A „sokszínűség” és a „befogadás” kulcsszavaknak számítanak a mai világban, és ezek a divatos világi kifejezések meglehetősen kiemelkedő helyet kapnak a kortárs Katolikus Egyházban. A Szinodalitásról szóló Szinódus dokumentumaiban hemzsegnek a felhívások a sokszínűségre és a befogadásra.
Mint az szokásos, sok érzelgősséget töltenek ezekbe a fogalmakba. Továbbá sok bennük az érzelmi zsarolás, hallgatólagos implikáció, beleértett tartalom, másodlagos jelentés és mögöttes feltevés. Az alapfeltevés az, hogy a Katolikus Egyház valamilyen módon kizáró és egyszínű. A másik alapfeltevés, hogy a Katolikus Egyház rasszista és undok az LMBTQ emberekkel szemben.
Talán tévedek, hogyha kiszúrom ezeket a burkolt jelentéseket és mögöttes feltevéseket, és ha igen, örülök, ha kijavítanak, de ha azt mondják, hogy az Egyháznak befogadóbbnak és sokszínűbbnek kell lennie, akkor arra a következtetésre kell jutnunk azokkal kapcsolatban, akik ezt hangoztatják, hogy igazából azt feltételezik, hogy az Egyház NEM eleve befogadó és sokszínű.
De vizsgáljuk csak meg ezeket az előfeltevéseket. Bizonyos, hogy csak olyan emberek állítják ezeket, akik valójában nem értik meg úgy a Katolikus Egyházat, amilyen az valójában. Én szektás keresztény háttérből jöttem. Először a szektás protestáns fundamentalizmusból, majd a nacionalista szektából, az úgynevezett Anglikán Egyházból. 1995-ben lettem katolikus és azt tapasztaltam, hogy kulturális szempontból ez az elképzelhető legsokszínűbb és legbefogadóbb szervezet.
Álljunk csak meg egy pillanatra és gondoljunk bele abba, hogy a Katolikus Egyház valóban egyetemes. Minden nemzetiségű, etnikumú, fajú és kultúrájú embert befogad. Mi lehet sokszínűbb a Katolikus Egyháznál?
Hogyha befogadásról van szó, készek vagyunk befogadni bárkit, bármilyen háttérrel, rasszal, nyelvvel, etnikummal vagy kultúrával. A befogadás módja a bűnbánat, az örömhírben való hit továbbá a megkeresztelés az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ha valaki – bárki – halálos bűnnel kizárja magát, a bűnbánat szentségén keresztül ismét azonnal visszafogadják Isten családjába.
Ez a befogadás a befogadás belső definíciója szerint működik, vagyis csak akkor tudnak felvenni valakit valahova, ha legalábbis elméletileg a kizárás is lehetséges. Csak akkor tudsz csatlakozni egy country klubhoz, hogyha annak tagsági szabályzata van. Ha nincs tagsági szabályzata, akkor nincs mihez csatlakozni. Nem létezik befogadás anélkül, hogy néhányan úgy ne döntenének, hogy ők nem akarnak csatlakozni. Ugyanígy van a Katolikus Egyházzal – mindenki meghívást kap a belépésre, de csak akkor kerülhet be, ha a bekerülésnek megvannak a módjai. Egy helyi buszra csak akkor kerülhetek fel, ha elmegyek a buszmegállóhoz és felszállok rá, amikor a busz megáll értem.
Nos, ennek az egésznek teljesen nyilvánvalónak kell lennie azok számára, akik csak egy pillanatra is felületesen elgondolkodnak ezen. Mivel pedig ez igaz és könnyen kitalálható, gyanítom, hogy a befogadásra és sokféleségre való felszólítás valójában nem más, mint cukormáz, ami valamit leplez. Egy kísérlet arra, hogy a Katolikus Egyház „befogadjon” olyan hiedelmeket és életstílusbeli döntéseket, melyek katolikusellenesek. Nem túl kifinomult próbálkozás a lelki zsarolásra. „Hogyha azzal vádolunk téged, hogy kellően egyszínű és kirekesztő vagy, akkor ki kell tárnod a kapukat olyan hiedelmek és erkölcsi döntések előtt, amelyeket mi követünk – még akkor is, ha azok a legkevésbé sem állnak összhangban a katolicizmussal.”
