Charles de Foucauld Önátadás Imája – Egy minden pillanatban alkalmas imádság

Az idei május 15-én volt Charles de Foucauld, az „egyetemes kistestvér” szentté avatásának második évfordulója, aki azáltal vált szentté, hogy átadta magát az Atyának. Arra hív minket, hogy mindenkor fogadjuk el az önátadás, a ráhagyatkozás imáját, a legutolsó imát, amelyet Jézus adott nekünk a kereszten.

1896. Egy évvel Thérèse de Lisieux égbe távozása előtt, egy másik francia szerzetes is csodálkozva fedezi fel a bizalom és az önátadás útját. Marie Albéric testvér (alias Charles de Foucauld) hamarosan örök fogadalom letételére készül a trappistáknál, de kételkedik a rend iránti elhivatásában. Ekkor Jézusnak a keresztfán elmondott önátadási imájához fordul. Ezt az imát Lukács evangélista beszéli el nekünk: „Jézus ekkor hangosan felkiáltott: ’Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.’ E szavakkal kilehelte lelkét.” (Lk 23,46)

Charles de Foucauld-t feldúlta ez a felismerés. Ezt a megjegyzést írta kéziratába: „Ez Mesterünk utolsó imája: a mi szeretettünkké… Legyen ez a mi imánk… De ne csak utolsó pillanataink imája, hanem életünk minden pillanatáé.”

Néhány hónappal később elhagyta a trappistákat, és megkezdte teológiai tanulmányait egészen 1901-es pappá szenteléséig. Ugyanezen évben Algériába ment, ahol remete lett, „egyetemes kistestvér” ahogy saját szavaival, a muzulmán testvérek mellett magát nevezte, a végső mártíromságig. Közben hagyta, hogy Isten formálja őt a mindennapi odaadáson keresztül, annak kezei közt, aki a boldogságunkat akarja, és „aki minden vigasztalás Istene” (2Kor 1,3). Ez a hatéves korában tragikusan árvaságra jutott, viharos múltú férfi hogyan hagyta magát megszentelődni az Atyának való önátadás cselekedetével? Miért szólít fel ez a lelki tanítómester, az önátadás imájának minden pillanatban történő elfogadására?

Ima az Atyaistenhez

Gyakran nehezünkre esik Istent Atyánknak szólítani. Ez összefügghet a testi atyánkkal való, lelki sebekkel terhelt kapcsolatunkkal. Jézus viszont azt kéri, hogy a „Mi Atyánk”-hoz imádkozzunk. Ezt az imát mondva az ő imája árad a szánkból, ő az, aki bennünk imádkozik. Arra tanít minket, hogy nem adhatjuk át magunkat bizalommal Istennek, ha nem ismerjük fel, mit jelent Isten „atyasága”. Ez a felismerést hittel a Szentlélektől kérhetjük.

Szent Pál valójában azt tanítja nekünk, hogy „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk.” (Róm 8,15-16).”

Az Istennek való önátadás imája, ahogyan azt Jézus adta nekünk a kereszten, visszavezet bennünket a lényeghez: Istenhez, mint Atyához forduljunk és mindent a „kezeibe” helyezzünk. Ez nem csak a lelkünk halálunk órájában való átadását jelenti, hanem mindennapi életünk felajánlását is. Így aztán azt mondhatjuk majd: „Atyám, a te kezeidbe helyezem örömeimet és bánataimat, mai munkámat és nyugtalanságaimat, tehetetlenségemet a fájdalommal és a szenvedéssel szemben, de reményemet is, hogy te a rosszat jóvá tudod változtatni. Tégy velem, amit te jónak látsz.”

Egy bátor ima a megpróbáltatásokkor

Jézus ezt az utolsó imát hagyta ránk az Atyának való önátadáshoz, akkor, amikor keresztre feszítették, és az egész földre sötétség borult (Mk 15,33). Így felkiáltva élte át az emberiség nevében az önátadás és a hit éjszakáját: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 2746) De szintén a mi nevünkben is, eljutott ebből az elszenvedett elhagyatottságból az önátadás felajánlásáig. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” Úgy tűnik, ezt az imát különösen azoknak ajánlja, akik súlyos megpróbáltatásokon fognak keresztülmenni, mint ő, nevezetesen az erőszak, az elhagyatottság, a tehetetlenség és a teljes magány érzésén.

