Együttérezni, megtérni, megbocsátani – egy francia pap gondolatai három igéről
A francia Michel Martin-Prével atya olyan igéket keresett nekünk, melyek kalauzolnak minket ebben az adventben, amikor a karácsonykor megtestesülő Igére várakozunk. Igéket, melyek összefoglalják az egész keresztény életet.
Együttérezni
Valakivel együttérezni: az első lépést jelenti az irgalom felé.
Definíciója szerint ennek az igének a jelentése: osztozni mások fájdalmában, sajnálni vagy szánakozni valakin. Nem leereszkedően, hanem az önzetlen érdeklődés, a mások szenvedéseinek enyhítésére irányuló szándék értelmében. Együttérezni annyit tesz, mint odaadni magunkat a másik embernek. „Kompatibilissé” válni, ahogy a számítástechnikában mondjuk. Osztozni valakivel annak bajában. Az együttérzés és az irgalom hasonló, mindkettő segíteni kíván a szenvedésben. Az együttérzésben annak felismerése is benne van, hogy ugyanazt a nyomorúságot, ami felebarátomat sújtja, átélhetem én is. Pusztán emberi eredetű lenne ez az érzés? Ha a sok önkéntesen segédkezőre gondolunk világszerte, akik többnyire keresztények, meg sem kérdőjelezhetjük az eredetét, hiszen az együttérzés az isteni irgalmasságban gyökerezik. Egyedül Isten tud könyörületes lenni minden helyzetünkben. Mégis, különbség van az együttérzés és az irgalmasság között. Az irgalmasság az együttérzést gyakorló személy szívének állapota, annak gyakorlása, az irgalmasság cselekedete.
A cikk a hirdetés után folytatódik…
Egy másik sokszor félreértett bibliai szó a „szánalom”. „Az emberek olyan mértékben tudnak szánakozni másokon, amennyire adott esetben saját magukat szánnák” – mondja Giraudoux. Talán a szánalom az, ami beindítja az együttérzést, ami odafordítja a szívünket, mielőtt még kezünket irányítaná. Egy másik, hasonlóan gazdag tartalmú bibliai szó a „vigasztalás”. Ez már az együttérzés eredménye: enyhül a szenvedés, megbékülünk, felszabadulunk a rossz börtönéből. Csak a mennyben ismerjük majd meg ezt igazán, ahol nem lesz többé sírás vagy bánat, ahol az együttérzés örömteli és békés szeretetté válik.
Megtérni
Megtérni sohasem késő!
A latinban a convertere azt jelenti, hogy megváltozik, valami más felé fordul, a conversor visszaható ige pedig azt jelenti, hogy átfordul. A vallásban ez a megtérés (görögül metanoia),a hitváltás, ami egyben életmódváltást is jelent. A síelésben a konverzió azt jelenti, hogy a síelő oldalt vált a lejtőn és 180°-ot fordul. Mindig egy jobb irányba való fordulatot jelent. Különben mi értelme volna a megtérésnek? Mielőtt a célra, vagyis az állapotunk javítására összpontosítanánk, először is számba vesszük az ehhez szükséges erőfeszítéseket. Klasszikus kérdés: másokat vagy magunkat térítsük meg? „Uram, kérlek, változtasd meg a házastársamat” – mondjuk magunkban sokszor. De nem lehet, hogy először nekünk magunknak kellene megtérnünk? Mert ha én változom, akkor a másikkal való kapcsolatom is változik, és ez hatással lesz az ő viselkedésére. „Megtérni annyi, mint felszabadulni” (Antoine de Saint-Exupéry), megszabadulni a rossz szokásainktól, a megszokott, berögzült viselkedésformáinktól, amelyeket meg sem látunk, vagy amelyekre farizeusként önigazolást találtunk.