Ha pedig ez a szándék, akkor egy kicsit továbbgondolva azt látjuk, hogy a „sokszínűségre” való felszólítás igazából a megosztást célozza, a „befogadásra” való felszólítás pedig végső soron a kirekesztés programja. A nem katolikus hiedelmek és erkölcsiség elfogadásának erőltetése miatt a Katolikus Egyház szét fog szakadni, és ha arra törekszik, hogy mindenkit befogadjon – még azokat is, akik nem óhajtanak katolikusként hinni és élni – akkor ezzel kizárják azokat, akik a történelmi katolikus hitet kívánják követni. Ha kétségbe vonod az elemzésemet, figyeld meg, hogy a hagyományos katolikus istentisztelet megszüntetésére irányuló jelenlegi törekvések maguktól a Katolikus Egyház tényleges vezetőitől származnak.
Mindazonáltal fogjuk fel pozitív módon a sokszínűségre és a befogadásra vonatkozó felszólítást, ám tegyük fel a kérdést: „Hogyan kell ezt pontosan megvalósítani?” Hogyan növeljük a sokszínűséget és a befogadást a Katolikus Egyházban?
Van egy izgalmas és rég feledésbe merült módszerem. Úgy hívják, „evangelizáció”. Az evangelizáció az, amikor hirdetjük a bűnbocsánat evangéliumát a szükséget szenvedőknek, a bűntől átitatott és kétségbeesett embereknek, akik elidegenedtek Istentől. A felhívás számukra, hogy megtérjenek és Istenhez forduljanak, mielőtt túl késő lenne. Emlékeztető, hogy Jézus az Út, az Igazság és az Élet, valamint hogy senki sem juthat el az Atyához, csak általa. Amikor az emberek megtérnek a Jézus Krisztusban való hitre, és megkeresztelkedésükkel bekerülnek az Anyaszentegyházba, akkor az Egyház befogadóbbá és sokszínűbbé válik.
A probléma az, hogy az univerzializmus, illetve a szemi-univerzializmus eretneksége (az a hamis tanítás, mely szerint már mindenki meg van váltva, illetve hogy mindenki meg tudja találni Istent a saját spirituális ösvényén keresztül) úgy elterjedt az Egyházban, hogy mindenféle evangelizációs gondolat vagy kifejezett missziós erőfeszítés majdnem teljesen kiveszett. Az egyházi vezetők azt mondják, hogy ne „térítgessünk”. Rendben van, egyetértek ezzel, ha ez azt jelenti, hogy ne gyakoroljunk nyomást az emberekre vagy ne kényszerítsük őket a megtérésre, ám ezt a tilalmat gyakran úgy értik, hogy: „Nem szabad evangelizálnod.”
Az evangelizációt tovább gyengíti, ha a társadalmi és világi segítségnyújtás és az evangelizáció közé egyenlőségjelet teszünk. Úgy van, etetnünk kell az éhezőt, otthont kell adni az otthontalannak, oktatni a tudatlant, gyógyítani a beteget és segíteni a szükséget szenvedőn, de ez nem ugyanaz, mint a missziós parancs. A régi iskolához tartozó katolikus hittérítők mindkettőt csinálták. Iskolákat, kórházakat és árvaházakat építettek. Lepratelepeket működtettek, otthont adtak a hajléktalannak és törődtek a haldoklóval, ám egyúttal hirdették az evangéliumot, oktatták az embereket a hitre és papokat hívtak hozzájuk, hogy azok kiszolgáltassák nekik az üdvösséghozó szentségeket.
Mindenképpen tegyük a Katolikus Egyházat befogadóbbá és sokszínűbbé, ám tegyük mindezt a missziós parancs teljesítésével. Az összes fajhoz, törzshöz és nemzethez tartozó embereket beoltjuk a Katolikus Egyházba az odaadó igehirdetés, a jámbor példák és az irgalmasság cselekedetei révén, melyek elvezetik őket a bűnbánathoz, a hithez és a keresztséghez.
Írta: Dwight Longenecker atya
Fordította: Jámbor Tibor
Forrás: dwightlongenecker.com
