Pálfi Géza: Legnagyobb kincsünk az Oltáriszentség

Befejeződött a 40. Eucharisztikus Kongresszus. A vendégek lassan elhagyják Melbourne-t. Maga a város püspöke, Knox érsek is elutazik. Rómába megy. A pápa őt is bíborossá nevezte ki. A kinevezésre megy el.

Lebontják az alkalmi létesítményeket. De, amint mondják, Ausztrália megújult lelkileg ezen a héten. És miben kellett megújulnia? A szeretetben. VI. Pál vasárnapi beszédében hangoztatta, hogy akkor voltak azok a napok eredményesek, ha meghozták a szeretetet. És ha meghozták a szeretetet, akkor meghozzák a békét. Mert ha szeretet van, akkor nincs gyűlölet, igazságtalanság. Reméljük, hogy mindenki meghallgatta a kongresszus felhívását, és meg is valósítja – fejezte be beszédét a pápa.

Shien bíboros, a kongresszus legátusa bezáró beszédében hármas reményének adott kifejezést: hogy a kongresszus megújította a várost, megújította, új világossággal töltötte el az egész egyházat, és a világ számára megadja a békét.

De vajon nem sok ennyi mindent várni a kongresszustól? Nem, mert az a Krisztus, akit ott és szerte a világon ezekben a napokban különös szeretettel vett körül annyi meg annyi keresztény, megadhat mindent, még reményeinken túl is. És ha amikor a világon elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem, ha úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, ha meg Krisztusunk úgy szeretett minket, hogy közöttünk maradt a világ végezetéig, akkor hihetünk abban, hogy legszebb reményeinket valóra váltja az Úr.

Mi a mi feladatunk? Hűnek lenni mindvégig. Mert nagyon szomorú volna, ha az Oltárszentségnek a szeretete, amely a múlt héten fellángolt bennünk, lassan kialudna. Szomorú volna, ha a napi áldozások száma ismét megapadna. Szomorú volna, ha már többé nem jutna időd szentséglátogatásra. A Szentatya remélte, hogy mindenki meghallgatta a kongresszus felhívását, és meg is valósítja. És a kongresszusnak mi lehetett nagyobb célja, mint a világnak mint egy nagy Úrfelmutatás, megmutatni az Oltáriszentségben jelenlévő Urat. Megmutatni, hogy emberek, köztünk van az Úr. Te kétségbeesett kántoriskolás, ne ess kétségbe, Krisztus veled, és ha akarod, benned van és marad állandóan. Te kísértésekkel küzdő fiatalember, ne félj, mert Krisztus azért maradt itt, hogy kísértéseid idején támogasson. És Krisztussal mi hősök leszünk.

Te sokszor csüggedő kamasz, ne torpanj meg. Hiszen kézen fogva vezet a Mester. Te csak kövesd. Te csak bele ne fáradj. Te csak akard Őt szeretni. Te csak akarj naponta áldozni. Te csak tudj naponta egy kis csendben találkozni vele. És higgyed, hogy Ő vezet. Kézen fogva.

Néhanapján rádöbbensz-e, hogy számunkra legnagyobb érték az Oltáriszentség? Összeomlana a székesegyház – nagy kár volna. A kultúrvilág belejajdulna. Leégne a milliárdokat érő Batthyáneum. Pótolhatatlan kár lenne. Meghalna apám-anyám. Nagy veszteség volna. Sírnék. Fájna a szívem. Gyászban volnék. És ez természetes is volna. Elveszíteném két szemem világát és járnék tapogatózva az életben. Nem látnám többé Isten gyönyörű világát. Megdöbbentő szerencsétlenség volna. De mind kisebb tragédia, mintha itt, vagy innen kimenve kint a világban megfeledkeznék arról, hogy Krisztus itt van. Ha nem lenne már étvágyam a szentáldozáshoz. Ha már nem látnának hétszámra Krisztussal találkozni. Akkor vesztettem a legtöbbet. Mert akkor veszítettem el a lelkem. Akkor veszítettem el a hitemnek lelkes lobogását. Akkor veszett el minden élményem, ami Istenhez köt. Akkor hűlt ki a lelkem. És nem lenne semmi, ami azt pótolhatná. Mert a földön sok mindent lehet pótolni, de Istent behelyettesíteni mással nem lehet. Mert amint Atlantisz harangjai a legenda szerint újra és újra felzúgnak a mélyből, úgy zúg fel vádlón a lelkiismeret és nem hagy boldoggá lenni Krisztus nélkül. És sár lesz a kincs. Sár lesz minden nála nélkül.

Fiam, az eucharisztikus kongresszus másnapján szülessen az új elhatározás. A napi szentáldozást, szentséglátogatást megnyújtjuk. Egészen – meddig? Amíg boldogok akarunk lenni! Amíg akarjuk Krisztus békéjét. Vagyis a halálig. Ugye így lesz?

Forrás: Pálfi Géza: Legnagyobb kincsünk az Oltáriszentség,1973. február 27. In.: Exhortációk diákoknak. Szerk.: Varga Gabriella – Vencser László, Kairosz Kiadó, Budapest, 2011, 70–72. o.)