Lehet keresztény módra beszélni a nyilvánosság előtt?

Hiteles beszéd, odaadás, találkozás a másik emberrel. Ezek azok a keresztény viselkedésformák, amelyek Laurent Delvolvé párizsi ügyvéd, az Ügyvédi Kamara tagja szerint meghatározóak a beszéd, a szónoklat szempontjából.

Laurent Delvolvé ügyvéd, aki az Ügyvédi Kamara képzésein is oktat, nemrégiben jelentette meg a Téqui kiadónál egyszerre gyakorlatias és elméleti könyvét, amely a La parole est un don de soi (A beszéd önátadás) címet viseli, és azzal a céllal íródott, hogy bemutassa, mennyiben történhet keresztényi módon a felszólalás, a beszéd. A beszéd által mindenki „pap, próféta és király” lehet, és ehhez nincs szükség feltétlenül arra, hogy a nyilvánosság előtti megszólalásokban Jézusról beszéljen. Laurent Delvolvé arra beszéli rá az olvasót, hogy ne féljen a megszólalástól, önmaga kifejezésétől, önmaga átadásától, és ezáltal kerüljön valódi kapcsolatba a másik féllel. Az alábbi interjú egy olyan szónokkal készült, aki elgondolkodik a beszéd mély értelmén, amely a mindennapi ügyvédi munkájának a magva.

Aleteia: Eléggé szokatlan, hogy valaki a felszólalásnak, a beszédnek a keresztény módjával kíván foglalkozni. Sokan taglalják, hogyan kell keresztényként megélnünk szakmai vagy családi életünket, de vajon hol jelenik meg Krisztus a felszólalások gyakorlatában?

Laurent Delvolvé: Felszólalásaink esetében a keresztény módszer nem azt jelenti, hogy minden egyes nyilvános beszédünkben Krisztus örömhírét kell bejelentenünk. Sokkal inkább abban rejlik, hogy a beszéd ideje alatt önmagunkat adjuk, láttatni akarjuk, kik vagyunk, és megkönnyítjük a többiekkel való kapcsolat kialakítását. A beszéd révén önmagunkat adjuk, hogy ez a találkozás létrejöjjön. Minél inkább át tudjuk adni szavainkkal mindazt, ami a szívünkben lakozik, annál intenzívebb a kapcsolat, a gondolatcsere az előttünk álló személlyel, akár nyilvánosság előtt, akár négyszemközt történik.

Keresztényként az a feladatunk, hogy nyitott szívvel, nyíltan beszéljünk, hogy hiteles legyen a szavunk, még szakmai keretek között is. Ügyvédként a tárgyalásokon arra törekszem, hogy ne hazudjak, és amikor állást foglalok valamiben, akkor az legyen az én személyes állásfoglalásom is, amit vállalok. Minél igazabb a beszédünk, annál inkább egyesülünk hallgatóságunkkal, annál jobban látjuk el küldetésünket. Végül pedig a beszédünk révén jelenlevőbbek leszünk a többiek számára. Hát nem éppen az a keresztény ember célja, hogy valóban jelen legyen mindenki számára, minden körülmény közepette?

A felszólalás nem azok kiváltsága, akik könnyebben beszélnek, akik kevésbé félénkek, mint a többiek?

Nem! A megszólalás, a felszólalás nincs kizárólag azoknak fenntartva, akik fiatalkoruk óta színjátszással foglalkoznak, netán újságírók vagy ügyvédek! Amikor a könyvcímen gondolkodtam, az első ötletem az volt: „Módszer félénk keresztényeknek a nyilvános megszólaláshoz”. Minden ember rendelkezik ezzel a kinccsel, a beszéd képességével, amely lehetővé teszi, hogy bármikor kifejezze magát, különösen intézményes keretek között. Igaz, ez minden bizonnyal bátorságot igényel, ehhez erőfeszítésre, felkészülésre van szükség. A nyilvánosság előtti megszólalás ugyanis nem veleszületett képességünk.

