Prohaszka Ottokar Egyedi

Szemelvények Prohászka Ottokár eucharisztikus gondolataiból

Az év őszén Budapesten megrendezésre kerülő 52. Eucharisztikus Kongresszusra készülve S. Szabó Péter egyetemi tanár egy szemelvénygyűjteményt készített Prohászka Ottokár püspök oltáriszentséggel kapcsolatos szövegeiből. A páratlan szépségű és mélységű gondolatokat egy pásztorlevél formájába szerkesztette, mely a Székesfehérvári Egyházmegye oldalán jelent meg.

Szemelvények Prohászka Ottokár az Eucharisztiával kapcsolatos írásaiból

(képzelt levél)


Ezzel az írással az a fő szándékom, hogy Prohászka Ottokárnak az Oltáriszentséggel és az Eucharisztiával foglalkozó írásaiból összeszerkesszek egy általa így, e formában soha meg nem írt püspöki pásztorlevelet, amely a mának is szól, a ma emberét is képes megszólítani.

A közelgő aktualitás, az Eucharisztikus Kongresszus időszerűsége indokolja, hogy e páratlan szépségű és mélységű gondolatokat egy püspöki pásztorlevél műfajába szerkesszem bele. Pusztán két, jelentéktelen helyen tettem hozzá, ezeket a szavakat dőlt betűkkel jeleztem. A többi gondolat mind Prohászka Ottokár eredeti írása, ám különböző helyeken jelentek meg, így azok az olvasók számára nehezen hozzáférhetőek.

S. Szabó Péter


Kedves Híveim!

Anyaszentegyházunknak s mindnyájunknak közös vigaszunk, hogy az Úr Jézus valósággal s lényegesen – mondjuk személyesen – jelen van az Oltáriszentségben. Ez a jelenlét folytonos. Az Úr Jézus nemcsak a szentmisében van jelen, mikor magát feláldozza, nemcsak a szentáldozásban, mikor őt magunkhoz vesszük, nemcsak az Oltáriszentség kitételekor, mikor neki imádással hódolunk, hanem mindig itt van közöttünk, éjjel-nappal, valósággal nálunk van. Nagy tisztelettel kell lennünk az Oltáriszentség, sőt az oltár s a templom iránt is, hol Krisztus Urunk jelen van, mert a legeslegszentebb a földön mégis csak az Oltáriszentség. A legszentebb hely a földön az, hol az Úr Jézus most van jelen. Mily összeszedettséggel kell belépnünk a templomba, s mily épületes magatartással kell azt vallanunk, hogy Urunk s Istenünk színe előtt állunk. Szenteljük meg templomainkat, oltárainkat s minden Istentiszteletünket áhítattal, szép énekkel, lelket emelő orgonaszóval s a szentmisének Istenhez méltó bemutatásával. Buzgólkodjék a szentmisét mondó pap, az orgonáló kántor, az éneklő gyermek s hívő sereg s az egész nép vállvetve a jelenvaló Úr Jézus imádásában.

A katolikus egyház legnagyobb dicsősége s vigasza, hogy a megszentelt ostyában magát az Urat, az ő testét s vérét bírja. Mily szívesen imádja s dícséri őt, s mond neki hálát, mily fénnyel s pompával üli meg az Oltáriszentség kitételét, mikor a lelkek jegyesének, az Úr Jézusnak lábaihoz gyűjti híveit, s valóságos diadalmeneteket rendez neki körmeneteiben.

Gondoljuk meg, hogy az Oltáriszentség iránti mély tisztelet szenteli meg voltaképpen magát a templomot. A templomfalak s az oltárkövek föl vannak ugyan kenve szent olajjal s meg vannak locsolva szentelt vízzel, át vannak járatva tömjénfüsttel, föl vannak ékesítve művészi szépségekkel: de az igazi megszentelést templom is, oltár is nem annyira az olajtól s a szentelt víztől, nem is a tömjénfüsttől veszik, hanem lelkünk hitétől, szívünk áhítatától, az imádás tömjénétől, nemkülönben a miséző papnak s a jelenlévő népnek ájtatosságától. Az imádás s a szeretet lelke szenteli meg az Istennek tetszően a templomot.

Minden oltárszekrény, ahol az Oltáriszentséget tartják, nekem egy titokzatos szent hely, ahol a léleknek Istennel sajátos kapcsolatai vannak, egy misztikus szent barlang, ahol a lélek, ahol a lélekre ingerek hatnak, s a homály fényes lesz, s a csend némasága beszédes. Ez azért van, mert Krisztus van itt, s vele sok-sok szellemi energia.

A rózsahegyi templomban voltam először az Oltáriszentség előtt, az első szentmisén; s ott tovább vágtat neki a Zsebrádnak a Vág. Hát a lelkem a hegyen találkozott a misztériummal; nézte azt naív gyermekszemmel s nem értette, hogy mennyire veszi bele magát az a szeretet, mely a hegyekről jön s a hegyeket nem felejti; sőt megérezni rajta a legunalmasabb laposságban is a hegyek tempóját. Azért megyek bátran s bízvást – mint ki a hegyről jövök s a hegyek energiáját érzem.

