a semmi szült és szoptatott, / szeress sötéten és kegyetlen, / mint halottját az itthagyott” – olvassuk a Tilos csillagon című versben. A Halak a hálóban az emberközti kapcsolatok drámai lenyomata, a Te győzz le című költemény végén pedig elsőként fogalmazódik meg a „komor, sötét mennyország” képe. Ebben a világban a negatívum uralkodik: a semmi, a hiány, az idegen partok, a „fakó panasz”. A kérdésekre nem érkezik válasz, a világméretűvé növesztett magány fölé sötét mennyország boltozódik.
A második, 1959-ben megjelent kötetben megjelenik a lágervilág élményköre, elég csak a Francia fogoly, a Frankfurt, a Ravensbrücki passió című versekre utalni. Bár a „sötét mennyország” uralja ezeket a verseket is, mégis érezhető elmozdulás a költői világképben. A kérdésekre ugyan nem érkezik válasz („idegen egeid alól / valaha is kiásol?” – kérdi a megszólított Istent a Panasz c. versben), mégis felbukkan a történelem végpontjának reménye, az egység az Atyában. Az Apokrif c. költemény végén olvassuk: „Látja Isten, hogy állok a napon”. Az Apokrif egyszerre Isten jelenlétének megtapasztalása, s a hazatalálás bizonyítéka. Ekkoriban fogalmazódik meg eltéveszthetetlen hangsúllyal Pilinszkyben a tények és a valóság közötti különbségtétel, ezért hivatkozik oly sokszor R. M. Rilke híres kijelentésére: Isten a valóság maga, de ezt a valóságot a tények eltakarják. Pilinszky költői világában a „sötét mennyország” lassan világosodni kezd, s bár egyre kevesebb verse születik, a meditáció évei új költői korszakot előlegeznek.
A hetvenes években megjelent Pilinszky-kötetek közel 150 verssel gyarapították az életművet. Az új költői korszakban azonban nem a mennyiségi gyarapodás a fontos („nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem hogy íveljen” – válaszolta egyszer a költői termékenységet firtató kérdésre), hanem a poétikai változás. A hetvenes évek versei az élőbeszéd hangján szólalnak meg: töredékek benyomását keltő, sokszor egyszerű kijelentéseket sorjázó szabadversek. „Minden jó, amit megérdemeltünk” – olvassuk például a Marhabélyeg c. versben. Másfajta létszemlélet uralja ezeket a verseket, mint az első korszakban, s ennek a szemléletnek az alakulását jól nyomon lehet követni a szerző publicisztikai írásaiban. Pilinszky sokat foglalkozik Dosztojevszkijjel, A Karamazov testvérek c. regény kapcsán született írásaiból külön kötetet lehetne összeállítani. Ezek a szövegek, valamint S. Weil-kommentárjai rögzítik az versek szemléleti hátterét (nem véletlen, hogy egyes versek részletei szinte szó szerint fellelhetők a prózai írások szövetében). Pilinszky „mozdulatlan elkötelezettségről” beszél, Aljosa alakjában az alázat tökéletes megvalósulását fedezi fel; a világ képtelenségének elfogadásán és felvállalásán túl a „mindannyian egyek vagyunk” felismerését is hordozzák a második költői korszak versei. A hetvenes évek költészete tehát – talán suta megfogalmazással – költészeten túli költészet, a Szálkák c. kötettel kezdődő korszak versei a Pilinszky által megtapasztalt kegyelem rovásai.
*
Térjünk vissza néhány mondat erejéig a költő publicisztikai írásaira. Egykori jóbarátja, lelkiatyja és életművének talán legalaposabb ismerője, Jelenits István piarista atya mesélte el, hogyan lett a költő az ötvenes évek végén az Uj Ember című katolikus hetilap munkatársa. Mivel Pilinszkyt katolikus költőként könyvelték el, a kultúra irányítói úgy gondolták, katolikus lapnál a helye. A költő kezdetben a kiadóhivatalban dolgozott, majd idővel kiderült, hogy az elvontnak tartott lírikus a nagyközönség számára is „fogyasztható” írásokat is le tud tenni az asztalra – így kapcsolódott be lassan a szerkesztőség munkájába. Minden második héten kellett írást leadnia: a témát maga választhatta meg, s ezzel a szabadsággal, a kötetlen alkotás lehetőségével élve hozta létre Pilinszky azt a publicisztikai életművet, amely rövid jegyzetekből épülő folyamatos gyónásként, egy töprengő lélek vallomásaként is olvasható. Németh László „gyöngyszemek”-nek nevezte ezeket a szövegeket, s kérte a költőt, rendezze kötetbe az írásokat. Tény, az első cikkválogatás csak a költő halála után jelent meg a Vigília gondozásában, Jelenits atya szerkesztésében (Szög és olaj).
Akármiről írt Pilinszky – valamelyik bibliai passzusról, egy új filmről, az elsőáldozókról – mindig személyes jegyzet született a tolla alatt. Nyomon követte a világ történéseit, de nem a tárgy uralkodott rajta, hanem fordítva. Pilinszky jegyzetei egy lélek figyelmének tájait, egy misztikus lírikus és ember belső alakulását rajzolják elénk. Pilinszky – erről többször is vallott – irodalmunk egyik nagy hiányának nevezte, hogy alapjában nem vallomásirodalom. Ő pedig arra törekedett, hogy ebbe a hiányba belépjen, megteremtse azt az irodalmat, amely nem a tények világáról, nem a Másikról mond ítéletet, hanem az „evangéliumi esztétika” szellemében a szeretetet sugározza kifelé. Hiszen – ahogy fogalmazott – mindannyian egyek vagyunk. Pilinszky jegyzeteiből tehát egy figyelem naplója bontakozik ki, s ennek a naplónak van néhány kiemelendő csomópontja.
