Boldog Montaui Dorottya: A szenvedésen át az életszentségig – Szentek élete
Boldog Montaui Dorottya – reklúza
* Gross-Montau, Poroszország, 1347. + Marienwerder, Poroszország, 1394. június 25.
Poroszországban született 1347-ben. Dorottya olyan évszázadban élt, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Húszé pedig Csehországban.
Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin, Svéd Szent Katalin és – akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt – Svéd Szent Brigitta, akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban állomásoztak.
Dorottya Poroszországban nőtt föl, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az evangélium boldognak mond.
Dorottya apja, Willem Swartze holland földműves és gátépitő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába. Dorottya kilenc testvére között itt nőtt föl egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta – saját szavai szerint olyan volt, „mint ekevassal hasogatott szántóföld”.
1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest zavarba ejtette és dühítette fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága. Megkísérelte tehát, hogy a maga módján – többnyire bántalmazásokkal – megváltoztassa feleségét; sikerültelenül. Dorottya belső világa mindinkább elmélyült. 1364-ben, nem sokkal esküvője után, élte át első látomását – a Megfeszített szólt hozzá a keresztről -, mely „lángoló szeretetet” ébresztett benne.
A házasság vértanúság lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy a templomban, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott föl, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.
Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy nagy zarándokutat tesznek együtt. Aachenen át délre vonultak a Szűzanya híres zarándokhelyére, a svájci Einsiedelnben lévő Vinsterwaldba. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal fontosabb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Utonállók törtek rájuk, elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet azért vittek magukkal, hogy új otthont építsenek. Ez volt az a pillanat, ami eldöntötte Dorottya további sorsát. Az Einsiedelnben tett zarándokút ugyanis elviselhetetlenné fokozta vágyát a szemlélődő élet után, ezért most nyíltan előállt a kéréssel, hogy férje, aki a rablás miatt vissza akart térni Danzigba, utazzon egyedül haza, őt pedig hagyja ott a vinsterwaldi remeteségben. Adalbert beleegyezett.
Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a házaspár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy kísérje vissza a férjét Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.
Ami ezután következett, az a szenvedések sorozata volt: visszaút Danzigba (Dorottya a térdig érő hóban gázolva gyalog, férje, aki megbetegedett, és a gyermek lovon), fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban. A szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át és Dorottyát boszorkánynak eretneknek nevezték.
Adalbert nem gyógyult, felesége hősies hűségére pedig a régi ingerültséggel reagált. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete.
1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándokcsoporttal Rómába küldte Dorottyát. Mire visszatért, férje meghalt és már el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, ahol a dóm kanonokja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta.
A tudós férfi, aki a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, szigorúan próbára tette Dorottyát. Miután meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere.
Dorottya 1393-ban reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába. Kérésére naponta megáldoztatták, ami akkor hallatlan dolog volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, nagyrészt azért vezekelt és imádkozott, hogy érjen véget a nagy egyházszakadás. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.
