Oláh Dénes: Olyan ember vagyok, akit a munka éltet
Ft. Oláh Dénes címzetes esperes plébános, Erdély több nagyvárosában teljesített szolgálatot az elmúlt évtizedek alatt, egy éve pedig a farkaslaki gyülekezet lelkipásztora. Gazdag életpályája során több könyv is kikerült kezei közül, helyt állt egyetemi tanárként, szónoka volt a csíksomlyói pünkösdi búcsúnak és rádióműsorokban is rendszeresen a hívek szolgálatára állt. A jó kedélyű, közvetlen, mégis tekintélyt sugárzó, határozott plébánost otthonában kerestük, hogy lelkészi pályájáról, hivatásáról és nem utolsó sorban önmagáról kérdezzük.
– Mi vezérelte a lelkészi pályára?
Úgy gonolom minden hivatás titok, sok esetben maga az ember sem érti meg, hogy hogyan támadt benne az a gondolat. Sőt azt hiszem, sok esetben a hivatás talál rá az emberre. Gyermekkoromban, mint vallásos családban született gyermek szívesen ministráltam, és fokozatosan úgy éreztem, hogy talán ez lenne az én utam. Mindig is jól éreztem magam a templomban, az oltár közelében. Nem voltak könnyű idők azok az évek, amikor Gyulafehérvárra indultam, 1972 őszén, akkor fogták ki az utolsó vértanú papunkat, Bokor Sándort a Duna Kilia ágából, aki Nagybánya mellől tűnt el. Azt a papjaink elmondták nekünk, hogy nem könnyű ez a pálya, hiszen számtalan ember börtönben volt akkor a hitééret. Ez volt akkoriban az egyetlen magyar nyelvű egyhzázi középiskola, és ennek sem ismerték el az érettségijét, bár ez minket nem igazán zavart, hiszen a teológián folytattuk tanulmányainkat. Érettségi után katona voltam, ami szintén egy jó szembesülés volt a való világgal. Zilahra rukkoltunk be és kiderült, hogy az ötszáz egyetemista közül van huszonnyolc római katolikus, harminc protestáns és több mint száz ortodox teológus jelölt. A többiek számára egyfajta kuriózum voltunk, és tapasztaltuk, hogy az agymosás következtében az ateizmus milyen méreteket öltött. A tisztek meg is ilyedtek, hogy missziós teleppé válik a katonaság, ezért izoláltak bennünket. A protestánsokat elvitték Désre, minket katolikusokat ortodoxokkal feltöltve százig, elvittek Besztercére. Külön folyósonk volt és nem szabadott beszéljünk az alakulat többi részében lévőkkel. A katonaság így jó volt hivatás tisztázás szempontjából is. A teológián a legszőrnyűbb az volt, hogy amikor közelgett a vizsgaidőszak, akkor jelent meg a szekuritate és amikor a legjobban kellett volna készülj a vizsgákra, akkor kezdődtek a kihallgatások. Butaságokat kérdeztek, és osztottak, most visszagondolva az ember csak mosolyog, hogy hogy is tudtak olyan ügyeket csinálni. Szenvedélyes olvasó voltam és vagyok, ezért egyetemi éveim alatt másodévtől hatodévig könyvtáros is voltam. A pappá szentelés külön érdekessége volt az én életemnek, mert nem kaptam állami engedélyt rá, a könyvtáros mivoltom miatt. Akkor nagyon megijedtem, de Jakab Antal püspök úr mondta, hogy csak készüljek nyugodtan, mert ha fene fenét eszik, akkor is pappá szentel. Még most is a fülembe csengenek a szavai.
– Kolozsváron kezdte pályályát és tizenhét évet töltött összesen a kincse városban, hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre?
Pappá szentelésemet követően a legexponáltabb plébániára helyeztek, a kolozsvári Szent Mihály templomba. Akkor még tizenhétezer híve volt, és az volt az egyházmegye első számú plébániája. Ez is egy szenzáció volt számomra, belecsöppentem a kultúrális életbe és egy irodában dolgozhattam Jakab Gáborral, aki farkaslaki származású és még mindig ott szolgál a Kerekdombon. A másik nagy meghatározó élményem Kolozsváron az volt, hogy Dr. Dávid Lászlónak lehettem az utolsó segédlelkésze, aki Rómában doktorált és aki Márton Püspök úrnak volt a személyi titkára. E miatt pedig tizenhárom évet és nyolc hónapot ült börtönben. Soha nem beszélt a börtöni évekről, a szenvedésekről, egy életvidám, számomra pedig egy szent ember volt. Czirják Áprád atyától is rengeteget tanultam, ő vezetett be minket a lelkipásztori munkába igazán. Négy évet töltöttem akkor egyhuzamban Kolozsváron.
