A vatikáni politika egyre inkább egy sakkjátszmához hasonlít. Fehér a fekete ellen. Harc azok között, akik az évszázadok során kialakultak szerint szeretik az Egyházat, és azok között, akik szeretnék az Egyházat a modernitás korlátai közé zárni.
A játszma természetesen a hagyomány és a modernitás között zajlik, ami azért furcsa, mert minden alkalommal, amikor az emberek megkérdezik, hogy „miért legyek katolikus?”, az egyik szabvány válasz az, hogy „azért, hogy kigyógyuljon az egyházi Alzheimer-kór egy formájából, és visszaszerezze annak emlékét, hogy a Szentlélek hová vezette az egyházat a történelem során”.
A protestánsok viszont az egyház élettörténetének háromnegyedére kiterjedő emlékezetkiesésben szenvednek. Ez elkerülhetetlenül egy deformált egyháztanhoz (ekkleziológiához) vezet, amit a katolikussá válás gyógyít meg.
Ezért is különösen nehéz figyelemmel kísérni azt, hogy az Istentiszteleti és Szentségi Dikasztérium tevékenysége a latin nyelvű mise ellen irányul a „lelkipásztori” II. Vatikáni Zsinat nevében, és láthatólag megpróbálja eltörölni az Egyház emlékeinek egy részét.
„Miért adta ki Roche bíboros (Istentiszteleti és Szentségi Dikasztérium prefektusa – ford. megj.) a rescriptumát (írásos válaszát)?” – tette fel a kérdést néhány napja e lap vezércikkében. Valóban, miért? Úgy tűnik, hogy ez egy újabb lépés a sakktáblán abban a jelenlegi sakkjátszmában, amelyet a Vatikán az egyházmegyés püspökökkel játszik az emlékezet elleni támadás részeként.
Az összetettség és az egyszerűség természetesen egymás mellett létezik, de vannak olyan alkalmak, amikor segít, ha bevonjuk Ockhami Vilmost (XIV. századi angol ferences rendi szerzetes, a skolasztikus filozófia és teológia kiemelkedő személyisége), és borotváját kezünkbe ragadva nekiesünk az aljnövényzetnek, és lecsupaszítjuk azt, hogy feltárjuk a gyökereket.
Bármilyen érvek hangozzanak is el arról, hogy mit szándékozott elérni a II. vatikáni zsinat, az egyházban előtérbe került egy olyan gondolkodásmód, amely a jelek szerint ellenzi a katolicizmusnak a II. vatikáni zsinat előtti minden formáját. Ez érthető lenne, ha az evangelizáció mozgásba hozását segítené, és gazdag vegyes gazdaságot akarna. De ez valami másnak tűnik.
Jordan Peterson lényeglátóan használja a megváltás nyelvezetét, hogy leírja azokat az embereket, akik annyira elköteleződnek egy ideológia mellett, hogy nem képesek kompromisszumot kötni vagy meglátni az érvelés másik oldalát. Úgy írja le őket, mint akiknek már nincs ideológiájuk, hanem „az eszmék megszállottjai”.
Ez egy meglehetősen dermesztő metafora. És visszavezet minket a fekete és fehér közti sakkjátszmához, amely ebben az esetben az esztétikát és a metafizikát ötvözi. Akár metaforikusan megszállottnak, akár egy eszme megszállottjának lenni a legjobb esetben is rosszabb a vártnál. És érdemes megjegyezni, hogy erre van precedens. Júdás, az Urunk által kiválasztott apostolok egyike bonyolult kapcsolatban állt a sötét oldallal.
Korunkban azonban a progresszív katolikusok már jó ideje próbálják meggyőzni az egyház többi részét arról, hogy mindaz, aminek felkarolására kérik őket, hasznos evolúció, szerves növekedés és legitim fejlődés. De néha eljön a pillanat, amikor a körülmények lehántják a bonyolultságot, és a dolgokat olyannak mutatják, amilyenek valójában. Az idők mára inkább binárisok lettek.
A bonyolultság és a konfliktus két fő területének a latin nyelvű mise és a szinodalitás bizonyult.
A szinodalitást eredetileg azzal az ürüggyel adták el az egyháznak, hogy a marginalizáltak, az oldalvonalra szorultak kísérése a keresztény spiritualitás és etika erényes kifejeződése. De egy hirtelen leleplezés során, amely az Állatfarm azon pillanatára emlékeztet, amikor az egyenlőségre való elméleti törekvés után kitör a „két láb jó, négy láb rossz” kántálás, a szinodalitással kapcsolatos egalitárius retorikáról – legalábbis Németországban – kiderül, hogy az csak álca egy bizonyos heterodox (téves hitű, eretnek) cél eléréséhez.
Ha egy pillanatra összeillesztjük a gondolatokat, felfedezzük, hogy a szinodalitást vezérlő befogadás és kísérés elvei nem vonatkoznak a latin misét celebrálók közösségére.
Azt gondolhatnánk, hogy a hagyományos latin misét rendszeresen látogatók valóban csekély kisebbséget alkotnak az egyházban. De úgy tűnik, hogy a „marginalizáltak kísérése” csak akkor elfogadható, ha azok a marginalizáltak, akik az Egyház peremén elhelyezkedve ellenzik a katolikus tanítást, nem pedig azok, akik az Egyház középpontjában vannak és elfogadják a katolikus tanítást, mint például a hagyományos latin mise látogatását választók. Másképp fogalmazva: „nem ezek a marginalizáltak, hanem az egyéb marginalizáltak”!
