Msgr. Kovács Gergely: az ad limina kiváló magvetési alkalom
A Romániai Püspöki Kar ad limina látogatása kapcsán Ft. Msgr. dr. Kovács Gergely pápai káplánt kérdeztük, aki a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője. A kézdivásárhelyi származású atya Márton Áron és Hám János püspök illetve Bódi M. Magdolna boldoggá avatási ügyének posztulátora.
hirdetés
– Köszönjük, hogy rendelkezésünkre áll és vállalkozik pár kérdésre válaszolni. A Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetőjeként milyennek látta a püspökök ad limina látogatását a Vatikánból?
A romániai püspökök, püspökeink nemrég véget ért „ad limina” látogatása kapcsán mindössze személyes benyomásaimról beszélhetek, hiszen egyetlen dikasztériumnál tett látogatásuknál sem voltam jelen.
Az Egyházi Törvénykönyv értelmében, minden megyéspüspöknek kötelessége ötévenként jelentést beterjeszteni a Szentatyának a rábízott egyházmegye állapotáról. A jelentés beterjesztésének évében a megyéspüspök köteles Rómába utazni, hogy tiszteletét tegye Szent Péter és Pál apostol sírjánál (innen az „ad limina apostolorum” megnevezés) és jelenjék meg a pápa előtt. Az általában nyolcévenként sorra kerülő egyhetes látogatás során a püspökök felkeresik a Kongregációkat, Pápai Tanácsokat és más dikasztériumokat, szóban is kiegészít(het)ik írásbeli jelentésüket.
Véleményem szerint nagyon meghatározó az alaphozzáállás: akkor igazán áldásos ez a látogatás, ha egy püspök nem mindössze a jog által előírt kötelessége teljesítéseként éli meg azt, hanem lehetőségként, amikor a találkozások és beszélgetések alkalmával elmondhat sok mindent, ami az írott jelentésben nem szerepelt (mert esetleg nem volt arra vonatkozó kérdés).
Több mint 21 éves szentszéki szolgálatom tapasztalatából tudom, hogy nagyon fontos mindaz, amit egy egyházmegye, egy püspök, egy szervezet, egy intézmény elmond magáról. Mi itt a Szentszéknél elsősorban ez alapján formálunk képet magunknak: mit mond magáról az, aki előttem van. Rómából nézve, az erdélyi magyarságnak több olyan jellemvonásával szembesülök, ami – udvariasan fogalmazva – egyáltalán nem segít nekünk. Ezeknek egyike, hogy általában nem kommunikálunk kifelé. Nem mondjuk el másnak, számára érthetően, hogy kik vagyunk, de fáj, hogy nem tud rólunk és nem ért meg. Mi csak saját magunk közt, legtöbbször csak magyarul adunk hangot a tényleges nehézségeknek, jogos panaszainknak és kéréseinknek. Utána meg csodálkozunk és értetlenkedve bámulunk, hogy rólunk nem tudnak, minket nem ismernek, értünk senki nem tesz semmit. Hogy a Szentszéknél tudjanak rólunk, arról, hogy kik vagyunk, mik a nehézségeink és problémáink, hogy mihez kérünk segítséget és támogatást, ahhoz nekünk folyamatosan, újra meg újra beszélnünk kell magunkról, mindenről. Akkor is, ha nem kérdeznek, és mindezt a lehető legjobban dokumentálva.
Remélem, hogy püspökeink éltek az „ad limina” lehetőségével és bár a leglényegesebbekről beszéltek az egyes dikasztériumoknál. Nemcsak a Szentatyával találkoztak, hanem öt nap alatt tíz intézményt kerestek fel. A korábbi alkalmaktól eltérően most a Kultúra Pápai Tanácsához nem jöttek el. Érthető, ha valamennyi dikasztériumot nem sikerül meglátogatni, én személy szerint örvendtem volna, ha belekerülünk a programba (vagy, ahogy sok püspöki kar csinálja: legalább egy párfős csoportjuk eljön), hiszen erdélyi egyházmegyéink számos problémájának, gondjának kulturális vetülete van. Nemcsak az állami szervekkel, helyi hatóságokkal, intézményekkel való kapcsolaton van rajta hangsúlyosan a kultúra kézjegye, de egyházmegyéink belső, lelkipásztori kérdéseit is minden szinten, minden dimenziójában érinti kihívásaival. Egy látogatás kiváló alkalom lett volna például arra is, hogy a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Vallás, kultúra, társadalom nevű doktori iskola létrehozásáról tájékoztassák és akár meg is hívják a bíborost.