Olyan asszonyokra gondolhatunk például, mint szent Gianna Beretta Molla, Chiara Corbella vagy újabban Azzurra Carnelos, akiket áldott állapotban sújtott a rák, és ők a születendő gyermeküket helyezték előtérbe, teljesen átadva magukat Istennek. (Ld. Anyák, akik életüket adták meg nem született gyermekük életéért) Az őket érő kritikák és meg nem értés ellenére, életük árán is hittek abban, hogy Isten képes a rosszat jóvá, gyümölcsözővé változtatni. Mindhárman valóban életet adtak tökéletesen egészséges gyermeküknek. Mindegyikük a maga módján tett tanúságot arról az örömről, ami az Istennek és a Gondviselésnek való önátadás ezen végső aktusát kísérte.

Az „üres kezek” imája

Az Istennek történő önátadás aktusa annál könnyebben valósul meg, amilyen mértékben szegénységben vagy szorult helyzetben vagyunk. János evangéliumában (Jn 6, 9-13) az evangélista elmeséli nekünk Jézus különleges kenyér és halszaporítását. Ez azonban talán meg sem nem történhetett volna egy kisfiú „öt árpakenyér és két hal” ajándéka nélkül. Ellentétben a tanítványokkal, akik számolgattak és sopánkodtak, a kisfiú a szegénységét ajánlotta fel, és ezt a szegénységet „termékenyítette meg” Isten.

Charles de Foucauld is megtanulta felismerni törékenységét, szegénységét. Felszentelését követően, 1901-ben, az Evangéliumnak a szaharai szegényeknek történő hirdetéséről álmodik. Az 1908-as esztendő elején azonban megismeri a magány, az elhagyatottság, a könnyen a halálba vezető betegség tapasztalatát. Ugyanakkor küldetése szempontjából is határozottan kudarcot vall: senkit sem térített meg. Egyetlen tanítványa sincs. Amint arra Jean-Claude Boulanger atya rámutat „Az Önátadás Imája: a bizalom útja Charles de Foucauld-val ” című művében (Artège kiadó, 2020): „Ő, aki azért jött, hogy adjon, végül megtanul kapni. Végre megbékél a törékenységével. A kicsik testvére akart lenni, és íme, kistestvérré vált. Segíteni akart a szegényeken, és íme, szegény lett. Ráérzett gyengeségére, kicsinységére.”

Nemrégiben, Jonathan Roumie amerikai színész is tanúságot tett „az üres kezek” imájának erejéről és eredményességéről. A közösségi oldalakon elmeséli a „The Chosen” (A Kiválasztott) kalandjának a kezdeteit. Nyomorúságos helyzetben, húsz euróval a zsebében, kifizetetlen adósságokkal, intenzíven imádkozott, Isten kezébe helyezve egész életét. E buzgó önátadó ima után – ahogyan a színész meséli – elköltötte a húsz euróját egy kávézóban, elfogyasztva egy jó reggelit és egy cappuccinót. Hazatérve a postaládájában ott találta a „The Chosen” Jézus szerepének eljátszására szóló ajánlatot, amiről most már tudjuk, hogy világsikert aratott… Isten maga töltötte meg bőségesen „üres kezeit” a reménytelen helyzetben, amikor teljes bizalommal volt az Atya jósága iránt.

Charles de Foucauld-n kívül számos misztikus és szerzetesrend-alapító tapasztalta meg az önátadás imájának gyümölcsöző voltát. Ha magunk is meg akarjuk ünnepelni Isten jótéteményeit, Szent Charles de Foucauld nyomán mi is elmondhatjuk az Önátadás Imáját:

Atyám, Rád hagyatkozom,
tedd velem azt, ami Neked tetszik.
Bármit teszel is velem, megköszönöm.
Kész vagyok mindenre, elfogadok mindent,
csak akaratod teljesedjék bennem
és minden teremtményedben.
Semmi mást nem óhajtok, Istenem!
Kezedbe ajánlom lelkemet,
Neked adom, Istenem, szívem egész szeretetével,
mert szeretlek Téged, és a szeretet sürget,
hogy egészen Neked adjam magam,
hogy fenntartás nélkül kezedbe helyezzem életemet,
határtalan bizalommal, mert Te vagy az én Atyám!

Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Aleteia
Az ima fordítását az Országos Lelkipásztori Intézet oldaláról vettük át.