Szombathelyi származású, de 12 éven keresztül a veszprémi vár, és benne az Érsekség egyik meghatározó embere volt. Ma az EWTN Katolikus Televízió Médiamissziós Irodájának igazgatója. Ő szervezi és igazgatja a csatornán belül a médiamissziós és hitéleti programokat, műsorokat. Valamint kapcsolatot tart az EWTN Világhálózat nemzetközi médiamissziós közösségeivel. Innovatív, közösség centrikus személyiség, nagycsaládos édesanyaként pedig szívügye az egyház, a hit terjesztése és védelme. Pálfalviné Ősze Judittal beszélgettünk.
– Szombathelyi lányként hogy vezetett az utad Veszprémbe?
Szombathelyen nagyon mozgalmas egyházi közegben töltöttem ifjúkoromat. A ferences plébánián – ahova csak a ’90-es évek elején jöttek vissza ténylegesen szerzetesek – a ’80-as évektől számtalan ifjúsági közösség működött. Már kisiskolásként ide jártunk hittanra, nyaranta naponta a reggeli misékre fiúk is, lányok is jöttek ministrálni, majd ebédig maradtunk segíteni, ostyát sütni, pingpongozni. Itt ismertem meg Márfi Gyula érsek atyát, aki akkor még a szombathelyi püspökségen dolgozott, de ide járt át kisegíteni. Ebbe a tágabb közösségbe járt a későbbi férjem is, akit érsek atya beiktatása után hívott Veszprémbe munkatársának, én pedig pár év múlva követtem.
Felnőttként és családanyaként visszatekintve nagyon hálás vagyok azokért az alapokért, amelyeket ott kaptam, pedig akkor a világ legtermészetesebb dolgának számított számomra a szüleimmel és a két testvéremmel minden vasárnap szentmisére járni, s hogy a templom tényleg sokunknak szinte második otthona lehetett.
Az első felsőfokú végzettségemet Zalaegerszegen, a Pénzügyi és Számviteli Főiskolán szereztem, majd a Veszprémi Egyetemen vehettem át a közgazdász diplomát.
Ahogy Veszprémbe kerültem friss diplomásként és friss házasként, rövid ideig Herenden dolgoztam, ahol megismerhettem a világon is egyedülálló porcelángyártás világát, aztán hamarosan érkeztek szép sorban a gyerekek, két fiú, majd három kislány. Közben azért a tanulást sem hagytam abba, most már a Soproni Egyetemen, marketing szakirányon szereztem diplomát.
– Komoly elkötelezettség kell ahhoz, hogy feleségként elviseld a férjed munkahelyi sajátosságait. Arra gondolok, hogy egy főpásztor mellett gépkocsivezetőnek lenni meglehetősen intenzív munkakör, hiszen püspökeink nagyon aktív és pörgős életet élnek. Otthon pedig öt gyerek vár. Szép teljesítmény.
Soha nem gondoltam így arra akkoriban, hogy mennyire más is lehetne az életünk. Amikor összeházasodtunk, nagyjából tudtam, mit vállalok, bár nehéz volt, hogy gyakorlatilag néha nem volt olyan hétvége az évben, amikor együtt lett volna a család. Ezt a hétköznapokon igyekeztünk pótolni, ami azért volt könnyebb, mert ott éltünk a veszprémi várban egy szolgálati lakásban, így, ha a férjemnek az érsekségen végzett sokrétű munkája mellett akadt szabadideje, akkor napközben is haza tudott jönni és segíteni. Most már mindenki tizenéves, így más kihívások érnek bennünket.
– Pályafutásod az egyházi szférában a Szalézi Szent Ferenc Kommunikációs Központ projekttel kezdődött – mely a 2011 őszén megnyílt Szaléziánumot jelentette Dr. Márfi Gyula érsek úr megbízásából, majd 2012-től te lettél a Veszprémi Főegyházmegye sajtóreferense. Munkád révén épült fel a Főegyházmegye újmédiás kommunikációja, amely élen járt az egyházi kommunikáció fejlesztésében. Milyen erre visszaemlékezni?