Inkluzív, befogadó kísérést csak akkor követelnek meg, ha a célt azok jelentik, akik olyan etikában és értékekben hisznek, amelyeket az egyház a múltban elutasított. Az egész folyamat arra irányul, hogy változás következzék be a katolicizmus mibenlétében.
Néhány nappal ezelőtt négy kiváló német asszony ugyanerre a következtetésre jutott. Kivonták magukat a német Szinódusi Utat elősegítő megbeszélésekből. A „vatikáni sakkjátszma” jegyében csalással vádolták az ellenoldalt és visszaléptek.
Néhány héttel a német Szinódusi Út jövő hónapban esedékes utolsó ülése előtt bejelentették, hogy kilépnek ebből az egyre ellentmondásosabbá váló folyamatból.
Katharina Westerhorstmann és Marianne Schlosser teológiai professzorok, Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz filozófus és Dorothea Schmidt újságíró alapvető kifogásokat emelt a németországi rendezvény irányával és lebonyolításával kapcsolatban (amint arról a CNA Deutsch, a CNA német nyelvű hírpartnere február 22-én beszámolt https://de.catholicnewsagency.com/news/12650/weil-er-sich-von-der-weltkirche-entfernt-vier-frauen-verlassen-synodalen-weg).
Kifogásolták, hogy a szinódusi út szervezői „központi katolikus doktrinákat és hittételeket vonnak kétségbe”.
Nemcsak azzal vádolták a szervezőket, hogy figyelmen kívül hagyták a Vatikán többszöri figyelmeztetését és beavatkozását, hanem azzal is, hogy a szinodalitáshoz nem illő nyomásgyakorlási taktikát alkalmaztak (vagy, ahogy ők is hozzátehették volna, „kísérést”).
Roche bíborosnak a latin mise bemutatásáról szóló rescriptuma hasonló ellenvetésbe ütközött; de ebben az esetben egy másik kánonjogász, Paprocki püspök, az ohiói Springfield Egyházmegye püspöke részéről.
Paprocki püspök úgy döntött, hogy a kánonjogra kánonjoggal válaszol. Amikor Roche bíboros kiadta a rescriptumát, ő már elkészült a viszontválasszal is. Ezt a vatikáni sakkjátszma céljából nevezhetnénk „amerikai püspöki védelemnek”.
Paprocki püspök már korábban is megkérdőjelezte, hogy a rescriptum összhangban van-e a Szentatyának a Traditionis custodes szerinti eredeti szándékával. Megjegyezte, hogy Roche bíboros volt a pontosítás kezdeményezője, nem pedig maga a pápa.
Paprocki püspök azt is megjegyezte, hogy a pápa kísérőlevele azt sugallta, miszerint a pápa szándéka a püspökök helyzetbe hozása, felhatalmazása volt. A levélben a pápa azt mondta a püspököknek, hogy „Önök döntik el, hogy engedélyezik-e … az 1962-es ‘Missale Romanum’ használatát” és „Önöktől függ, hogy … eseti alapon meghatározzák azoknak a csoportoknak a valóságát, amelyek ezzel a ‘Missale Romanum’-mal celebrálják a misét”. Mint sok püspököt szerte a világon, Paprocki püspököt is zavarta az egyik vatikáni dikasztérium azon állítása, hogy ők jobban ismerik az ő egyházmegyéjének lelkipásztori és lelki szükségleteit, mint ő maga.
„A szubszidiaritás elve alapján megkérdőjelezem [a rescriptum] bölcsességét” – mondta a püspök. Szerinte a szubszidiaritás azt sugallja, hogy ezeket a döntéseket „általában helyi szinten” hozzák meg.
Ebben az esetben az amerikai püspöki védelemnek része volt annak az előkészítése, aminek megtétele a Roche-rescriptum célja volt. Mivel már korábban is voltak olyan híresztelések, hogy a Vatikán központosítani fogja a hatáskört ebben a kérdésben, Paprocki megelőzte a rescriptumot azzal, hogy további intézkedéseket tett annak érdekében, hogy a Traditionis custodes az egyházmegyéjén belül egyetlen latin nyelvű misét se érintsen.
2022 januárjában hivatalosan is átminősítette a springfieldi Szent Szív templomot nem egyházközségi templommá. Ezt azért tehette meg, mert az egyházközségnek, a Drexel Szent Katalin Egyházközségnek már két temploma volt.
„Csak, hogy minden kétséget eloszlassak… megtehettem annak a templomnak az átsorolását.” – mondta Paprocki. „Ezzel elintéződött a Szent Szív templom helyzete.”
Roche bíboros rescriptuma csak a plébániatemplomokban celebrált latin nyelvű misére vonatkozik. Tehát a nyilvánvaló válasz azon püspökök számára, akik nem akarják átadni lelkipásztori felelősségüket Roche bíborosnak, az az, hogy kreatívabban járnak el azzal kapcsolatban, hogy mi az egyházközség és mi nem az. A kápolnák, imatermek (oratóriumok) és presbitériumok nem plébániák.
A küzdelem folytatódik. A vatikáni sakk közönsége a következő lépésre vár.
A katolikus világ kíváncsian várja, mivel áll elő az Istentiszteleti Dikasztérium; lehet, hogy ezt „Roche-féle gyalogáldozatnak” fogják elnevezni.
Írta: Gavin Ashenden, a Catholic Herald társszerkesztője
Fordította: Dr. Fedineczné Vittay Katalin
Forrás: Catholic Herald
