Miért nem a „csendes kilépés” az előrevezető út?

Lehet, hogy ez egy kicsit ellentmondásos, de nem feltétlenül az jelenti a boldog életet, ha a munkában csak a minimumot tesszük meg.

Sok hír jelent meg a „csendes kilépés” trendjéről – egy olyan mozgalomról, amely azt mutatja, hogy az emberek eltávolodnak a megszokott munkaterheiktől, és csak a munkájukhoz szükséges abszolút minimumot teszik meg. (A Katolikus.ma is ismertette ezt az új divatot itt.)

Nos, sok mindent el lehet mondani a munka és a magánélet megfelelő egyensúlyának megtalálásáról, de ez a legújabb trend egyszerűen nem tetszik nekem.

Teljesen egyetértek azzal, hogy a munkáltatók néha természetesnek veszik, hogy az alkalmazottaik mindig kéznél vannak, és mielőtt észrevennéd, olyan plusz feladatokat végezhetsz el, amelyek nem is szerepeltek az eredeti munkaköri leírásodban. A „puszta minimum megtétele” felfogás azonban több okból is helytelennek tűnik, és ezt a saját szakmai tapasztalataim is alátámasztják.

Először is, én egy „igenember” vagyok. Mindig beleegyezem abba, hogy még valamit felvállaljak, és csak akkor gondolok a következményekre, ha már nyakig vagyok a teendőimben. Azzal azonban, hogy az évek során többletfeladatokat vállaltam, mentális és fizikai kihívások értek, és közben különböző készségeket is felhalmoztam. Az elégedettség szintje önmagában is hatalmas jutalom.

A kemény munka azonban több annál, mint amit ki tudok hozni belőle. Mindig is hittem abban, hogy ha valakinek munkája van, az kiváltság. Hiszen ezen a bolygón milliók vannak, akik egészségi állapotuk miatt nem tudnak dolgozni, mások pedig különböző tényezők miatt nem képesek munkát találni.

A szüleim már kiskoromban mély benyomást tettek rám azzal, hogy ha csinálsz valamit, akkor tegyél bele mindent. Tehát úgy gondolom, hogy az, hogy kész vagyok arra, hogy többletórákat dolgozzak kevés vagy semennyi anyagi haszonért, az olyan dolog, ami kéz a kézben jár azzal a vágyammal, hogy a legjobbat adjam magamból.

Természetesen a feladat az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a családi élettel – különösen a mai modern élet követelményei mellett. De azt akarom, hogy a gyerekeim lássák, hogy keményen dolgozom. Szeretném, ha látnák, hogy az életben semmi „sincs ingyen”, és kemény munkával gondoskodom a családomról, és tudok adakozni olyan ügyekre, amelyek közel állnak a szívünkhöz.

Talán a nézeteim népszerűtlenek és kicsit idejemúltak, különösen azért, mert úgy tűnik, egy olyan világban élünk, ahol a munkahét zsugorodik, és az emberek idejük nagyobb részét a közösségi média végtelen bejegyzéseinek görgetésével töltik. (Nem idegenkedem a közösségi médiától – boldogan eltöltöm az időt a barátaim bejegyzéseinek nézegetésével, de aztán frusztráltnak érzem magam, mert az időmmel valami gyümölcsözőbbet is csinálhattam volna.)

Megtalálni az egyensúlyt

Összességében úgy gondolom, hogy az egész „csendes kilépés” témában létezik egy arany középút. Szeretek ragaszkodni a régi „dolgozz keményen, játssz keményen” módszerhez. Valóban fárasztó, de egyben kielégítő is. De azt is nagyra értékelem, hogy amennyiben a munkáltató túl sokat követel, vagy több időt kell a családodra szánnod, akkor fontos, hogy ne csak „csendben kiosonj”, hanem becsületesen és őszintén beszélgess el a főnököddel, hátha sikerül kompromisszumot találni. Tudom, könnyebb mondani, mint megtenni.

