Jaj a gazembereknek, akik megtámadták Svédországi Katalint: elvesztették a látásukat! Az ég nem sajnálta a fáradságot, hogy megvédje az északról érkező, gyönyörű és kegyes hercegnőt udvarlói vágyától. Az egyház a minap, március 24-én ünnepelte a szent emlékét.
Róma a XIV. században nem volt egy békés hely. Gyakoriak voltak a bűntettek, a zavargások és senki, maga a pápa és a bíborosok sem voltak biztonságban a városban. Ez okozta, hogy végül a pápai udvar Avignonba, Franciaország királyának az oltalma alá települt.
A pápa Róma városába való visszatérésének kérdése minden katolikust foglalkoztatott, és egyesek, kezdve a domonkos renddel, ezt az ügyet tekintették a fő gondjuknak, számítván néhány nagy misztikus személyiség spirituális hatására, akik Isten megbízásából képesek voltak arra, hogy rákényszerítsék befolyásukat a pápaságra.
Szent Katalin inkább zárdába szeretett volna menni
Az ég által ihletett személyek között, még Sienai Szent Katalint megelőzve ebben a küldetésben, feltűnt egy nagyasszony, a svéd királyi család sarja, Brigitta. Annak ellenére, hogy személyes törekvései a kolostori élet felé vonzották, Brigitta tizenhárom éves korában házasságot kötött Neríciai Ulpho herceggel, Gotland kormányzó főurával, amely házasságból nyolc gyermeke: négy fia és négy leánya született.
A lányok egyike Ingeborg, apáca lett, de három nővére, amint elég idősek lettek, férjhez ment. Míg a két idősebb lány elégedettnek látszott a sorsával, viselte rangját az udvarban, a harmadik, Katalin jobban szerette volna a zárdai életet. Nagyon jámbor anyja azonban, férje iránti engedelmességből és az egyesülést szükségessé tevő, kétségkívül politikai megfontolásokból ellenezte ezt a döntést. Katalinnak nem volt választása: feleségül ment a nemes Edgarhoz, akit apja és a király neki szántak.
A kamasz fiú vajon elégedettebb volt ezzel az elrendelt házassággal, mint a leány? Talán nem, mert ha hinni lehet az életrajzíróinak, Katalin a nászéjszakájukon meggyőzte fiatal házastársát, hogy ne nyúljon hozzá, tartsa tiszteletben szüzességi fogadalmát, és éljen vele színlelt házasságban. Edgarnak annál is inkább dicséretére vált ez a megállapodás, mert fiatal felesége feltűnően szép volt, noha sok gondot fordított arra, hogy csúnyává tegye magát, és úgy öltözködjön, mint egy szegény asszony.
Ulpho 1344-ben meghalt, özvegyen hagyva a gazdag Brigittát, aki immáron szabadon utazhatott és mindenekelőtt engedelmeskedhetett az Ég parancsának, amely arra kérte, hogy Rómába menjen. Úgy döntött, hogy erre a hosszú útra magával viszi Katalin leányát, és annak férje, Edgar, nem mondhatott mást, mint hogy beleegyezett.
Utolsó megoldásként emberrablás
Tény, hogy ritka meggondolatlanság volt a mindenféle veszélyeket rejtő Rómába vinni egy, a húszas éveiben járó, kékszemű, lenszőke fiatalasszonyt, egy feltűnő északi szépséget. Vajon Brigitta azt gondolta, hogy a házasság szent köteléke és a svéd királyi családhoz fűződő rokonságuk elegendő a megvédésükhöz?
Ebben az esetben tévedett: amint Katalin megmutatkozott a nyilvánosság előtt, igen magas származása, a mögötte álló vagyon és az ehhez párosuló báj felkeltette a római arisztokrácia vágyát. Egyetlen biztosítéka hitvesi státusza volt, de lám, nem sokkal azután, hogy Rómában megtelepedtek, eljutott hozzájuk Edgar halálhíre. Katalin tehát megözvegyült, akár újra is házasodhatott, és az ajánlatokban nem volt hiány. Tisztasági fogadalmához hűen, a kérők nagy bánatára mindenkit visszautasított.
