A nyár megkezdődött már, ami gyakran egyértelmű a szabadságokkal. A papoknak is joguk van ehhez. Az Aleteia néhányukat megkérdezte, hogyan élik meg szabadságukat, és milyen ennek megszervezése, hogy a hívek ne maradjanak teljesen magukra.
„Hacsak súlyos indok nem gátolja, a plébánosnak szabad évente legfeljebb egy hónapnyi folyamatos vagy megszakított időre plébániájáról szabadság címén távoznia; ebbe a szabadságba nem számítanak bele azok a napok, melyeken a plébános — évente egyszer — lelkigyakorlatot végez; ha a plébános egy hétnél tovább akar távol lenni plébániájától, köteles erről az ordináriust (püspököt vagy helyettesét, szerk.) értesíteni.” (Egyházi Törvénykönyv 533. kán.).
Az Egyházi Törvénykönyv e szakaszának olvasásakor megijedünk: A papok szabadsága ennyire szabályozott?
Valóban világosan szabályozott minden részlet a jog területén. Általában, kevés kivétellel, a püspökökre vagy helyettesükre tartoznak. A valós életben a papok pihenő ideje nem ilyen protokollszerűen történik. Egy plébános elmondta, hogy évente 45 napot is igénybe vesz, nem lehet tőle rossz néven venni! Gyakran nagyon el vannak foglalva szolgálatukban, ritkán fordul elő, hogy a szükségesnél hosszabb szabadságra mennének, és azt is inkább kisebb szakaszokban veszik ki. Számításba kell venni, hogy a nyári időben sok plébánia elkerülhetetlenül kevésbé aktív, hívek hiányában. Még ha a plébános jelen is van a plébániáján, akkor is több ideje van olvasásra és pihenésre, és arra, hogy felkészüljön a következő évre. A vasárnapi misén, a napi istentiszteleteken és a temetéseken kívül a hét ritmusa jóval lassúbb.
De ki helyettesíti a papot távollétében?
Fel kell tenni a kérdést, különösen Franciaország számos olyan plébániájával kapcsolatban, ahol a plébános egyedül van: hogyan lehet biztosítani, hogy a hívek ne maradjanak magukra, hogy továbbra is a szentségekhez járulhassanak, és járhassanak a vasárnapi szentmisére. Amikor a plébános nem talál megoldást, kénytelen csak a két vasárnap között eltávozni egy kis kiruccanásra. Ha nem, választhat különböző megoldások között. Megbeszéli a kollegákkal, hogy ne menjenek mind egy időben szabadságra, hogy biztosítani lehessen az átvállalásokat. Plébániát cserélni valakivel szintén megoldás lehet, ami lehetőséget nyújt pihenésre egy kellemesebb helyen.
Egyes plébániák idegen papokhoz fordulnak, gyakran Afrikából érkezettekhez, hogy biztosítsák a jelenlétet. A vendégek akár évenként vissza is térhetnek, és tartós, szép kapcsolatok jöhetnek létre. Ezt a megoldást nagyra becsülik a Saint-Denys du Saint-Sacrement plébánián (Párizs III. ker.), ahol a togói Alfred atya immár „törzsvendég” a háznál: örömmel tér vissza a templomhoz és a hívekhez. Ezt a kapcsolatot év közben is fenntartják különféle lelkipásztori programokkal Togoban, a párizsi hívek adományaiból. Így a plébános elmehet lelkigyakorlatokon beszédeket tartani, a vikárius pedig látogathatja a cserkésztáborokat.
Más segítség is jöhet, éspedig a szabadságon lévő papoktól, akik természetesen továbbra is minden nap miséznek. Stéphane Duteurtre atya, aki Párizsban plébános, rendszeresen látogatja a szüleit Allier megyében, és nem habozik misét mondani a falu templomában, hogy segítségére legyen a bourbonnais-i atyának. Ha nincs kit helyettesíteni, be lehet állni a nyaralóhely plébániáján koncelebrálni, ne mondja a misét egyedül! Hétközben viszont gyakori, hogy a papok egyedül celebrálnak, vagy azokkal, akik őket körülveszik. Jó alkalmak ezek arra, hogy „nagyon erős családi pillanatokat éljenek meg az oltár körül” – mondja Christory atya, Chartres püspöke.
Mire hasonlít egy pap szabadsága?
Tágabb értelemben számukra a szabadság alkalom arra, hogy „mély lelkületű és spirituális emberekkel találkozhassanak”, és kiszabadulva a hétköznapok féktelen tempójából, tudjanak beszélgetni, hogy megértsék a világ kérdéseit, azt, hogy a világi emberek hogyan élik meg és hogyan viselik el ezeket, és ezáltal konkrét tényekkel gazdagítsák beszédeiket. Egy nyitást jelent, amelynek része az olvasás, a látogatások, a séták, az olyan tevékenységek, amiket gyakran különösen ajánlanak nyári elfoglaltságnak. Ahol kiderül, hogy a pap nagyjából mégis átlagos ember maradt.
Barátokkal, családtagokkal, kollégákkal lenni – minden papnak megvan a maga saját módszere a feje kiszellőztetésére. A barátok jó segítséget nyújthatnak a feltöltődésre, a család inkább tiszteletben tartja az önállóságot és gondoskodik a kényelemről. Ami a kollégákat illeti, nagyon hasznosak lehetnek, mert azonosak a kérdések és az életritmus. Ezért más papokkal együtt szabadságra menni talán nem feltétlenül szórakoztató, jó értelemben mondva.
Ahhoz, hogy egy pap egyedül legyen, és valóban belsőleg töltekezzék, a legjobb módszer az évenkénti lelkigyakorlat. A kánonjog kimondja, és a papok maguk is egységesen vallják: ez nem vakáció! Inkább „spirituális gyakorlat”, olyan időszak „amikor Krisztusra összpontosítunk, mivel kicsit szétszórtak leszünk a küldetésünkben anélkül, hogy észrevennénk”. Apátság, jezsuita ház, gyalogos zarándoklatok – minden ízlésre adódik valami. A szerzetesi élet és annak szertartásai kedveltek egyszerűségük és szépségük miatt. „Egyszerű és jó ételek a szerzetesek refektóriumának csendjében – ez valóságos jótétemény”, mondja Christory atya. Nem szólva egy jó lelki olvasmányról. Összegezve: minden szabadságnak „Isten jelenlétében” kell lefolynia, emlékeztet a chartres-i püspök. És nem csupán a papok esetében ….
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
