Önmagasztalás, avagy milyennek lát Isten? – gondolatok évközi 30. vasárnapra
1. Az Úr igaz bíró, nem nézi az ember személyét, nem részrehajló… (Sirák 35, 12–14. 16–18)
Megszívlelendő Sirák fiának bölcs mondásai között az is, amit Isten igazságosságáról ír.
hirdetés
2. A jó harcot megharcoltam (2Tim 4, 6–8. 16–18)
Az Isten akaratát megtaláló és aszerint való életről vallott szentpáli vallomás szinte szállóigévé vált. Milyen jó lenne, ha ezt minden hívő koporsója mellett nyugodtan elmondhatnók!
3. Két ember ment fel a templomba imádkozni… (Lk 18, 9–14)
A mai evangéliumban visszacseng fülünkbe a hálaadásról szóló lukácsi rész és a beképzelt bíró története is. Szakaszunk farizeusa is hálaadással kezdi. Micsoda mintája az igazi imának! A zsidóknál amúgy is természetes volt, hogy az imádságot hálával kezdjék. Például férfiak egyik kedvenc imája volt: köszönöm, Istenem, hogy nem teremtettél nőnek…
A jézusi példázat szerint a farizeus is így hálálkodik: hálát adok, Uram, hogy törvénytudó, erényes, becsületes, vallásos vagyok. Viselkedése hasonlít az öntelt bíróéhoz, de még súlyosabb eset: ő vallásosan tetszeleg magában, és gőgjében lenézi a másikat. Nem szorul Istenre, sőt saját magával dicsekszik Isten előtt. Szánalmas figura – mintha magunkat látnánk benne…
Jézus szerint ezért nem igazul meg. A megigazulás ugyanis feltételezni a bűnök beismerését és odaadását Istennek. Ez a farizeus azért ad hálát, mert nem bűnös! Ez az élet kevélysége. A bűnében megátalkodott emberrel, a bűnei súlyát elmaszatoló vagy kimagyarázó „vallásos” emberrel Isten nem tud mit kezdeni.
Mennyivel másabb, megnyerőbb a mindenki által megvetett vámos imája. Ő nem húzza ki büszkén magát, hanem szemét lesütve, mellét verve csak ennyit mond: Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek.
Isten előtt, hozzá legméltóbb magatartásunk: az alázat. Ez nem sunyi meghunyászkodás, hajbókoló megalázkodás, kétszínűség vagy álszerénység, hanem valódi, emberi alapállás. A humilitas (alázat) a humus-szal, a földdel kapcsolatos. Emberi mivoltunk valósága. Ennek a törékenységnek, földhöz ragadtságnak, földből valóságnak a tudatában élni, hagyni, kérni, engedni, hogy Isten emeljen fel, ne mi önmagunkat. Ahogyan a skolasztikusok tanították: hajánál fogva önmagát senki nem képes kihúzni a gödörből. Az Istennek tetsző ima és a mögötte levő személyiség jellemzője az alázat. Tökéletes ellentéte a gőgnek, amelyet a példabeszédbeli farizeus mutat.
Öntudatos korunkban a pszichológusok is saját magunk menedzselésére tanítanak. Tudnunk kell eladni magunkat. Legyünk meggyőzőek, keltsünk jó benyomást, s máris kedvezőbb elbírálásban lesz részünk. Állásinterjúknál mosolyogjunk, soroljuk fel minden erényünket, és bátran kérdezzünk. Ne röstelljük eredményeinket, megvalósításainkat feltüntetni, sőt önéletrajzunkba bátran írjunk bele minden fontos részletet. A szerénység nem erény. A magabiztosságtól mindjárt a zsűri is meghatódik. Legyünk büszkék magunkra, vonzó énképünkkel együtt karrierünk is hamarabb épül…
Jézus inkább arról beszél, hogy Isten előtt nem kell igazolnunk magunkat. Az igazi hálában nincs egy szemernyi kevélység sem. Rossz úton járunk, amikor másokhoz kezdjük magunkat hasonlítani. S még inkább rossz, ha ezt imádságként tesszük. Ha igazán hálásak akarunk lenni, köszönjük meg Isten bőkezűségét, irgalmát, amelyet a másik ember is megtapasztal, aki talán nem is annyira bűnös, mint mi.
Isten nem tűri a színészkedést. Az előtte való őszinteséget nem lehet megjátszani, mert hamar lehull a lepel, s a király meztelen marad. Sokunkat megkísért a hiúság, a képmutatás, ami hamis vallásossághoz, vallási okoskodáshoz vezet. Farizeussá válunk.
Nem mellékes részlet, hogy mindez a templomban történik.
Amikor a templomban imádkozunk, egy közösség tagjaként állunk Isten előtt. Amikor mellünket verjük a közös gyónásban, valódi bűnösségünket, konkrét vétkeinket ismerjük be, és nem azzal kell foglalkoznunk, hogy a másik bűnösebb-e, mint mi. Ha bűnösebb volna is, az sem mentene fel minket felelősségünk alól. Ne tetteinket adjuk Istennek, mint a farizeus, hanem bűnös önmagunkat, mint a vámos. Csak így remélhetünk megigazulást.
Az imádság alaphelyzete ez a rémületes és gyönyörűséges megrendülés, hogy Isten megszabadít terheinktől, kiigazítja életünket, kifizette helyettünk a számlát. Ő födi be mezítelenségünk szégyenét. Ezért adunk hálát, és ezért igyekszünk a szentség, és nem az álszentség útján járni.