Oltáriszentség! Hogyne reszketne bele szívem, mikor kezeimen folyt az az olaj, mely az Úr könyörületének kenete, hogy méltóan kezeljem az Oltáriszentséget. Már hiába, az őrültségig, a mániáig elragadtatott szeretet ez. Nem fogyok ki bámulatából.

Csodálatos Oltáriszentség, csodálatos még abban a búzamagban is, melyből liszted készül, mely kint lengett s esti csillagokból megtudta rendeltetését; mely a kék búzavirággal ölelkezett s beszélt örök szeretetről, hűségről; melynek kalászát lengette a szél s alázattal s vidám készséggel hajlott meg hullámaiban.

Szent, szent, szent az Oltáriszentség! Az egész Jézus s a jézusi élet itt közlődik velünk. Mindig szerettem az Oltáriszentséget; ó legyen ez a szeretet jellemvonása lelkemnek! Lelkem és szívem forrása az Oltáriszentség. Ott tanulok, ott okulok, éppen azért, mert nincs más tanítóm.


I.

Kedves Híveim!

Képzeljük el a következőket: Az utolsó vacsorán ülünk. Sokat tett, sok csodát, de az első intézményt, amit a világba állított, amit ő ide belehelyezett, ami nem volt s csak tőle van, azt itt rendelte: ez az én testem, ez az én vérem; a folytatólagos Krisztus, a Krisztus folytonosság, a Krisztus megmaradás itt. Ő maga a főmisztérium; az emberfia, aki Isten, az Isten csodálatos epifániája, világbalépése, az emberfiának észbontó történelmi józanságában s közvetlenségében.

Kis templomban, mosdatlan, kuszahajú, fázós, szellőzetlen szobák s dunnák szagát árasztó, foltozott gúnyájú szegény emberek közt, egyszerű oltárokon, két gyertyavilágnál fölemeli a szent ostyát a pap: Krisztus van itt! Krisztus ő maga, s adja magát; bensőségesen vesszük s esszük, annyira a mienk, óriási misztérium! Az európai kultúrán ez a misztérium borong: a közeli Isten, a testvér Isten, a kenyér Isten. Ki törölhetné le róla?

Mikor szenvedni készült azon az első zöldcsütörtökön este, szeretetének e legnagyobb extázisa előtt megint egy jelet szerzett, mely megértette velünk, hogy milyen intimen tartozunk mi együvé, mennyire egymásba olvadva, egymásból s egymásért élve. Istent s emberségét adta nekünk kenyérül; akart bennünk élni s akarta, hogy belőle éljünk.

Az utolsó vacsorán, a nagy búcsúlakomán az Úr Jézus a búcsúzónak, a mélyen megilletődöttnek meleg sugárzatával égette bele a tanítványok lelkébe az evangélium szellemét, a testvéri szeretetet, az alázatot, az összetartást, a hűséget; nagy élményükké tette szavait Istennel és vele való kapcsolatukról, a lelkek egyességéről, arról a földön is kivirágzandó rózsakoszorúról, mely a szép s egymásba fonódó lelkek színpompás perifériáit a központ vonzásába, az ő szent szívébe állítja bele..

Ah, Eucharisztia, mit írnék rólad s édességedről s fölséges lelki tapasztalataimról veled szemben? Folyton föl-föltör szívemből a hála s imádás érzete irántad Uram, ki ezt gondolatban alkottad s a valóságban a szeretet remekévé rendelted! Hogy letörtél minden emberi gondolatot és számítást; hogy jöttél föl új szereteted világának látóhatárán tündökölve és lángolva! Hogyan törtél össze minden akadályt, mely közénk s közéd állhatott volna, s azt okoskodta volna ki, hogy így nem lehet, úgy nem lehet, ez nem illik, az sérti a Végtelent. Te pedig eljöttél s elhíttál s asztalodhoz ülünk.

II.

Valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról. Újat, nem mint fogalmat és tant; azt nem lehet; hanem újat, mint finom megérzéstől s tapintattól inspirált élményt! Igen, jó volna valami újat mondani; de lehet-e azt egyáltalában? Nemcsak lehet, hanem annyira lehet, hogy régit, avíttat mondani amúgy igazában egyáltalán nem lehet. S erre a naiv s közvetlen s folyton fakadó s áramló lelkiségre szeretnék rámutatni, a mindig újra: a körülöttünk s bennünk fakadóra, a minket hívogató, s emelni, vinni s elsodorni akaróra, a krisztusi s eucharisztikus életfolyamra, melyet lehet ugyan csak tudni s nézni is, de az nem igazi magatartás; hanem azt élni s átérezni, a mélységekbe ereszkedni s az áramaiban tényleg úszni kell. A krisztusi, eucharisztikus élet is élet lévén, magában az Úr Jézusban is ilyen folytonos, folyamos akció, s bennünk is ilyen szüntelen s meg nem szakított életfolyam. Hogy megértessem magamat s jól megvilágítsam azt a mindig új s mindig folyamatos szellemi életet, melyben én is úszom, sőt melynek én is lejtő hulláma vagyok, szemünk elé állítom azt az óriási természetfölötti életáramot, mely a kereszténység folyamágyában végighömpölyög a földön.

