“Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom?”

“Amit mi megbocsátásnak vagy felmentésnek nevezünk, az tulajdonképpen maga a hitünk csodája”. A paderborni tiszteletbeli kanonok és lelkész Franz Weidemann lélekerősítő írása

Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer?” „Mondom neked – felelte Jézus –, nem hétszer, hanem hetvenhétszer.” (Mt. 18, 21-22)

Olyan nehéz ezt megérteni? Jézus itt arról beszél, hogy meg kell bocsátanunk, mégpedig újra meg újra. Olyan nehéz lenne ezt megérteni, hogy Péter még egyszer visszakérdez: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom?”

Péter Jézusnak feltett kérdését mi is feltehetnénk. Hányszor kell megbocsátanom annak, aki minden nap újra meg újra felbosszant, és az idegeimre megy? Hányszor kell megbocsátanom annak, aki rosszat mond rólam? És hányszor annak, aki megnehezíti az életemet, aki megsért?

Legtöbbször nem úgy gondoljuk, mint Jézus, és azt mondjuk: egyszer betelik a pohár. Nem kevesen élnek azzal a jelszóval, hogy „ahogy te bánsz velem, én is úgy bánok veled”. Ők azt hiszik, hogy az helyes, ha mindet visszafizet az ember. Az evangélium szerint Péter tudja, hogy más mérce is létezik, hiszen akkor nem tenné fel a kérdést: hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is? Jézus pedig azt mondja neki, hogy nem hétszer, hanem hetvenhétszer. Ez pedig azt jelenti, hogy ha te kész vagy a megbocsátásra, akkor ne kezdj el számolni, hanem bocsáss meg újra meg újra. Sikerülni fog, ha világossá teszed a magad számára, hogy az Isten is újra meg újra megbocsát. Te magad is az Isten megbocsátásából élsz. Ezért kell új mércét alkalmaznunk: ahogy az Isten bánik velem, én is úgy bánok veled. Ennek a jelentését Jézus a gonosz szolga példázatán keresztül mutatja be. Jézus szavai érthetők és elfogadhatók. Jézus ezzel azt mutatja meg nekünk, hogy hitünk középpontjában a megbocsátás áll. Amit mi megbocsátásnak vagy felmentésnek nevezünk, az tulajdonképpen maga a hitünk csodája. E csoda révén vagyunk képesek magunk is úgy megbocsátani, ahogy az Isten is nekünk megbocsát.

Erino Dapozzo, az ismert francia teológus az életéből az alábbi megható történetet mesélte el.

„A hitem miatt évekig szenvedtem az egyik német koncentrációs táborban. 45 kg voltam, és az egész testemet sebek borították. 1943 szentestéjén hivatott a táborparancsnok. Meztelen felsőtesttel és mezítláb álltam a parancsnok előtt. Egy dúsan terített ünnepi asztalnál ült, nekem pedig állva kellett végignéznem, ahogy a finomabbnál finomabb falatokat nyelte. Ekkor megkísértett a Gonosz: „Dapozzo, még mindig hiszel a 23. zsoltár szövegében: Számomra asztalt terítettél, ellenségeimnek szeme láttára. Fejemet megkented olajjal, s a poharam színültig töltötted. Kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján?” Magamban imát mondtam az Istenhez, és ekkor válaszolni tudtam a Gonosznak: „igen, hiszek”. A tisztiszolga kávét és egy csomag aprósüteményt hozott be a szobába. A táborparancsnok élvezettel folytatta az evést, majd így szólt hozzám: „a maga felesége jó szakács”. Nem értettem, miért mondja ezt. Erre elmondta, hogy a feleségem kis csomagokban évek óta küld süteményt, amit ő élvezettel fogyasztott el. Nekem megint az Ördög kísértése ellen kellett küzdenem, amikor erre azt súgta a fülembe: „gyűlöld őt, Dapozzo, gyűlöld ezért!” Én magamban ismét elmormoltam egy imát, hogy ne gyűlöljem, hanem szeressem a parancsnokot. Megkértem, hogy legalább megszagolhassak egy süteményt, és ezalatt a feleségemre és a gyermekeimre gondolhassak. Kínzóm azonban nem engedett a kérésemnek, hanem szitkozódni kezdett.

A háború után keresni kezdtem a táborparancsnokot. Nem találtam, mert szökésben volt, és senki nem tudta, merre lehet. 10 évvel később aztán rábukkantam, és egy pap társaságában látogatást tettem nála. Természetesen nem tudta, hogy ki vagyok. Akkor azt mondtam neki: „én vagyok a 17531-es. Emlékezzen csak vissza az 1943-as Karácsonyra!”” Ekkor hirtelen elfogta a félelem. „Azért jött, hogy bosszút álljon?” „Igen”, hagytam rá, és kinyitottam egy nagy dobozt. A dobozból csodálatos sütemény kandikált ki. Megkértem a feleségét, hogy főzzön kávét. Aztán szótlanul megettük a süteményt és megittuk a kávét. A parancsnok egyszer csak könnyekben tört ki és bocsánatot kért tőlem. Erre azt válaszoltam, hogy Krisztus akarata szerint megbocsátottam neki.”

„Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, hanem te győzd le a rosszat jóval”, áll Szent Pálnak a rómaiakhoz írt levelében. Az Istenbe vetett hitünk segít minket, hogy megszabaduljunk a haragtól és a bosszúvágytól, amik a lelkünket felemésztik. Ilyen hitet kívánok Önnek, kedves Olvasó, és persze kevésbé megrázó élményeket, mint amilyeneket Erino Dapozzonak kellett átélnie.

Ne a bosszúvágy és a gyűlölet töltsön el minket, hanem a keresztre feszített Jézus tartását tegyük a magunk példaképévé, aki így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk. 23, 34). Jézus nem a gyűlöletet tanította nekünk, hanem a szeretetet. A Miatyánkot tanította nekünk imádkozni: „bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”

Így akarjunk mi is Jézus példája nyomán egymással szeretettel és irgalmas szívvel bánni. Emlékezzünk arra a hatalmas irgalomra, amiben minket az Úr részesített. Dicsérjük őt, hiszen kegyelme és irgalma örökkön való!

Írta: Dr. Franz Weidemann
Forrás: kath.net

Fordította: Frick József