– Isten szolgája Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátoraként be tud-e arról számolni, hogy az ad limina látogatáson bármilyen értelemben egyeztetésre, megbeszélésre került sor az ügy kapcsán? Volt-e bármilyen hozadéka a látogatásnak ilyen tekintetben?
Az „ad limina” látogatás előtt, kifejezetten annak előkészítéseként, két alkalommal jártam a Szentek Ügyei Kongregációjánál és négy beszélgetésben részletesen elemeztük az altitkárral és további két illetékessel Márton Áron és Hám János püspökök ügyének állását, melyeknek posztulátora vagyok. Az öt erdélyi magyar püspöknek Rómában tanuló magyar kispapokkal és papokkal való találkozásakor Jakubinyi György érsek atya felsorolta a jelenleg bármilyen szinten folyamatban lévő romániai összes boldoggá és szentté avatási pert, amit én úgy értelmeztem, hogy ezt a Kongregációnál hallottak alapján jegyezte le. Minden bizonnyal valamennyi ügyről szó esett, de hogy az egyes illetékes püspökök konkrétan mire kérdeztek rá, illetve saját ügyeik kapcsán velük mit közöltek, azt – egy kivétellel – nem tudom. Bízom benne, hogy püspökeink éltek a lehetőséggel és érdeklődésük által jelezték a Kongregáció felé, hogy szívügyük a perek mielőbbi pozitív befejezése.
– A romániai püspökök különféle kongregációkkal egyeztettek, illetve találkoztak Ferenc pápával is. Az ön szemével nézve volt-e bármilyen sajátos gyümölcse ezeknek a személyes és intézményes találkozásoknak?
Gyümölcsöt csak akkor várhatok, ha előbb magot ültetek. A Kultúra Pápai Tanácsánál mi is folyamatosan, szinte hetente fogadjuk a különböző püspöki karokat. Személyes tapasztalatom, hogy vannak ügyes magvetők, és vannak passzívan hallgatók. Van aki a közös beszélgetéskor jelzi, hogy a végén maradna még személyes üggyel, vagy alkalmas időpontban visszajönne a gondjával. Viszont ha valaki végig hallgatott a nálunk tett látogatása alatt, akkor hazatérte után hiába mondja el interjúk sorozatában a legbriliánsabban mindazt, amiről itt egy szót sem ejtett. Attól nekünk még mindig fogalmunk sincs arról, hogy neki mi fáj, nemhogy nekifoghatnánk megoldásokat keresni.
Püspökeink mostani „ad limina” látogatása folyamán nyílt pár perces lehetőségek aligha szültek s szülhettek konkrét gyümölcsöket, viszont tudom, hogy azok kiváló magvetési alkalmak. Nem lesz belőlük – valami csoda folytán – másnapra gyümölcs, de ha éveken át öntözés, gyomlálás, gondozás kíséri, akkor joggal lehet reménykedni. Még akkor is, ha van kedvezőtlen időjárás, vannak tőlünk független ellenséges tényezők. Hogy ezeknek a találkozásoknak és beszélgetéseknek milyen gyümölcse lesz, az elsősorban attól függ, hogy püspökeink miről beszéltek, mit mondtak el, mit kértek az egyes találkozások során, illetve a továbbiakban mindezt hogyan tartják életben.
Véleményem szerint már korábban is köztudott volt – el nem mondható titokként –, hogy a mostani „ad limina” látogatás elsődleges súlypontja a Szentatya romániai útja lesz (püspökeink még haza sem utaztak Rómából, a bukaresti érsek már közölte a médiával). A Szentatya a (majdnem) lehetetlenre vállalkozik: az út által mindenki elvárásának eleget tenni Romániában, mindenki óhaját kielégíteni. Erdélyi püspökeink előtt sem kisebb a kihívás: az otthoni – mindenki által jól ismert – egyre súlyosabb helyzetben és nehéz körülmények között akaratuknak és a hívek óhajának úgy hangot adni, hogy a pápalátogatás programján ez meglátszódjon.
Én ezt kívánom és ezért imádkozom, hogy a Szentlélek a bölcsesség mellé adjon bátorságot püspökeinknek, hogy fiúi alázattal és szeretettel, de kitartóan és rendületlenül tolmácsolják a Szentatyának Erdély római katolikus híveinek óhaját: várjuk Erdélyben!