Több cikkében is foglalkozott művészetelmélettel, azzal, amit ő „evangéliumi esztétikának” keresztelt el. Egyik 1961-es írásában olvassuk:
„A keresztény művész nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá. A klasszikus művész maszkot visel, a keresztény mezítelen; a klasszikus művész mester, a keresztény szamaritánus.”
[Pilinszky: Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”. Új Ember, 1961. december 3. 3. p.]
Az ítélkezés szellemét utasítja el ezekben a szavakban a költő, amikor a művészetbe belopja az alázat szellemét. Az alázat ugyanis „nemhogy az ítélkezést, de még a panaszt sem ismeri” – írta egyik kései jegyzetében [Levél az egységről. Új Ember, 1979. szeptember 2. 3. p.] Az „evangéliumi esztétika” a művészetben „a szeretet reneszánszát ígéri”, annak a tevékeny szeretetnek a reneszánszát, amely nem vár viszonzást, amely „kész akár a vereségre is, hisz helye és ideje az Istenben van”.
Pilinszky jegyzeteinek kulcsszavai ezek lehetnek: bűn, ítélkezés, szeretet. Akár művészetről van, szó, akár nem – a jegyzetíró Isten és ember kapcsolatát boncolgatja oly módon, hogy a valláson kívülálló olvasót is töprengésre késztethetik. A hatvanas évek elején született egyik írásában [Magány, Magányosan, Egyedül. Új Ember, 1962. május 6. 3. p.] például arról beszél, hogy az az ember, aki a külsőségeket, a „kinti ingereket” hajszolja, elveszti belső fogékonyságát, elmulasztja a befelé fordulást – s ezzel elveszti a világra való nyitottságát. Ez az ember az igazán magányos, mondja, ellentétben a szenttel, aki a befelé fordulásával éppen az emberek iránti tökéletes nyitottságot teremti meg. Ez utóbbi csak formálisan magány: teremtő magány ez, amely éppen abban a tapasztalatban nyeri el értelmét, hogy mindannyian egyek vagyunk. Az evangélium legfőbb törvénye a szeretet, mondja Pilinszky, s fölteszi a kérdést:
„Van-e súlyosabb annál, mint amikor valakinek az élő szeretet néz a szeme közé? És van-e tisztítóbb és nevelőbb a szeretet pillantásánál?”
[Pilinszky: Szeretet és gyűlölet. Új Ember, 1964. október 4. 1. p.]
A Könyörgés a csalókért című, már halála utána megjelent írásában olvassuk: „A nagy bűnök tisztítóak, akár a villanyszék.” Pilinszky sokszor írt-beszélt a tettét megszenvedő bűnösről, aki „bárány és győztes áldozat” – ellentétben azzal, aki a bűnét „sumákolva” követi el. Az a bűnös, aki szembesül a tettével, s megszenvedi azt, mint például Raszkolnyikov, bocsánatot nyer, így lesz győztes áldozat. Mert legyőzi magában a bűnt.
Pilinszky jegyzetei tanítanak: a szeretet apologétája volt ezekben a „gyöngyszemek”-ben. A figyelem naplója Isten jelenlétét és üzenetét nyomozza a világban, s a Szent Pál megénekelte önzetlen szeretetre figyelmeztet, de a szövegek megformáltsága, a tűpontos figyelem az írástudók felelősségére is ráeszméltet. Pilinszky számára a legfontosabb a tett a leplezetlen, mezítelen vallomás. A szóval nem lehet visszaélni. Korábban említett, halála után megjelent írásában így fogalmaz:
„A bűnt, a csalást értem. De a csalást a szavakban? /…/ Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimul, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol.”
[Pilinszky: Könyörgés a csalókért. Élet és Irodalom, 1981. június 6. 5. p.]
*
Néhány óra, s belépünk az új egyházi évbe. Beköszön advent első vasárnapja. Prohászka püspök írta: „Míg meg nem halunk, életünk az Advent jegyében áll.” Aztán úgy folytatta, hogy az advent a homály, hiszen „az élet útjai a másik világba homályos utak”; az advent várakozás; s az advent az üdvözítő Istenbe vetett hit és remény. A nagy püspök szerint az advent lelke nem passzív, hanem „agilis, sürgető lélek, ’öltsétek fel Krisztust’, hirdeti”. Bízvást mondható, Pilinszky János – aki önmagát így határozta meg: „költő és katolikus” – „adventi költő” volt. Advent küszöbén a költő egyik ideillő írásának rövid részletét idézzük:
„Mi, keresztények, ma még benne élünk a megtestesülés évadában. Ez arra kötelez bennünket, hogy földi életünket, s magát a világot is egyre mélyebb és gyengédebb szeretettel, mint az Istenbe való beöltözés eszközét éljük át, a teremtő és a megtestesült Isten művét követve. Mert egyedül így ölthetjük magunkra azt a Krisztust – kinek végső eljöveteléről az evangélium beszél – s aki végül is nem más, mint a tiszta szeretet.”
[Pilinszky: Advent. Új Ember, 1967. november 26. 1. p.]
