A keresztvetésben erő van
Hatvanhét éve, 1959. szeptember 29-én született Jon Fosse norvég író. Három évvel ezelőtt irodalmi Nobel-díjjal ismerték el munkásságát – a Svéd Királyi Akadémia indoklása szerint színművei és prózai alkotásai „hangot adnak a kimondhatatlannak”. Közel másfél évtizede az akkor már világhírű szerző a katolikus egyház tagja lett: „nyári napfordulón”, Oslóban, a domonkos rend templomában részesítette elsőáldozásban és a bérmálás szentségében Arne Fjeld domonkos szerzetes. „Ha belegondolok, bármikor érzem a homlokomon a keresztet. És jó tudni és érezni, hogy ott van” –emlékezett vissza erre a napra az író.
Jon Fosse nem sokkal katolizálása után interjút adott Eskil Skjeldal norvég teológusnak, írónak; a könyv 2014-ben jelent meg Norvégiában, s évtizedes késéssel Magyarországra is megérkezett (A hit misztériuma. Interjú Jon Fosséval. Bp., 2025, 175.) Néhány óra, s beköszönt október, a rózsafüzér hónapja; néhány nap múlva lesz Rózsafüzér Királynője ünnepe – érdemes ezért felidézni a norvég író kötődését a rózsafüzérhez. De előtte hadd idézzem Jon Fosse néhány gondolatát a hitről, a bűnről, a szentmiséről.
Az író ebben az interjúban elmondja, hogy „a szenvedés és a kétségbeesés” vezette el a hithez, „a depresszión és szorongáson”, valamint „az alkoholizmusba torkolló önroncsoláson át” ért el a hithez. Az interjú utolsó lapjain olvassuk ezt a szép gondolatmenetet:
„A keresztre feszítés, a kereszt, elnyeli a szenvedést, és olyan valamivé változtatja, ami nem szenvedés. Mert ahol a kétségbeesés eléri a határát, ott van Isten. Ellenzem a nagybetűk használatát, a félkövér betűkkel való kiemelést. De ezt a mondatot szívesen írtam volna félkövérrel. És ezért veszem újra elő: ’Ahol a kétségbeesés eléri a határát, ott van Isten.’ Ez az én valóságom. És a kereszténységben a szenvedés és a halál a szenvedés ellenkezőjévé, békévé, Istenben való békévé válik. Isten békéjévé és szeretetévé. És ha nem lenne harc és szenvedés, ami a béke ellentéte, nem beszélhetnénk a béke előfeltételéről, a szeretetről, mert akkor nem létezne.”
Fosse a Szentírás szavaira utalva mondja, hogy „nem térhetsz meg Isten birodalmába, ha nem változol vissza gyermekké”, ha nem egy gyermek naivitása lakozik benned, mert a gyermekek „Isten poétái mindannyian”. Az író elmondja: nehezen tudta elfogadni, hogy az emberré lett Isten a keresztáldozatban önmagát adta az emberekért: „És azóta sem tudom megérteni. Egyszerűen csak nem értem. Érthetetlen maradt a számomra. De úgy van ez is, hogy lehetetlen hinni az irodalomban, túl valószínűtlen ahhoz képest, ami valóban megtörténik. És azt gondolom, hogy ilyenkor van leginkább szükség a hitre.” A hit – Fosse szerint – nagyon egyszerű, „csak hinni kell, és a hit megnyílik. Ennél egyszerűbb nem is lehet.” Ezen a ponton az író a csend fontosságát hangsúlyozza. Ahogy egyszerűen megfogalmazza: „Közelebb kerülünk Istenhez a hallgatásban, a csendben, mint a beszédben.” Az írás, az alkotás is csendben születik, mert „Isten jelen van a nyelvben”, s ezt „csak a csenddel lehet elmondani”, mert „a szentség szelét csak érezni lehet, kimondani nem”. Erre utalt a Svéd Királyi Akadémia idézett indoklása is.
Jon Fosse beszél a bűnről, a bűn tudásáról is, ami szintén kötődik a csendhez:
„Legyen meg a te akaratod, mondjuk az imában, de honnan tudjuk, mi az az akarat? Az egyetlen dolog, amit tehetünk, az a hallgatás, csendben hallgatni a csendet, a bennünk lakozó Istent. Mindnyájunknak van egy élő lelkiismerete, amely szól, némán megszólal bennünk. Ha valami olyat tettünk, ami ellenkezik a lelkiismeretünkkel, akkor rosszat tettünk, vagy bűnöztünk, ahogy azt keresztény körökben szokás nevezni, akkor meghalljuk a néma hangot. Emlékszem, sokáig töprengtem a bűn jelentésén, és egy bölcs általános iskolai tanártól kaptam meg a választ, amire ma is emlékszem. A bűn az, ami Istentől elválaszt bennünket, mondta. A választ megértettem és értem.”
A norvég írónak az interjú készítője felteszi a kérdést: mit lát a szentmisében? Fosse szerint a mise „pihenést ad testnek és léleknek”. És nyugalmat, teszi hozzá. „És az első pillanattól kezdve az átváltozás felé mutat, a szentség, az áldozás, és még egy magamfajta haszontalan a hátsó padban, szélen ülve is részt vehet a szentek, az élők és holtak nagy közösségében. Konkrétan részt veszek benne, és magam is része vagyok a hit misztériumának.” Majd később így fogalmaz: „Hálás vagyok, hogy a katolikus közösség tagja lehetek, hogy onnan, a hátsó padból az oltárhoz léphetek és áldozhatok.”
Végezetül idézem az író szavait a rózsafüzérről, s általában az imádságról. A rózsafüzér, ahogy Szent II. János Pál pápa írta 2002. október 16-án kelt apostoli levelében, „kifejezetten szemlélődő imádság”, egyszerre „elmélkedés és kérés (Rosarium Virginis Mariae, 12., 16.) Jon Fosse így vallott ebben az interjúban:
„A klasszikus rózsafüzért imádkozom, általában csak a tized első felét, de néha elmondom az egészet. A rózsafüzér rövid idő alatt az én imám lett. Igyekszem reggel, délben, este imádkozni. Nem mindig alakul így, általában nem, de minden nap imádkozom, az biztos. De nem szeretek Istentől kérni, ha mégis, akkor másokra vonatkozik, nem rám, bár előfordul, hogy Isten segítségét kérem valamilyen módon, de ennél egy kicsit szemérmes vagyok, és rájövök, hogy amit magamnak kérek, az benne van azokban a régi szavakban, amelyekből összeáll a rózsafüzér.
Az imában leginkább a csendet keresem, egy pillanatnyi lélegzetvételt, egy életet. Magamban keresztet vetek, folyamatosan, és tulajdonképpen ha egyedül vagyok, és érzem, hogy támogatásra van szükségem, akkor is segít. A keresztvetésben erő van.”
Fotó: Hakon Mosvold Larsen / AP