Mivel a hit tárgya nem egy eszmény, hanem egy személy, a megtérés nem csupán az elképzeléseink megváltoztatását jelenti, hanem azt, hogy teljes egészében valaki felé fordulunk. A banális és olykor szánalmas dolgaink helyére egy új szenvedélyt, elköteleződést helyezünk: a boldogság Mesterének, a mennyei Boldogság eszményének elszánt követését. Életünk nagy feladata nem az, hogy jobban éljünk (milyen szempontok szerint, amúgy?), hanem hogy másként éljünk, informatikai nyelven: más regiszterben, más szoftverrel, amelyet egyébként ismerünk, de elfelejtettünk. A megtérés elsődleges „haszonélvezője” maga a személy, aki boldogabbnak, örömtelibbnek, egységesebbnek érzi magát, a többiek pedig profitálnak ebből, és felteszik maguknak a megfelelő kérdéseket. A keresztény küldetés mindenekelőtt a személyes megtérés kérdése, a többit pedig Isten végzi, és nagy igazság, hogy nem prédikálhatunk jól arról, amit először mi magunk nem élünk meg! A megtérésre pedig mindig van idő, akár a halálos ágyadon is!
Megbocsátani
A megbocsátás egy nehezen végrehajtható, de annál erőteljesebb hatású cselekedet.
Megbocsátani valakinek a hibáját annyit jelent, hogy két ember szembenéz egy nehézséggel, ami elválasztja őket. Egy hibát megbocsátani könnyebb, ha megkülönböztetjük a személyt a hibától, ha inkább a személyre összpontosítunk, nem annyira a hibára, különösen, ha közeli személyről van szó, és anélkül, hogy mentegetni akarnánk. A megbocsátásban az igazságosság és az irgalom összefonódik. Néha törekszünk megérteni, hogy jobban meg tudjunk bocsátani, igyekszünk párbeszédet folytatni ahelyett, hogy részletekbe menően akadékoskodnánk. Nehéz is és egyszerű is; a megbocsátás furcsasága az, hogy érdek nélküli, hiszen a másik nem érdemli meg a megbocsátást. Nehéz gyakorolni, de hatásában erőteljes. Akarati cselekedet által aktív, akárcsak a szeretet.
Meg lehet-e bocsátani mindent? Igen, de a maga idejében, tudva, hogy nehéz lesz, de azt is, hogy hosszú távon lehetséges. Az idő a szövetségesünk, türelemmel ki kell várnunk, hogy a másik ember is feldolgozza a történteket. Talán nekünk magunknak lehet szükségünk időre ahhoz, hogy több okot találjunk a megbocsátásra. Soha ne mondjuk azt, hogy „soha nem bocsátok meg neki”, mert ezzel végleg bezárjuk az ajtót. Inkább hagyjuk az egyik lábunkat az ajtónyílásban! Ne keverjük össze ezt a kettőt: megbocsátani és bocsánatot kérni! A megbántásért ugyan nem mi vagyunk felelősek, de azért igen, amit kezdünk vele. A neheztelésen való rágódás (a történtek újra és újra történő átélése) feltépi a sebet és súlyosbítja a fájdalmat. Ami pedig az akadályokat illeti, óvakodni kell a megbocsátás megtagadásától, amivel a másikat akarjuk büntetni, és a megbocsátás illúziójától is, mintha elfelejtenénk vagy felmentenénk az elkövetőt.
A megbocsátás gyümölcse a béke, még akkor is, ha a másik nem kért bocsánatot. Cserébe mi is könnyebben kérünk majd bocsánatot, ha mi hibázunk, szabadabbá válunk a hiba és a hibázó megítélésében, valamint képesek leszünk a megbékélésre: ez a kért és kapott megbocsátások eredménye. A megbékélés megköveteli, hogy mindkét fél dolgozzon önmagán: a hibát elkövetőnek az ártatlanság érzését, a sértettnek pedig az áldozattá válás érzését kell leküzdenie. Megbocsátani: ez talán a keresztény élet legszebb igéje, és a kereszténység védjegye is, mert az embernek ez lehetetlen. Azáltal válik lehetővé, ha hagyjuk, hogy Isten bocsásson meg bennünk, Krisztus keresztjének a kegyelmében, amely által bocsánatot nyertünk mindenért: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34).