Gyakran mondják, és nagyon igaz, hogy az improvizációt nem improvizálják. Először is magunkkal kell megküzdenünk, mert az első természetes reakciónk a megszólalásnál az, hogy elmeneküljünk, meglépjünk. Megnő bennünk, visszatart, akadályoz a félelem, a stressz, az aggodalom, hogy majd nem találjuk a szavakat. Ami engem illet, nincs egyetlen olyan tárgyalás sem, amikor előző este ne lennék már totálisan ideges és stresszelt, és ne ismételgetném a szövegemet fel-alá járkálva a szobámban. A nyilvánosság előtt beszélni olyan cselekedet, amit mindenkinek magának kell megvalósítania. Akárki képes a hatásos beszédre, mihelyt sikerül leküzdenie ezeket az akadályokat, és mihelyt arra törekszik, hogy magát átadva közeledjék a másik emberhez.

Azt mondja, „az improvizációt nem lehet improvizálni”. Hát milyen fajta felkészülésre van szükség?

A legfontosabb dolog, amivel már a szereplés, a konferencia vagy a tárgyalás reggelén foglalkozni kell, az, hogy próbáljunk olyan lelkiállapotba kerülni, amilyenben a nyilvános megszólalás pillanatában lennünk kell. Ha remegő lábakkal indulunk a tett színhelyére, nagy eséllyel ki sem fogjuk tudni nyitni a szánkat, vagy rosszul fogunk beszélni. Fontos, hogy nyitottak, empatikusak legyünk, tekintsünk esélyként a beszéd lehetőségére. Legyen ez esély arra, hogy megmondjuk, ha nem értünk egyet valamivel, hogy érveket hozzunk fel a vita előmozdítására, hogy megosszunk egy-egy gondolatot.

A felkészülésnek része az is, hogy bízzunk felszólalásunk jogosságában. Ha már ott vagyunk, akkor feleljünk meg teljes mértékben annak a felhatalmazásnak, amely a beszélőt megilleti. Ha magunkhoz ragadjuk a szót, akkor a szív intelligenciájának a megérzésére hallgatunk, amely erősebben ösztönöz a megszólalásra, mint az öncenzúrára. Engedjünk ennek a megérzésnek, amikor lehetőségünk van rá. Törekedjünk arra, hogy többször szólaljunk meg, hogy megnyílhassunk, kitárulkozhassunk, mert ez a küldetésünk. Ne veszítsük el bátorságunkat, ne hátráljunk meg a nehézségek elől, amelyek minden nyilvános beszéd, szónoklat részei.

Azt írja a könyvében:

„A legfontosabb nem az, amit mondani akarok, a legfontosabbak a hallgatóim.”

Ez azt jelenti, hogy a beszédét a jelenlévők szája íze szerint alakítja? Ebben az esetben nem hiányzik pontosan a hitelesség?

A beszédet alakítani kell, de nem a lényegét tekintve – a lényeg tekintetében nincs megalkuvás – hanem a formáját, az elmondás mikéntjét illetően. Ami fontos – ahogyan már mondtam – az az, hogy létrejöjjön a találkozás. Ha a saját meggyőződéseimmel érkezem, amelyeket le akarok nyomni egy ellenséges hallgatóság torkán, az olyan, mintha fejjel mennék a falnak. Törődni kell azzal, hogyan adjuk elő a dolgokat. Figyelembe kell venni a hallgatóságunkat, fel kell tenni a kérdést: kik azok, akik megítélnek? Kik az ellenfeleim? Milyen kifogásokat emelnek majd? És ezzel visszaérkeztünk ahhoz a kérdéshez: hogyan érhetem el, hogy a mondanivalómat befogadja a hallgatóságom, akármilyen is legyen? Ne veszítsük szem elől, hogy ők mindenekelőtt ugyanolyan emberi lények, mint mi magunk, és amikor szólásra emelkedem, ők az én felebarátaim, akikhez még közelebb akarok kerülni, egyszerű és szegény szavaim közvetítésével. Ugye, ez kedvet csinál ahhoz, hogy kipróbáljuk?

Fordította: Solymosi Judit

Forrás: Aleteia