Pál József Csaba temesvári püspök a pápalátogatásról

A Katolikus.ma szerkesztősége felkérte az erdélyi püspököket, hogy értékeljék Ferenc pápa Romániában tett apostoli látogatását. Pál József Csaba temesvári püspök gondolatait közöljük.

“A látogatás másnapján kb. 25-en összegyűltünk a temesvári püspökségen, kiértékelőre, a megtapasztaltak átelmélkedésére. Az egybegyűltek egy része részt vett a Csíksomlyói pápalátogatáson, egy-kettő Bukarestben és Balázsfalván is jelen volt, mások tévén keresztül kapcsolódtak be. 

Nagy hála volt mindenkiben. Ez különösen jelen volt azokban, akik tényleg útra keltünk. A külön vonaton utazók, több mint 900-an, összesen 29 órát utaztak oda-vissza. Csodálatosan szépen készültek az úton: a vonaton állandó gyónási lehetőség volt, sokan gyóntak, és állandó szentségimádás volt. Ez utóbbit csak éjfélig tervezték, de újabb és újabb csoportok iratkoztak be, úgy hogy egész reggelig tartott, és még így sem jutott sorra minden csoport. A szívük fel volt készülve. Így érkeztek meg Csíksomlyóra, ahol a zuhogó esőt is felkészülve fogadták, egymást segítve, támogatva az esőtől fellazult talajon, jutottak fel a Hegyre.

A Szentatya lénye, személyisége újra nagy hatást gyakorolt rám. Már a bukaresti repülőtéren, ahogy kezet fogott velünk, ez nem egy formális kézfogás volt, valahogy azt éreztük, többekkel beszéltem, hogy a tiszta tekintetén keresztül befogad a szívébe. Az egész arca, mosolya azt sugallta: nagyon szeretlek, ismerősként, barátként üdvözöllek, itt vagy a szívemben.

Ez a szerető személyiség tett tanúságot egész Románia szerte. Ő maga a tanúságtétel, aki a szívében lakó Úr Jézussal átölelte a népet, a népeket, a felekezeteket. Jó volt érezni egész úton, hogy ebben az ölelésben mindannyian benne vagyunk. Mindannyian benne vagyunk Isten szerető ölelésében, amit a Szentatya lépten-nyomon kifejezett, tanúsított. Szavait valahogy ezen a személyiségen keresztül tudom értelmezni. Ő tanú: Isten irgalmasságának és szeretetének a tanúja.

A rendezők, a mi testvéreink, akik iránt nagy-nagy hálát érzek, úgy tudták kezelni a kisebb-nagyobb, legtöbbször tőlük független hibákat is, hogy hozzánk csak a jóság, szeretet és Isten irgalmassága érkezett el. Ennek is köszönhető, hogy a Csíksomlyói pápalátogatáson a nép különösen is fegyelmezetten, szépen viselkedett. Óriási tanúságtétel. A mi csoportunkban 6-7 nemzet volt együtt, közülük legalább száz fiatal, mindenki a békességet, a befogadást és szeretetet tapasztalta meg. Kedves szervezők, magatartásotokkal népnevelők voltatok a javából. Köszönjük nektek. Tudjuk nem volt könnyű, hiszen eleget kellett tenni a vatikáni szervezőknek, az állami illetékeseknek, a helyi szervezőkkel együtt kellett működni akár állami, akár egyházi vonalon, és oda kellett figyelni a nép hangjára, igényeire.

A szombati nap számomra felejthetetlen: zuhogó esőben indultunk neki a hegynek. Ahogy a nép esőkabátokkal, esőernyőkkel ment, kapaszkodott fel a hegyre, ez maga óriási tanúságtétel. Talán a Jóisten azért engedte meg ezt az esőt, hogy a hitünkről tanúságot tegyünk. És megadta a jó időt, a végén a napsugarat is, hogy soha el ne felejtsük: Szűzanyánk gondot visel ránk.

Számomra erős üzenet volt, hogy „kockáztassunk Jézusért! Aki érte kockáztat, annak Jézus nem fog csalódást okozni”. Ne álljak le annál, „aminek történnie kellett volna (és nem történt)”, bátran menjünk előre, a jövő felé, hogy megtegyük azt, amire Isten hívott. Isten népe vagyunk, Isten zarándoknépe, a Szűzanya velünk zarándokol.”

A Szentatya üzenete mindenhol az egység, a testvériség volt. A találkozásról, a kinyújtott kézről, a szomszédok közötti ösvényről, az irgalmasságról, megbocsátásról beszélt. Az Atyát csak úgy szólíthatjuk meg, ha mi Atyánknak hívjuk, együtt. Ezt nem csak szavai mondták, hanem egész lénye. Alázatából is van mit tanulni, ami szeretetének következménye. Szerető testvérként közeledett mindenkihez, az államelnöktől kezdve, a Pátriárkán keresztül a balázsfalvi cigányokig.

Csíksomlyón is arra biztatott, hogy ha a múltat nem is kell elfelejtenünk, az ne akadályozzon meg abban, hogy testvérként menjünk tovább. Együtt vagyunk zarándoknép. Ez a motívum szinte mindenik beszédében visszatért. Ebben az összefüggésben beszélt a találkozás kultúrájáról és a gyöngédségről. Erzsébet és Mária találkozása példa arra hogyan közelítsünk egymáshoz.

A másikban Jézus van, elhagyott, vagy feltámadott Jézus. Legyünk bátrak, kockáztassunk, hogy előre menjünk ezen az úton, ahogy ő mondta: kérjük a kegyelmet, hogy szomjazzuk a testvériséget. Szőjük együtt a jövőt, menjünk ezen az úton, akkor is, ha néha göröngyös. Egyesek akarják, mások nem. Az atya szerette a tékozló fiút, szerette azt is, aki duzzogva jófiúként otthon maradt. Számunkra ez a szeretet az út. Az egyik filozófusnak a mondása is figyelmeztetés: ha ujjamat felemelem, és az égre mutatok, a bolond nem az eget, hanem az ujjamat nézi. – Fontos odafigyelni az üzenet tartalmára, meghívására, akkor is, ha öregesen, akkor is, ha fiatalosabban mondja. Az üzenet elhangzott mindenik helyen, minden szinten. Most rajtunk a sor.

Sok alkalom adódik, hogy építsük vele együtt az egységet, amit ő annyira óhajt, úgy ahogy mi is annyira óhajtunk. Kérjük a Szentlelket, mert az egység a Szentlélek műve. A mi részünk, hogy lépjünk oda az embertárshoz, és tegyük azt neki, amit szeretnénk, hogy nekünk is tegyenek, élve az „emeljük fel szívünket”, úgy, ahogy tettük akkor is, amikor ködben, esőben kellett elindulni fel a Somlyói Hegyre.”