Egy dolog biztos, hogy nincs azonos megoldás mindenki számára. Az életünk összetett. Mindannyiunk életében különböző igények vannak, és fontos, hogy azt tegyük, amiről úgy gondoljuk, hogy jó nekünk és a családunknak. Szerintem érdekes meghallgatni, mit mondanak a mindenféle nemzedékekhez tartozó és életpályát befutó emberek.

Egy kollégám megosztott velem egy aktuális bejegyzést a Humans Of New York-ról. Egy idős nő perspektívájából szól a „csendes kilépésről – ami olyannyira idegen az ő generációjától. A könnyebbség kedvéért kiírtam ide:

„50 évig dolgoztam jogi asszisztensként. És mindig is szerencsém volt, hogy becsületes, kedves, kiváló ügyvédeknek dolgozhattam. Más embereknek ez a sok papírmunka unalmasnak tűnhet. De soha nem is ebédeltem, annyira szerettem. Szerettem a jogi területet. Nagyon precíz. A munkámnak tökéletesen pontosnak kellett lennie. És sokszor volt mire büszkének lenni. De úgy tűnik, valami megváltozott a kultúrában. Olyan sok munkatársam rohanna ki az ajtón 5 órakor. Fontos, befejezetlen dolgokkal az asztalukon. A jogban gyorsan ki kell hozni a dolgokat, de olyan, mintha nem törődnének ezzel. Lehet, hogy ez generációs dolog. Idősebb vagyok, 77 éves. Szóval lehet, hogy van valami, amit nem értek. „Csendes kilépés” meg ilyesmi, én ezt egyszerűen nem értem.

Ha a munkád csak egy fizetést jelent neked – ha csak a minimumon vagy, és nem próbálsz tökéletes lenni, vagy ne adj Isten, akár szándékosan rontod el –, akkor minek mész egyáltalán dolgozni? Takarítsd meg a filléreid, és lépj ki. Keress valami mást, ami büszkévé tesz. Ha napi nyolc órát töltesz valamivel, amire nem vagy büszke, nekem úgy tűnik, hogy valahol, mélyen legbelül, hamis vagy. Talán nem vagy hamis. De becsapod magad. És ez átterjed az életed hátralévő részére. Nincs az a pénz, amiért én megtenném. Oké, talán heti 20 000 dollár. De egyébként nincs az a pénz, hogy ne legyek büszke a munkámra. Nem tudnám megtenni. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de nem tudnám. Tudod, hogy hogyan írnak az emberek, tele helyesírási hibákkal, nyelvtani hibákkal és egyebekkel? Én nem. Én mindent újraolvasok. Visszamegyek és kijavítom, beírom a vesszőt. Ez vagyok én. Vagy ilyen vagy, vagy nem, és egyre kevesebben ilyenek. Azt hiszem, a digitális forradalom az oka. Amikor először dolgozni kezdtem, még írógépek voltak. Ha hibáztál, újra kellett csinálnod. Vigyáznod kellett, rendbe kellett hoznod – amíg meg nem jött a számítógép. Emlékszem, a főnököm annyira izgatott volt a számítógép-korszak miatt. Azt mondta: „Szuper lesz! Papírmentes irodánk lesz!’ Én jobban tudtam. Azt mondtam neki: „Igazából sokkal több papír lesz.” Mert mindent újra kinyomtathatsz. És ez már senkit sem fog érdekelni.”

Sok minden, amit az idős hölgy itt mond, igaz rám. Úgy gondolom, az a vágy, hogy jól lássuk el a munkánkat, a munkahelyi elégedettség kulcsa. A poszt azonban sok reakciót váltott ki az emberekből, akik azt mondták, hogy a hölgy egy kiváltságos generáció tagja, és ma ez már máshogyan van.

És nem tévednek. A mai társadalmunk nagyon más.
De úgy gondolom, hogy van egy nagyon hasznos tanulsága annak, amit elmond, és amit tovább is kell adnunk a gyerekeinknek: nagyon alaposan át kell gondolnunk, hogyan szeretnénk tölteni a munkanapjainkat. Ha követni tudjuk a kedvteléseinket, vagy úgy érezzük, hogy valóban olyasmit csinálunk, amit érdemes, akkor nem akarunk majd csendesen kilépni.

Fordította: Petrus Gabriella
Forrás: Aleteia