Házastársunk van, mégis megtörténhet, hogy azt vesszük észre, megtetszett nekünk egy másik személy. Néha még kívánjuk is őt és azt gondoljuk, hogy beleszerettünk. A kétely belénk fészkeli magát és rág. Mit tegyünk, ha ez megtörténik velünk?
Felelősen vagyunk érzelmeinkért? Első pillanatban természetesen nem. Nehéz helyzetben, amikor helyt kellene állni, kedvünk volna gyáván menekülni. Agresszióra kedvünk volna heves kitöréssel válaszolni. Olyan személlyel szemben, aki különleges vonzerővel rendelkezik, rendkívül érzékenyek lehetünk és álmodozni kezdhetünk. Ilyen helyzetek előadódnak. Hevesek lehetnek, mint egy hullám, ami elborít. Máskor alig észlelhetőek és csak bizonyos idő elteltével érzünk valami különöset, ami megszállva tart. Ez pedig zavarba ejtő, mert nem ismerünk magunkra.
„Mi van velem?”
Ez a kérdés áruló jel. Kicseng belőle, hogy szakadás van akaratunk és az érzelem között, ami talán egészen a megszállottságig elsodor minket. Bennünk fészkel, de nem mi vagyunk. Legalábbis addig nem, amíg nem adjuk beleegyezésünket. Ez az a pillanat, amikor vissza kell emlékeznünk arra az igen egyszerű, de alapvető elvre, hogy a kísértés még nem bűn. Amíg nem adjuk beleegyezésünket (sem cselekedetben, sem gondolatban), addig hűek vagyunk, nem követünk el bűnt.
Arra a kérdésre: „Megbocsátható ez?” a válasz az, hogy nincs mit megbocsátani egy akaratunkon kívüli gondolaton vagy érzelmen. A szégyenkezésre („Én ezt visszataszítónak találom”) úgy kell válaszolni, mint Jézus: „Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná.” (Mk 7, 15). Hétköznapi valóságunkban azonban a dolgok ritkán ilyen egyszerűek és világosak. A kísértés egyszerű és tiszta elutasítása és a házasságtörésbe bukás között gyakran van egy kétértelmű, bizonytalan, többé-kevésbé elhúzódó szakasz. Ez a határozatlan időszak természetesen teret nyit a még rosszabb helyzetnek. Harcolni kell tehát, és először is radikálisan ki kell küszöbölni azt a kísértést, hogy „na lássuk, meddig lehet elmenni anélkül, hogy elbuknánk”. Az ellenállásnak világosnak kell lennie gondolatban és határozottnak az akarat terén, még akkor is, ha nem valami dicsőséges harc ez, nehezen bízunk a győzelemben, és időnként belénk nyilall a fájdalom, mert úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége.
Egy kísértés, ami kérdéseket vet fel
Talán hangsúlyozni kell itt a bele nem egyezést. Lássunk világosan: a beleegyezés nem csupán annyi, hogy áttérünk a cselekvésre. Létezik egy gondolati beleegyezés is. A Hegyi beszédben Jézus egy igazságra hívja fel tanítványai figyelmét, ami nem csak külső megfelelés, egyezés, hanem belső valóság.
Ezek a gyarlóságok, ezek a tévútra vezető reakciók kérdéseket vetnek fel múltunkra vonatkozóan és jövőnkre nézve is. Úgy tűnik, váratlanul és megmagyarázhatatlanul bukkannak fel, vagy pedig külső körülmények keltik fel őket. De valóban olyan idegenek nekünk, mint ahogyan látszanak? Lehet, hogy összefüggenek valami meggondolatlansággal, az éberség és az óvatosság hiányával, régebbi vagy újabb elgyengüléseinkkel, amelyek nyomot hagytak bennünk és még erősebben sebezhetővé tesznek minket ilyen vagy más kísértések esetén. Ez a Szentlélek munkáját teszi szükségessé lelkünk legmélyén – egy megvilágosító, gyógyító és felszabadító munkát.
„A próbatétel alkalom a megújult elköteleződésre”
Másfelől ezek a zavaros, ingatag pillanatok arra kényszerítenek minket, hogy újra átgondoljuk választásainkat, elköteleződéseinket. Olyan dolgok, amik nyilvánvalónak és elfogadottnak látszottak, kérdésessé válnak. Ez talán annak jele, hogy nem voltak eléggé hitelesek vagy érettek. A megpróbáltatás alkalmat ad újbóli elköteleződésre, mely így minden bizonnyal alázatosabb, de radikálisabb és valódibb lesz. Valószínűleg ezért engedi az Úristen ezeket a veszélyes szakaszokat az életünkben. Ő kevésbé fél tőlük, mint mi.
Írta: Alain Bandelier atya
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