– Szórványban töltötte a következő éveket…
Ez nálunk egyfajta rotáció, itt is nagyon jól jártam, a Jóistennek úgy látszik kedvence voltam ilyen szempontból. Alsócsernátonba kerültem, ott ért a forradalom. Nagy terveim voltak, de aztán másként alakult a sorsom. Bálint Lajos érsek úr lett, aki előtte segédpüspök volt és látta a kolozsvári munkám eredményét, az egyetemistákkal foglalkoztam minden szombaton, és több mint kétszáz diákot hagytam hátra. Arra gondolt, hogy engem lehelyez a Zsil-völgyébe, hogy a bányászmérnöki szakos diákokkal tudjam folytatni a missziót. Már előttem is volt próbálkozás erre. A nyikómalomfalvi származású László Áron volt a segédlelkészem. Neki is lendültünk, hogy megváltjuk majd az egyetemista világot, de jött az 1991-es tél, amikor egyetlen nap leforgása alatt négyszáz bányászmérnököt menesztettek, ez pedig úgy megviselte a főiskolai diákokat, hogy az első, másod, és harmadévesek mind otthagyták az egyetemet és átmentek Kolozsvárra más profilokra. Csupán páran maradtak és fejezték be az iskolát. Ezzel gyakorlatilag vége is szakadt a bányászmérnök oktatásnak. Átálltam az egyszerű hívek szolgálatára, akkor ötezer híve volt a petrozsényi plébániának. Ekkor kezdtem a Vasárnap Keresztény szó számára írásokat küldeni. Már egyetemista koromban is írogattam, harmadévesként megírtam a teológia indulját, amelyet mai napig is énekelnek, hatodévesként pedig Én fészket rakok- címmel egy olyan bibliai karácsonyi játékot írtam, ami műfaját tekintve dráma volt, ezért is kilógott a sorból.
– Tehát a média világa sem ismeretlen.
Petrozsényi éveim után, 1996-ban visszakerültem Kolozsvárra, a Szent Péter plébániára, időközben pedig három éven át ószövetségi szentírást tanítottam a frissen alakult fakultánson. Az írás irányába mozdultam el, tizenkét kötetet írtam összesen és kettőt szerkesztettem. Többnyire az igehírdetésről szólnak, prédikációkról a kiadványok, hiszen papként miről másról is írhattam volna. Mindenik könyvem ezer-ezerkétszáz példányban jelent meg és mindenik elkelt helyi szinten. Az utolsó, három kötetes igehírdetésemet minden erdélyi papnak elküldtem ajándékba, amit akár használhatnak is. 2007-ben kinevezett az érsek úr, hogy legyek főszerkesztője a Keresztény szónak, és a Vasárnapnak. Hat hétig az is voltam, de sajnos az újság nem tudta fennatrtani önmagát, a beszálló új szponzornak pedig olyan feltételei voltak, amelyeket én nem tudtam elfogadni és ezért beadtam inkább a felmondásomat. Tieznkét évet rádióztam Kolozsváron, havonta egy szerdán és vasárnap délutáni voltak a műsoraim.
– Kolozsvár után Marosvásáehelyen is több mint egy évtizedet töltött
2009-ben az érsek úr Marosvásárhelyre helyezett át. Nagyon szerettem Kolozsvárt, tizenhét év elég hosszú idő, az emberek sem akartak elengedni, de nem volt mit tenni, csomagoltam és költöztem. Marosvásárhelyen főesperes voltam és a Gaga rádióbam is folytatni tudtam a rádiózást. Minden csütörtökön megvolt a félórám és szenzációs munkatársaim voltam. Szerettem. Végeztem a dolgom, látogattam a plébániákat, továbbra is írtam, megpróbáltam kivenni a részem sok mindenből. 2022-ben az érsek úr már több velem egykorú esperest leváltott. Ezt látva én felkínáltam a lehetőséget, hogy ha úgy gondolja, akkor én nagyon szívesen félre állok, átadom a helyemet felemelt fővel, tizenhárom év után. Korondi származású lévén valahová Udvarhelyszékre szerettem volna úgymond hazajönni, így kerültem Farkaslakára.
– 2014-ben önt kérték fel a csíksomlyói pünkösdi búcsú szónokának, mit jelentett ez önnek?
Ez életem egyik legagyobb megtiszteltetése volt. Előzménye is van neki, ugyanis édesanyám többszőr mondta nekem, hogy el tudna képzelni engem is ott fenn. Én rászoltam, hogy ne is mondjon ilyeneket, hiszen ezt nem nekem találták ki. Édesanyánk 2013 január 20-án meghalt, és egy évre rá, 2014 január 19-én épp azt beszéltük a hugomékkal, hogy hazamegyek az évfodulóra, miközben valaki nagyon keresett telefonon. Böjte Mihály atya volt, aki közölte, hogy abban az évben engem hívnak meg szónoknak. Spontánul én meg csak ennyit tudtam hozzá fűzni: ,,mama, ezt hamar elintézted!” Megrohantak a gondolatok, amelyeket igyekeztem lejegyezni, aztán következett egy hét kétségbeesés, hogy hogy mertem ilyent elvállalni. Nagyon elbizonytalanodtam, és azon gondolkodtam, hogy visszamondom. Aztán úgy tekintettem rá, mint egy hatalmas kihívásra, amért nekem is tenni kell. A televíziómat a fal fele fordítottam, és akkor kilépett az életemből, illetve még néhány hasonló önmegtagadást, és erre a küldetésre kértem a Jóisten áldását. Elkezdtem jegyzetelni, és utolsó hétre állt össze az anyga teljesen. Átelmélkedtem, és egy nappal korábban úgy döntöttem, hogy kívülről fogom elmondani. Napjában elgyakoroltam 4-5 alkalommal. Lemértem az időt és 56 perc volt az eredmény. Amikor megérkeztem Csíksomlyóra, azzal fogadtak az atyák, hogy harmin percnél több nem lehet a beszéd. Akkor megijedtem nagyon, de végül koncentráltabban, de mindent elmondtam és 35 percbe beleférte. Nagyon jól esett Áder János, Magyarország volt köztársaági elnökének szavai, aki az ünnepi ebéden velem szembe ült, majd egy évre rá 2016-ban állami kitüntetésben is részesültem, megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztet. Nagyszerű élmény volt, még így is, ennyi év távlatából és megérte azt az iszonyatos energiamennyiséget belefektetni.