Nagyon izgalmas évek voltak. A projekt előkészítésében vettem részt, amikor a Főegyházmegye elnyerte a 2006-ban visszakapott Bíró-Giczey ház felújítására, turisztikai és kommunikációs központ kialakítására szóló Európai Uniós fejlesztési támogatást. Ekkor még picik voltak a gyerekek, de ez nem is teljes embert kívánt akkor, hiszen a munka nagy részét szakemberek végezték, nekem a későbbi üzemeltetési szempontokat figyelembe véve kellett részt vennem ebben. Ez nagyon jól jött később is, hiszen mondhatjuk, hogy az első kapavágástól jelen voltam, tudtam, melyik kábelt merre vezették, mit, miért alakítottak ki úgy ahogy, és több üzemeltetési javaslatom is beépítésre kerülhetett. Az intézmény az uniós forrásoknak hála multimédiás kiállításokkal, és fontos – rendezvényekhez elengedhetetlen – technikai paraméterekkel rendelkezett. Akkoriban az egyik első volt az ilyen jellegű egyházi intézmények között, s munkatársaimmal igyekeztünk mindig megfelelni a kihívásoknak. 10 év alatt azonban a technika és az elvárások is változnak, így bár reményekkel tele ünnepeltük a 10. születésnapot tavaly nyár végén, ez egyben az intézmény bezárását is jelentette, hiszen a veszprémi vár teljeskörű megújulása egy olyan folyamat, ahol a turisztikai központot is másként kell pozícionálni, mint az eltelt évtizedben.
A másik dolog viszont, hogy engem, bár közgazdászként végeztem – sőt jelenleg is a Corvinus Egyetemen turizmushoz kapcsolódó képzésre járok – középiskolás korom óta érdekelt a média világa. Mindig is – különösen, hogy az egyházi közeg ennyire mindig végigkísért – foglalkoztatott a gyerekekkel való otthonlét ideje alatt az egyházi média világa. Ami azért a 2000-es években még különösen gyerekcipőben járt. Persze az is benne volt, hogy akkoriban kezdődött a web 2.0 világa, amit sokan azóta is idegenkedve szemlélnek, s komoly fenntartásokkal regisztrálnak bármely közösségi felületre.
Az egész lépésről lépésre indult, s mivel édesapám informatikus, ezért hozzám közel állt a számítógépes világ, így elsőként honlapot fejlesztettünk, 2011-ben a Veszprémi Érsekség új weboldalt kapott. Ezután rövidesen jött a Facebook világa, hiszen már akkor is nagyon sokan aktívan használták – akkor még a fiatalabb korosztály. 2012-ben a Hit éve kezdetén indulhatott el a Főegyházmegye magazinja, a Küldött, ezzel elsősorban az idősebb korosztályt szerettük volna megszólítani. Két évvel később már élénkültek egyházi vonalon is a médiatartalmak, így akkor kezdtünk videóstúdiót működtetni, és híranyagokat gyártani, végül rövidesen szentmiséket is tudtunk közvetíteni. Ezekben nagy segítség volt Márfi érsek atya mellett Mail József akkori gazdasági helynök atya támogatása, aki történetesen egyházi kommunikációból írta a doktori disszertációját, tehát közvetlen felettesemként közel állt hozzá a terület.
– Milyennek látod ma a magyar egyház kommunikációját?
Az elmúlt évtizedben hatalmas változáson ment keresztül a média világa. Ezt az egyház kissé lemaradva, de igyekszik követni, ahogy másban is. A kétezer éve fennálló szervezetnek is alkalmazkodnia kell azonban az új időkhöz. Ferenc pápa dinamizmusa még teljesen nem jelent meg a magyar egyházban, bár vannak bíztató jelek. Hiányzik néha azonban a közös üzenet, vagy az, hogy megmutassuk, mennyire színes és élettel teli is az egyházunk. A televízió (szerk.: EWTN) ebben nagyon sokat tud/tudna segíteni, de sajnos néha akadályokba ütközünk.
– A két kisebb gyereked, az ikrek, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson voltak elsőáldozók. Ti kitartottatok amellett, hogy egy évvel később legyen az elsőáldozás, a pandémia miatt elhalasztott NEK-en. Veszprémből a 3 család egyike ti voltatok. A családodnak mit jelent a hit?
Amikor bejelentették, hogy hazánk rendezheti a kongresszust, különös érzés volt. Egyrészt a Szaléziánumban mindig is igyekeztünk egyháztörténelemhez, vallási hagyományokhoz kötődő kiállításokat rendezni. Így 2018-ban az 1938-as kongresszus megnyitásának napján nyitottunk kiállítást és mutattuk be a 80 éve megrendezett kongresszust. Én már akkor elkezdtem számolni, hogy a kislányok épp akkor lesznek akkorák, hogy akár a kongresszuson vehetik magukhoz először az Úr Jézus testét. Az iskolájukban sajnos nem volt ekkora a lelkesedés, mint nálam, így aztán elkezdtek plébániai hittanra járni, így készülve a nagy napra. A halasztás természetesen nagy csalódás volt sokaknak, de hála Istennek vállaltuk, hogy megvárjuk az új alkalmat, és az a vasárnap délután nagyon emlékezetes élmény volt mindannyiunk számára.
