Farkasokkal aratni…

Mi köze a farkasoknak az aratáshoz? A lenti evangéliumi rész fényében a válasz tálcán kínálkozik:

„Az aratni való sok, a munkás kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé…” 

Elmélkedésünket e két gondolat köré csoportosítjuk.

Nyár van, szabadságolások és vakáció ideje. A jól megérdemelt pihenésé. A földműves számára azonban itt az aratás. Jézus dolgozni küldi tanítványait. Előre küldi, hogy apostolainak előkészítsék a terepet. Mint felderítőket a bevetés előtt. A világban a sikeres élet titkos receptjét kínáló sztár előadók óriási propagandagépezetet mozgósítanak – külön jól megfizetett stábbal, on-line hirdetésekkel, plakátokkal, hírveréssel, óriás hangos kivetítőkkel –, hogy a boldogság-fogyasztók felfigyeljenek az ínycsiklandozó szenzációra. Így telnek meg a koncertek lelátói, így lesz sikeres a fesztivál. Folyik a sör, tombol a buli, és még a nap melege is belesegít.

Jézus világméretű aratásnak mondja az evangelizációt, az örömhír meghirdetését. Tanítványokat hív meg, hogy művét építsék az apostolokkal karöltve. Nem kampány ez. Nem nyári tábor, nem amolyan gyorstalpaló tréning, hogy az üzlet hatékonyságát emelje. A krisztuskövetők nem fogadatlan prókátorok, kalandvágyból vállalkozó műkedvelő önkéntesek, még csak nem is frissen vizsgázott újabb szakemberek, hanem olyan lelkes aratómunkások, akiknek maga a gazda adja a megbízatást. A kezdeményezés nem alulról indul, hanem a Gazda Fia küldi őket. 

Ez a hetvenkét tanítvány mi vagyunk. Mindannyian, akik az egyházhoz tartozunk. Papjaink is nyakig benne állnak az aratásban, mentik a menthetőt, tatarozzák a romos templomokat, építik a ravatalozókat, pályáznak az óvodaépítésre, de aratnivaló mindig több lesz, mint munkás. Jézus sajátos, isteni toborzással szólít meg ma is. Ha fogynak papjaink, ha elnéptelenednek a szemináriumok, érdemes a kérdést így is feszegetni: vajon a világ „elszívó hatása” lett nagyobb, vagy az egyház vonzása csökkent? Változtassunk a módszereken vagy több  “lelket tegyünk bele” a klasszikus felállásba?… Talán épp ott van a gond, hogy nem imádkozunk eleget, eléggé mély és nagy hittel az aratás Urához. Talán abban tévedünk, hogy a módszerekben, az eszközökben, a világ szemében mérhető és értékelhető látványosságokban bízunk, s emiatt csappan meg hűségünk a Szentlélekhez, aki minden időben megsúgja mit kell tennünk, csak figyeljünk rá. Isten minden időben küld elegendő munkást szőlőjébe, vetésébe. Ha azok meghallják hívó szavát már a családban, és követik őt, lesz elegendő munkás is. Imánkra nem Istennek van szüksége, hanem a hívő ember, a hívő közösség magát készíti fel, hogy el, illetve befogadja az isteni hívást.

A bárány a pásztorához és a nyájhoz tartozás édes függéséből él. Szelíd és boldog, mert családja biztonságot jelent. Tudja, hogy a többiekhez való tartozásban erő van, az őt is megvédi. Ezért nem “röstelli” a nyájszellemet, mert az neki identitást ad. S attól még megmarad önbecsülése, hiszen a pásztor név szerint ismeri mindegyiket. A farkast csak a zsákmány érdekli, falkában is rideg és magányos, nem riad vissza az erőszaktól, mindenáron megszerzi, amire szüksége van, de néha nevetségesen ostoba. Jóllehet a bárányt nemegyszer naivsága sodorja bajba, a báránytól sosem kell félni, a farkastól azonban mindig tartani lehet. A bárány és a farkas egyaránt bennünk van. Azt hinnénk: bura alatt, a templom szent falai között biztonságosabban megmaradhatunk tisztának, őszintének, igaznak. Akkor kivonhatjuk magunkat a külvilág farkastörvényei alól. Lehet, hogy valamiféle elit csoportosulásnak képzeljük magunkat, akiben nincs szeplő, sem ránc. Talán félünk is a farkasoktól, nehogy azok szétszaggassanak, egykettőre felfaljanak. Hisz ha korpa közé keveredsz… A farkasok is aratnak, sokszor épp báránybőrbe bújva. Eleinte meg is tévesztve az ártatlan bárányokat, akikből többnyire a „befogadói közeg” összeáll. Onnan is felismerhetjük a bennünk levő farkast, hogy a visszautasítást nem tudja szelíden elviselni. Erőszakos lesz, és farkas-eszközökkel akar rendet teremteni.

Néha éppen a lelkipásztori munka hevében, a sok lelki aratnivaló közt azon kapjuk magunkat, hogy átvettük a farkasok trükkjeit: ügyeskedünk, a világ kedvében járunk, pénzben mérjük a hasznot, „menő selyemfiúk” módjára a fennálló divathoz simulunk. Jézus pedig arra hív, hogy ne kövessük a világ logikáját akkor sem, ha bárányként kell a farkashoz közelíteni. Küldetésünk nem megfélemlítésre, de nem is „tájba illő”, szalonképes, olcsó üdvösség meghirdetésére, hanem az Isten országának építésére, örömhírének bejelentésére szól. Ha nem száll rá a farkasra a bárány békéje, az sem veszteség… Mert Jézus nevére még a sátán is megadja magát. A Jézustól kapott erő, lelki hatalom pedig abban is segíti a tanítványt, hogy ne csak leleplezze a farkast, hanem a farkasokból bárányt szelídítsen.

Isten rá akar ébreszteni felelősségünkre, küldetésünk nagyságára és szépségére. Lássuk meg minden farkasban a bárányt. Szelídítsük meg elsősorban a bennünk ólálkodó farkast. Előszólítani, „kiszeretni” mindenkiből a jót, békességgel, állhatatos hűséggel, és nem riadva vissza a kudarcoktól. Attól se keseredjünk el, ha visszautasítanak, s még csak azzal sem kell sokat bíbelődnünk, hogy külön stratégiákat dolgozzunk ki, vagy magunkban keressük a hibát. Isten Szentlelke mindig pótolja hiányosságainkat, ha a tőlünk telhetőt megtesszük. Ő fog belőlünk szólni, mi nem magunkat ajánljuk. A sikerek sem maradnak el, de itt nem a statisztikailag jól mérhető hatékonyság mutatószámai a döntőek, hanem „inkább annak örüljetek, hogy nevetek fel van írva a mennyekben”. Ahelyett, hogy karrierünket építené, az aratás Ura asztalához ültet, körüljár és felszolgál… Kell ennél nagyobb elismerés?