Az ókor óta, a római szokásokban, de egyébként máshol is, mélyen gyökerezett az a gyakorlat, hogy egy kikosarazott kérőnek volt egy utolsó, kellemetlen, brutális, de igen hatékony eszköze: az áhított nő elrablása. Az elrablást általában megerőszakolás követte, s az áldozat családjának nem volt más választása, csak a belegyezés az emberrablóval kötendő házasságba, mivel a botrányt követően már semmilyen kérő sem jelentkezett. Nos, erre számítottak a római és az itáliai urak, akik beálltak a sorba, hogy elnyerjék a fenséges svéd szépség kezét.
A megmentő szarvas
Brigitta nem tudott erről a szokásról, nem féltette a lányát, és hagyta, hogy udvarhölgyei és szolgálói társaságában kedvére sétálhasson és ájtatoskodjon Rómában. Egyik reggelen, amikor Katalin a falakon kívül fekvő Szent Sebestyén bazilikába ment, egy római nagyúr elrabolta.
A helyzet már reménytelennek látszott, amikor ebben a még vidéki, külső kerületben hirtelen egy szarvas bukkant elő a bokrok közül. A szenvedélyes vadász leányrabló, megfeledkezve imént szerzett zsákmányáról, az út szélén hagyta a fiatalasszonyt, és az új zsákmány után vetette magát. Katalin természetesen kihasználta a helyzetet, elmenekült és visszatért anyjához. Tudomást szerezve az esetről, Brigitta így kiáltott fel: „Áldott legyen, gyermekem, a szarvas, amelyet eszközül használva az Ég megszabadított téged ebből a szörnyű veszedelemből!”
Vadászunk azonban nem mondott le a „nőstényről”, amelyet oly ügyetlenül elveszített. Néhány nappal később, Katalin, a Nagyhét jámbor szokása szerint, ezúttal édesanyjával járta végig a bazilikákat, és az előzőhöz hasonlóan néptelen negyedben lévő, a falakon kívüli Szent Lőrinc bazilikába igyekezett. Ezúttal nem jelent meg semmilyen vad, hogy elterelje a leányrabló figyelmét. Megragadta a fiatal nőt, de nyomban hirtelen összeesett és pánikszerűen ordítani kezdett: elvesztette ugyanis a látását és csak akkor nyerte vissza, amikor Brigitta és Katalin Istenhez fohászkodott, hogy bocsásson meg neki és adja vissza az érzékszervét, amellyel visszaélt. Kérésük meghallgatásra talált. Használt-e a lecke? Rómában igen, ahol a történet elterjedt, de azon kívül sehol.
A vakság csapása
Amikor anya és leánya Assisibe zarándokoltak, egy másik nagyúr próbálta meg Katalint elragadni a fogadóban, ahol az éjszakát töltötték. Egy nagy csapat, zsákokkal és kötéllel felszerelkezett condottierit fogadott fel, akik időnként katonák, időnként rablók voltak, de erőszakosságuk és kegyetlenségük miatt sehol sem látták őket szívesen.
Abban a pillanatban, amikor megpróbálták benyomni az ajtót, valahonnan nagy fegyvercsörgés kíséretében egy szörnyű hang hallatszott, amely azt kiáltozta, hogy fussunk a gazemberek után, kapjuk el és akasszuk fel őket. Ekkor menekülőre fogták. Másnap, amikor elszégyellték magukat a pánikba esés miatt, és megbízójuk is jól lehordta őket, a megfizetett rablók csapdát állítottak a továbbutazó hölgyeknek, de hirtelen megvakultak, és azok, akiket kerestek, úgy haladtak el mellettük az úton, hogy nem is láthatták meg őket…
Ezek után végül békén hagyták a nemes skandináv özvegyet. Egészen édesanyja 1373-ban bekövetkezett haláláig, Katalin nem hagyta el őt, hanem kísérgette zarándoklatai alkalmával. Brigitta halála után Katalin visszatért Svédországba, hogy az elhunyt által írt szabály alapján zárdát alapítson, majd újra visszautazott Rómába, hogy tanúskodjon anyja szentté avatási eljárásán. Öt év elteltével tért vissza Watzenben lévő kolostorába, ahol 1381. április 24-én hunyt el. Azt mondják, hogy egy természetfeletti módon megjelent csillag ragyogott a koporsója felett, amíg el nem temették.
Írta: Anne Bernet
Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Aleteia