– Nemcsak édesanyaként, hanem egyházmegyei sajtósként is jelen voltál a NEK-en. Milyen volt? Hogy élted meg ezt a világeseményt?
Az egész kongresszus levegőjét különleges érzés járta át. Különös ajándék volt részt venni a különböző eseményeken, találkozni emberekkel, meghallgatni a tanúságtételeket, megünnepelni a szentmiséket, s az egészre a Szentatya látogatása tette fel a koronát. Különös értelmet ad utólag, hogy miután Ferenc pápa körbejárt az emberek között, lemerült a telefonom, s az EWTN munkatársaitól kaptam áramot a töltéshez. Ez a telefontöltés sokkal messzebbre vezetett akkor. Ahogy onnan a Műcsarnok előtti állványról letekintettem a térre, éreztem a legjobban, mennyire él az egyház, és ezt mennyire nem tudjuk máskor megmutatni.
– 12 év egyházmegyei sajtós és turisztikai múlt után, most a médiamisszió világában dolgozol, szolgálsz. Milyen érzés ezt a szakmát egy másik oldalról végezni?
Különösen is gondviselésszerű, hogy miután Veszprémben véget értek a feladataim, a magyar katolikus televízió alapítója elhívott Budapestre dolgozni. A feladat sokban hasonlít az eddig végzettekhez, hiszen leginkább háttérmunkát végzek, kitelepüléseket szervezek – most éppen Keszthelyre, majd Bodajkra és a Szegeden rendezendő Kattársra, s igyekszem a televíziót közelebb hozni az emberekhez. Időközben lett egy műsorom is, mely az Igehirdető címet viseli. Ennek története is tényleg gondviselésszerű, hiszen amikor Fekete Szabolcs Benedeket püspökké szentelték, meghívtam a televízióba. A szentelését élőben közvetítettük, de emellett régóta ismerjük egymást, hiszen a nagycsaládom az ő plébániai közösségéhez tartozik. Lényeg, hogy amikor eljött a stúdióba, felvettünk egy közel egyórás beszélgetést, és utána tanakodtunk, melyik meglévő műsorunkban adjuk le. Végül az a döntés született, hogy legyen egy új műsor, ami a papi hivatást állítja elénk példának, s legyenek mindig ilyen meghívottak. A premier ideje is így lett kiválasztva, minden hónap elsőcsütörtökén kerül adásba.
– Én azt látom, hogy a magyar egyház kommunikációja még érik a misszióra. Nem elég erős, és meglehetősen belterjes. Te hogy látod?
Vannak nagyon népszerű keresztény portálok és vannak a hivatalos felületek, a klasszikus egyházmegyei megjelenések – amelyek személytől és egyházmegyétől függően különbözőek – a Magyar Kurír, amely igyekszik összefogni ezeket, és a nyomtatott egyházi sajtó. Valahogy ez utóbbiak mintha csak a meglévő követőik megtartására törekednének, s bár vannak próbálkozások kitörésre, még rendkívül sok a feladat. A NEK kiváló lehetőség volt az egyházi médiának is, hogy megmutatkozzon, mennyire fontos eszköze az új evangelizáció számára, de egyelőre nem látok nagyobb áttörést. Ettől függetlenül örülök, hogy pl. az EWTN ismertsége és elfogadottsága egyre erősödik. Ahogy nő a támogatóink száma, úgy tudunk minél gazdagabb és minőségibb tartalmat is előállítani. A médiamisszió értelmét korábban nem tudtam volna így megfogalmazni, mint ahogy itt a televízióban megtapasztalhattam.
– Mi motivál téged ebben a munkában?
A Gondviselés hatalmas erejét mindig megtapasztaltam eddigi életpályám során, ahogy szépen egyengette az utamat. Sokan véletlennek mondják, ha a megfelelő időben, – s néha csak utólag látva, de – a nekünk megfelelő módon állnak össze a történések az életünkben. Nekünk, hívő embereknek mindig meg kell látnunk, hogy mi az Isten terve. Ebben a televízió alapítója, Angelica anya példája világít előttem, aki szinte üres kézzel vágott bele ebbe a ma már világméretű misszióba. A televízió legfőbb küldetése a katolikus tanítás átadása. Az EWTN jelentése is ezt fejezi ki, hiszen a kezdőbetűk magyarul az Örök Ige Televíziós Hálózatot jelentik. Sokmillió ember imádkozik és dolgozik szerte a világon ezért a médiamisszióért, ami ezáltal olyan, mint egy nagycsalád. Nagy öröm és különleges küldetés számomra, hogy én is ennek a családnak részese lehetek.
