Neokoppányok kora?

Jól megvoltunk a kereszténység nélkül is Tengrivel, a magyarok Öregistenével, és a Földanyával, a Fehérlófiával, minek kellett Koppányt kivégezni? Milyen más lett volna a Duna-menti Köztársaság? Ehhez hasonló nyegle és félművelt gumicsontok újra és újra előkerülnek Szent István ünnepe környékén. Az újpogányság ma is hódít. Minden nemzedékben fellángol. Mert az osztályellenség (az ördög) nem alszik. Ezért karikásak a szemei…

Pedig az 1938-as Eukarisztikus Kongresszus idején is érezte az egyház, és megkongatta a harangot, hogy a baloldali kommunizmusnak és a feltörekvő nácizmusnak nem lesz jó vége. Nem is lett. Jött a második világégés. A német nép azóta is issza a levét. A zsidóság úgyszintén.

Az ember amióta „két lábra állt”, háziasította az állatok egy részét, vadságukat befogta az élet, az emberi közösség szolgálatába, a gyümölcsöket megnemesítette, a természet erejének gátat szabott, és hasznosította a kultúra és civilizáció javára. Az elhomályosodott értelem és rosszra hajló szabadakarat ellenében (és ellenére), vagy épp segítségére érkezett a megváltás Krisztus Urunktól. Ahol, a kegyelem erejében, erőterében képesek vagyunk felülmúlni rosszaságunkat, vad ösztöneinket, gondolatainkat, elfajzott fantáziánkat, és az emberi közösség építő elemeivé alakítani. Mert Krisztus minden népet megváltott és meghívott az örök életbe, hogy már ezt a jó hírt, evangéliumot hirdesse itt a földi tájakon, elkezdve ezáltal Isten országát építeni. Ezt ismerte fel szent királyunk, és ezért kapott koronát a pápától. Ezért hajtotta népünk kemény nyakát a kereszténység jármába. Ezáltal csatlakozott a magyarság is a többi keresztény nép felismeréséhez. Ez jelentett biztonságot, túlélést, távlatot, új feladatot a népvándorlás után. A magyarság megtalálta karizmáját és hivatását. Igen, testvérem. Szíved joga koppánykodni, de azzal már ki is húztad magad alól a szőnyeget…

Történelmietlen a kérdés is: mi lett volna ha?

Nem lettek volna szentjeink, szent tudósaink, szent királyi sarjaink, keresztény kultúránk, műveltségünk. Nem lett volna, aki megvédje Európát a külső és belső támadásoktól, egyáltalán mi se lennénk. A gondviselés csodája: milyen szervesen beépült, hogy rárímelt a nyugati egyház gregorián zenéje a magyar ötfokú, ereszkedő dallamvilágra, megnemesítve egyházi és népzenénket egyaránt. Nem beszélve első nyelvemlékeinkről, melyek egyszerre tudósítanak hitünk tartalmáról és nyelvünk ősiségéről. Ez is a kereszténységnek köszönhető… Szent István „hittérítő” munkája, országfelajánlása szakrális cselekedet volt. Hogy népét kiemelje a nemzeti, vérségi, ösztönös önzésből. Mert felismerte, hogy Krisztus vére az egész Földet átitatta.

A kereszténység nem megszüntette a nemzeti hagyományokat, hanem beépítette, megnemesítette, átjárta, magasabb rangot adott neki, működőképessé tette. Alárendelte Isten üdvösségtervének, és felvitte a Golgota és a Tábor-hegy szintjére, hogy láthatóvá váljék a teremtő Isten terve az emberrel. Mert Szent István királyunknak köszönhetően Krisztus Jézusban ezt ismertük fel. Áthatotta szellemével és becsatornázta értékeinket, sajátosságainkat, egyediségünket az örök üdvösség szolgálatába. Hogy a számadás napján majd erről adjunk számot: hogyan sáfárkodtunk népünk talentumával…

Szent István királyunk ünnepén tehát nem az a kérdés, mi lett volna nélküle, hanem mi lesz akkor, ha ezt a hagyatékot a liberalizmus kukájába dobjuk?

A szolgálatos koppányok, ellenkezők és lábatlankodók ma is a kereszténységgel áthatott kultúránkból élnek, azon élősködve mérgezik ma is a levegőt.

Jobbat tenne a nemzet érdekének, ha alázattal beismernék, hogy ők ezt még fel sem fogják, s hagynák, hogy a Szentlélek által vezetett egyház tartson össze minden nemzetet ma is Krisztus útján, mert magyarságunk jövőjének is csak ez lehet a záloga.