A 7 főbűnről – Az irigység

A főbűnök gyakran nem látványos tettekben, hanem gondolkodásunkban, vágyainkban és mulasztásainkban rejtőznek. Mégis számos más bűn forrásává válhatnak, és észrevétlenül eltávolíthatnak bennünket Istentől. Új, hétnapos sorozatunkban Dwight Longenecker katolikus pap gondolatai nyomán vesszük sorra a hét főbűnt: a jóra való restséget, a fösvénységet, a torkosságot, a bujaságot, a haragot, az irigységet és a kevélységet. Napról napra megvizsgáljuk, hogyan jelennek meg életünkben, és mely erények segítségével küzdhetünk ellenük.

A 7 főbűnről
– A lustaság (Jóra való restség)
– A fösvénység
– A torkosság
– A bujaság
– A harag

Az irigység

Az irigység nem is tűnik annyira halálos bűnnek, ugye? Természetes, hogy érzünk egy kis irigységet, ha valakinek jobban megy, mint nekünk, nem igaz? Miért olyan nagy ügy ez?

René Girard francia irodalomkritikus és filozófus ír valamiről, amit mimetikus vágynak nevez. Ez a vágy létezésünk gyökerénél az a vágy, amely mások megfigyelésén és utánzásán alapul. Önmagában ebben a mimetikus vágyban nincs semmi rossz. Így tanulunk. Másokat utánzunk, és ily módon jó vagy rossz viselkedést is elsajátíthatunk.

Az irigységnek ez az alapvető formája azonban rossz irányba fordul, amikor ellenérzéssé, nehezteléssé válik, és ez az érzelem kezd bennünket felemészteni. Nem kell sok idő, és irigységünk már nemcsak olyan irányt vesz, hogy birtokolni szeretnénk azt, ami a másik emberé, vagy olyanok szeretnénk lenni, mint ő, hanem már hibáztatni is kezdjük amiatt, amije van, és azért, aki.

Ironikus módon, bár hibáztatjuk azokat, akiket irigylünk, irigységünk gyökere az a vágy, hogy olyanok legyünk, mint ők. Teljesen hozzájuk hasonlóvá akarunk válni és el akarjuk foglalni a helyüket. Ez az irigység tehát egyfajta eltorzult szerelem. Akit irigylünk, azt szeretjük is, meg gyűlöljük is, és utóbb hibáztatjuk is, mert megvan neki, amire mi csak vágyunk, illetve ő már az, akivé mi válni szeretnénk.

Amikor irigységünk tárgyát hibáztatni kezdjük, vele szembeni ellenérzésünk egyre keserűbbé válik, mert úgy érezzük, hogy megsebeztek, igazságtalanság áldozatai vagyunk.

Akkor aztán a sértettség rávisz minket arra, hogy értékváltást, átértékelést hajtsuk végre. Az irigység miatt másokat kiváltságosaknak, ezért magunknál különb embereknek tekintettük. Többjük van, mint nekünk, és kiváltságosabbak nálunk, tehát bizonyára különbek, szerencsésebbek, mint mi. Ám amikor megtörténik az átértékelés, hirtelen felismerjük, hogy mi vagyunk a különbek. Miért? Éppen azért, mert szegényebbek vagyunk, és kevésbé előnyös a helyzetünk. Ezt nevezte Nietzsche „rabszolgalázadásnak az erkölcsben” (Sklavenaufstand in der Moral – szerk.megj.) , és megvetette, mert úgymond a gyengeséget teszi erénnyé. Amikor az értékek átértékelése megtörtént, már magunkat látjuk felsőbbrendűnek, nem pedig az irigyeltet, ez pedig erényfitogtatáshoz, áldozatmentalitáshoz vezet – ezt nevezem én zsarnok bőgőmasináknak – vagyis azt, amikor egyesek másokon zsarnokoskodnak áldozati státuszukat fegyverül használva.

Az irigység halálos bűn, mert ha nem birkózunk meg vele, erőszakhoz vezet. Hogyan? Nos, amikor arra késztet minket, hogy hibáztassuk azt a személyt, akit irigylünk, nyilván ellenséges érzelmeket táplálunk majd iránta, és úgy érezzük, el kell pusztítanunk. Ott van ez az első gyilkosság történetében is. Káin irigyelte testvérét, Ábelt, neheztelt rá, és végül rátámadt, hogy megölje.

Melyik az az erény, amely az irigység ellentettje? Nem más, mint a felebaráti szeretet, ami a jóságban nyilvánul meg. A felebaráti szeretet a legjobbat kívánja a másiknak. Az irigység a legrosszabbat. A felebaráti szeretet természetfeletti ajándék. Bár gyakorolhatjuk a jóságon keresztül, ahhoz, hogy valóban átalakító erejű legyen, imádkoznunk kell, hogy részesüljünk ebben az ajándékban.

Fordította: T. Nagy Edit
Forrás: dwightlongenecker.com