– A nagyvárosok után hogy érzi magát itt, Tamási Áron szülőfalujában?
Úgy érzem itt is otthon vagyok. Mindenhol igyekeztem otthon érezni magam és úgy gondolom ez sikerült is. Farkaslakán nagyon jól fogadtak, nem én kellett keressem a párbeszédet a helyiekkel, hanem már első nap eljöttek hozzám a község előljárói, következő nap meghívtak egy tanácsülésre, de ugyanígy a pedagógusok, az igazgatónő és a tantestület is megkeresett, jöttek és felkínálták a segítségüket. Szóval úgy érzem, itt is itthon vagyok. Ami szokatlan és furcsa volt számomra itt falun, az az egyedüllét, hiszen sosem voltam egyedül. Káplánként ketten, hárman is voltunk, plusz a személyzet, Marosvsárhelyen huszonnyolc alkalmazottja volt a plébániának, mozgalmas volt az élet, folyton valaki jött ment, keresett, itt pedig összesen hárman vagyunk, de mindenkinek megvan a maga beosztása, munkaköre, amit végez, a plébánián pedig egyedül vagyok. Nagyvároson, főleg Kolozsváron szinte kínszenvedés volt a házszentelés, keresni állandóan a tömbházakat, a kaputelefonok hol szóltak, hol nem, meg a lépcsőzés is embertpróbáló tudott lenni. Ezzel szemben itt Farkaslakán egy igazi ünnep volt a házszentelés. Az egész utca vonult velünk a következő utcáig, ami nagyon jóleső érzés volt .Úgy gondolom, az egyházközség egyfajta tükör, ha mosolyogva nézünk rá, akkor visszamosolyog, ha meg folyton morcosok vagyunk akkor azt kapjuk vissza. Az elmúlt egy évben szerzett tapasztalatok alapján csak jókat tudok modani erről a helyről. Segítőkészek az emberek, úgy hogy nem lehet panaszom.
– Milyen céljai vannak a jövőre nézve a farkaslaki gyülekezetben?
Építkezni kell, méghozzá alulról. Erre azért van szükség, mert egy generáció hiányzik a templomból. Őket már nem tudjuk becsalogatni, éppen ezért a gyermekekkel kell foglalkozni, megszerettetni velük és átadni a keresztény értékrendet, ez a fő célom. Ugyanakkor közvetlen próbálok lenni mindenkivel, hiszen ez is nagyon fontos. Megállni, kezet fogni az emberekkel. Nem vagyunk egy külön kaszt, nem vagyunk kiemelkedők az emberek között, hanem hozzuk hasonlóan, őket szolgáló igyekezetünkbe próbálunk cselekedni. Remélem, hogy ezek a közvetlen kapcsolatok, és a gyermekkekkel való ismerkedés, a vallástábor, vagy a nemrég szervezett kirándulás, mind ezt szolgálja. Bibliaórákat is tartok a felnőtteknek iskolaidőben, sokan jártak itt is, ezt is örömmel fogadták.
– Hogyan jellemezné önmagát?
Én egy olyan ember vagyok, aki sosincs megelégedve önmagával, aki mindig mindent szeretne kicsivel jobban csinálni, ma szeretnék több lenni, mint voltam tegnap, holnap pedig szeretnék több lenni, mint voltam ma, minden tekintetben. Sosem szerettem a hivalkodást, ami azzal is lehet összefüggésben, hogy gyermekként hirtelen megnőttem és mindig ngyobb voltam másoknál, ezért húzódtam vissza, hogy ne tünjek ki. Egyszer neki álltam és meg akartam fogalmazni antinómiákban önmagamnak a rövid életét. Így kezdtem: Ökumenikus szellemben születtem az unitárius kántori lakban, egész életemben kis termetű nagy ember akartam lenni, ezért lettem nagytermetű kisember. Stb. Nagyon szeretem a humort, a szójátékokat, a magyar nyelv zsenialitását, szenvedélyes olvasó vagyok mai napig, szép könyvtáram van, kb. háromezer kötettel rendelkezem és úgy gondolom, hogy olyan ember vagyok, akit a munka éltet.