A katolikus áhitat az újabb korban egyre jobban az Oltáriszentség felé fordul s azok a világraszóló eucharisztikus kongresszusok még a profán világnak is jelzik e fordulatot. Az a természetfölötti genialitás, melynek új intenciói s megérzései vannak, mely új meg új kiáradásokban új szellemi világokat teremt s termékenyít az egyházban, az fordítja az eucharisztia felé az áhitat indulatját. Ismerjük hát el, hogy az egyház nagy áhítatfordulata az eucharisztia felé a katolikus lélek genialitásától, tehát a Szentlélek indításától és sugalmazásától való.

Az eucharisztia az az új szintézis, melyben az Úr Jézus az egyesekkel külön-külön, azután az egész gyülekezettel egy testté forrad, s éli az ő életét bennünk.

A szentmisében az Úrfelmutatás utáni imákban, mikor a pap térdet hajtva öt keresztet csinál a kehely s a szent ostya fölött s ezeket mondja: „Ő általa, Ő vele és Ő benne nyered te, Istenünk, mindenható Atyánk a Szentlélekkel egyetemben legfőbb tiszteletedet és dicsőségedet mindörökkön örökké!” Nagyszerű hitvallás ez arról, hogy kicsoda Krisztus nekünk, s hitvallás a maga helyén, az Oltáriszentségben jelenlevő s magát a szentmisében felajánló Úr Jézussal szemben, mert szent igaz, hogy csakis általa és vele és benne lehet kapcsolatunk a végtelen Istennel; míg ellenben nélküle s csak saját erőnkre támaszkodva Istennél bizony latba nem esünk.
Ez a csodálatos valóság a Krisztus életének itt és most, a XX. században, mégpedig bennünk s az egész egyházban valami nagy hit s nagy fölényesség és győzelem, idő és tér, történelem s annak változó formái fölött. Krisztus él bennünk, az egyesekben s az egyházban; itt éli ki a mai világnak megfelelő formákat. Itt reagál az idők igényeire, itt fejti ki erőit a világ fölemelésére, itt teremt új alakulatokat a társadalmi élet szükségleteire. Itt bontakozik ki maga az evangélium tana, a világossága, itt bontja ki színeit, mikor a változatok prizmáin megtörik s sajátos új világba állítja a problémákat s megsegít az azokra adandó feleletekre.

Az eucharisztia a krisztusi életközösségnek, az egységes életnek, az életnek róla reám való s tőle belém való örvénylésének szimbóluma. Ezen szimbólum alatt a krisztusi élet folyama lüktet és vágtat, mint a Lánchíd alatt az eleven Duna. Nekünk nem a hidat, a szimbólumot kell néznünk, hanem le kell ereszkednünk az élő, a lejtő áramhoz. Minden szimbólum valami forma, valami, amit megcsináltak, megkonstruáltak, valami, ami szilárd keret s állandó jel; ilyenek az eucharisztiában is a kenyér és a bor színei, melyek előttünk állnak s melyeket látunk; de a krisztusi élet, a belénk ömlő a minket ragadó élet – az más; az nem álló, merev forma, hanem akció.


III.

Évek előtt egy papot kísértem meredek úton egy magasan fekvő kápolnához, ott akart misézni. Az ostyát s a bort hátizsákba tettük, s mentünk hallgatagon, csak az erdő zúgott egy-egy szélrohamtól meghajtva.

Most egy erdőtisztáson álltunk meg, melyre a kopasz szirttetők reggeli napsugarai jókedvükben néztek le. Akkor eszünkbe jutott, hogy vizet nem hoztunk, s le kellett mennem jó darabon, ahol az erdei forrásból merítettem egy kis vizet. Igazán kevés kellett, hiszen egy-két csepp elég.

Egy-két csepp víz – s anélkül nincs szentmise!

De hát a mi szívünk odaadása is nem csak egy vízcsepp az Úristen vére kelyhében? Mi semmik sem vagyunk, csak vízcsepp – ő minden. De ő akarja, hogy szeretetünk az ő nagy közbenjárásának művében részt vegyen; hogy az Atyához együtt menjünk, mi vele s ő velünk. Mikor az áldozár a csepp vizet a kehely borába önti, azt mondja: Ó Isten, aki az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, s még csodálatosabban megújítottad add meg nekünk a kenyér s bor titka által, hogy annak istenségében legyünk részesek, aki kegyes volt emberségünk részévé lenni, Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi urunk.

Ó adjuk oda Jézusnak a mi gyarló emberi voltunkat, újítsuk meg naponként a mi csendes, de hű felajánlásainkat, – az odaadást szent akaratának. Naggyá lesz életünk, ha az örök főpap áldozatával egyesítjük!

Amen

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük