Viganò érsek: Épp ahogy Jézust elárulták a tanítványai, úgy árulják el az Egyházat is a szolgái

Krisztus szenvedésének és az Ő misztikus testének szemlélése ébresszen fel bennünket eltompultságunkból, ragadjon ki bennünket a bűn rabságából, és ösztönözzön bennünket a szentség hősiességére; hogy az értünk kiontott Vér ne ítéletként hulljon ránk, hanem kegyelmet adó, üdvözítő forrásként.

Improperium exspectavit cor meum, et miseriam: et sustinui qui simul mecum contristaretur, et non fuit: consolántem me quæsivi, et non inveni: et dederunt in escam meam fel, et in siti mea potaverunt me aceto.

Szívem szemrehányásra és nyomorúságra számított: „Vártam, hogy valaki megszán, de nem akadt senki, nem volt, aki megvigasztalt volna. Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak.” (Zsolt 69,20-22)

„Israël es tu Rex, Davidis et inclyta proles: Te vagy Izrael királya, Dávid nemes nemzetsége.” A Krisztus Királyhoz szóló ősi himnusz eme ünnepélyes szavai a Szent Egyházat Izraellel, Isten népét a választott néppel azonosítják. „Plebs Hebræa tibi cum palmis obvia venit: cum prece, voto, hymnis, adsumus ecce tibi: a zsidó nép pálmákkal jött eléd: íme, mi is itt állunk előtted imával, fogadalmakkal és énekekkel.”
Megdöbbenést és zavart kelt, hogy annak a Krisztusnak a diadala, akit Dávid Fiaként fogadtak Jeruzsálemben és úgy üdvözöltek, mint aki az Úr nevében jön, néhány óra alatt átváltozhatott a Praetorium előtt álló tömeg heves felzúdulásába, kiáltozásába és sértegetéseibe, a passió kínjaiba és végezetül a zsidók királyának a halálába a keresztfán.

Ez a megdöbbenés és zavar abból a megfontolásból fakad, hogy mennyire változékony a tömeg, mennyire hagyja magát manipulálni a Szanhedrin és a nép vénjei által, milyen könnyedén elfelejti – mintha meg sem történt volna – a tiszteletadást, az olaj- és pálmaágakat, az Úr átvonulására az út mentén kiterített ruhákat.

Nem tudjuk, hogy a pueri Hebræorum között voltak-e olyanok is, akik később kigúnyolták a Megváltót, amikor a kereszten haldokolt. De azt tudjuk, hogy zsidók voltak, éppúgy, ahogy a főpapok, az írástudók és a templom őrei is zsidók voltak, csakúgy, mint azok, akik azt kiáltották: “Feszítsd meg!”, amikor Jézus megostorozva és töviskoszorúval megkoronázva állt előttük.

És zsidók voltak az apostolok, akik elmenekültek, ahogyan Simon Péter is, aki háromszor tagadta meg Krisztust, zsidók voltak a jámbor asszonyok, akik sírtak érte, és zsidó volt Cirenei Simon és Arimateai József is.

De ha a zsidó nép egy része a próféciák és Isten régi törvények szerinti beavatkozásai ellenére eljött, hogy a megígért Messiást halálra ítélje, akkor meg kell kérdeznünk magunktól, hogy ez az árulás vajon nem ismétlődhetik-e meg az új Izrael egy részében, az Egyházban, amikor azt látjuk, hogy katolikus hívők, sőt a hierarchia tagjai is, a Krisztus-korabeli farizeusokhoz és a Szanhedrin vezetőihez hasonlóan még ma is kiáltják a Crucifige-t, vagy ismételgetik Szt. Péter mondását: quia non novi hominem (Nem ismerem azt az embert – Mt 26,72).

A nép – nem a populus szó latin értelmében (olyan társadalom, amely törvényeket ad magának és betartja azokat), hanem inkább a vulgus értelmében (vagyis identitás nélküli köznép, tömeg, amely nem ismeri a jogokat és kötelességeket, amely manipulálható, és nincs tisztában azzal, hogy mi az öröksége és a sorsa) – profán, azaz érzéketlen a szentség iránt.

Ha megnézzük, mi történik az Egyházban, megnézzük a válságot, amely sújtja, a hitehagyást, amely megrontja a hierarchiát és a híveket, a pálmavasárnap eseményei egészen elfeledettnek tűnnek, miközben a szemünk előtt élnek elevenen a passió és a keresztre feszítés borzalmai. Úgy tűnik, hogy az Egyházat, amely a múltban Krisztus győzelmeit ünnepelte és evangéliumát hirdette, ma háttérbe szorítja a Szanhedrin, amely Isten Fiát istenkáromlással vádolja, és a főpapok, akik az Ő halálát követelik.

A társadalom, amely egykor keresztény volt, most azt kiáltja: “Vigyétek el, vigyétek el!”, arcon köpi a Megváltót, kínzóit majmolja és megsemmisítését követeli. A mai írástudók és farizeusok elszántnak tűnnek, hogy őröket állítsanak a sír fölé, amelyben az Egyház fekszik, mintha el akarnák kerülni a feltámadását, amely hazugokként leplezné le őket

Maguk az Úr tanítványai menekülnek, rejtőzködnek és tagadják, hogy valaha is ismerték volna Őt, nehogy kirekesszék és marginalizálják őket, nehogy úgy tűnjön, mintha az árral szemben úsznának, nehogy ellentmondjanak a hatalmasoknak. És ugyanakkor sok kigúnyolt és sértegetett jámbor asszony, sok Cirenei Simon, sok Arimateai József segíti az Egyházat a kereszt hordozásában, Szűz Máriával és Szent Jánossal együtt a lábainál maradnak, és keresik a helyet, ahová letehetik azt a misztikus testet, feltámadására várva.

A mai árulás nem kevésbé súlyos, mint amit Urunknak el kellett szenvednie; a passio Ecclesiæ nem kevésbé fájdalmas, mint az ő Vezetőjéé volt; azoknak a kétségbeesése és csüggedése, akik a Domina Gentiumot (Róma elnevezése – a szerk.) szemlélik, amelyet saját szolgái a gyalázatnak tettek ki, nem kevésbé gyötrelmes, mint a Mater Dolorosa szenvedése. A gyűlölet, amely akkor a hóhérokat mozgatta, ugyanaz a gyűlölet, mint amely a mai végrehajtókat mozgatja, és a jó zsidók szeretete, akik akkor felismerték a Messiást, ugyanaz, mint a jó keresztények szeretete, akik látják ma is folytatódó agóniáját.

„Megszabadítottalak az egyiptomi rabszolgaságból, és ti azzal fizettétek meg ezt Megváltótoknak, hogy keresztre feszítettétek Őt” – énekeljük a nagypénteki litániában. Én adtam nektek a misét, és ti egy olyan rítussal helyettesítettétek, amely meggyaláz Engem és elűzi a híveket. Én adtam nektek a papságot, ti pedig eretnek és parázna papokkal gyalázzátok meg. Állhatatossá tettelek ellenségeitekkel szemben, és ti kitárjátok a fellegvár kapuit, ellenségeitek felé futva, és tisztelitek őket, miközben ők arra készülnek, hogy elpusztítsanak benneteket. Megtanítottalak benneteket a hit igazságaira, és ti megbecstelenítitek vagy elhallgatjátok őket, hogy a világ kedvében járjatok. Megmutattam nektek a Golgota királyi útját, ti pedig a kárhozat, az élvezetek és a perverzió útját járjátok.

„Popule meus, quid feci tibi? aut in quo contristavi te? responde mihi! Népem, mit tettem veled? Vagy mivel bántottalak meg benneteket? Válaszoljatok nekem!” Vajon nem vonatkoznak-e ezek a szavak oly sok katolikusra, oly sok prelátusra, oly sok lélekre, akiknek az Úr, éppúgy, mint a zsidó népnek, ezerszer és ezerszer kimutatta lángoló szeretetét?

Nem kellene-e reszketnünk már a puszta gondolattól is, hogy bűnrészesek lehetünk Krisztusnak és az Ő Egyházának az elárulásában, amely Krisztus vértelen áldozatát örökíti meg az oltárainkon? Egyházunkéban, aki az Ő végtelen érdemeinek szolgálója és szétosztója a világ végezetéig? Egyházunkéban, aki az Ő csodáinak tanúja, az Ő Igéjének hirdetője és az Ő Igazságának őrzője?

Kedves barátaim, elmélkedjünk arról, hogy hol helyezkedik el halhatatlan lelkünk ebben a kegyetlen küzdelemben, amely a világot alapjaiban megrázza. Vajon a gazemberek között vagyunk-e, akik a Megváltó legszentebb testét kínozzák, vagy ehelyett rendelkezésre bocsátjuk a szívünket, hogy befogadja ezt az imádandó Testet. Hogy megtépjük-e ruháinkat, amikor az Ő istenségét hirdetik, vagy ehelyett meghajolunk, mint a százados tette az értünk meghaló Megváltó előtt. Azok közé tartozunk-e, akik a csőcseléket Isten Fia ellen uszítják, vagy inkább azok közé, akik tanúságot tesznek az Ő dicsőséges feltámadásáról.

Mert ez a mi lelkünk, amelyért Urunk vérét ontotta és életét adta, halhatatlan marad, akár a paradicsom örök boldogságában, akár a pokol örök kínjaiban.
Krisztus szenvedésének és az Ő misztikus Testének szemlélése ébresszen fel bennünket eltompultságunkból, ragadjon ki bennünket a bűn rabságából, és ösztönözzön bennünket a szentség hősiességére; hogy az értünk kiontott Vér ne ítéletként, hanem kegyelmet adó, üdvözítő forrásként hulljon ránk. Így legyen.

+ Carlo Maria Viganò érsek

2023. április 2.

Forrás: lifesitenews.com