Igaza volt Homer Simpsonnak, amikor közölte Istennel, hogy fontosabb a templomba járásnál, ha valaki nem „rossz fiú”?

Van egy mulatságos, Homer, az eretnek című epizód A Simpson Család c. rajzfilmsorozatban, amelyben egy téli vasárnap Homer Simpson elhatározza, hogy nem megy többé templomba, inkább otthon marad a melegben, és tévét néz. Ennek következtében Isten látogatást tesz nála. „Otthagytad a templomomat!” – mennydörgi a Mindenható, de Homer védekezik: „Nem vagyok én rossz ember. Szorgalmasan dolgozom, és szeretem a gyerekeimet. Akkor miért töltsem azzal a fél vasárnapot, hogy azt hallgassam, hogyan jutok a pokolba?” Az epizód többi része ezt a kérdést fejtegeti, helyenként tiszteletlenül, szellemesen és okosan. Végül meglepő módon, Homer továbbra is látogatja a springfieldi templomot.

Érdemes végiggondolni, mi magunk vajon hogyan reagálnánk Homer önigazolására. Lehet, hogy ő nem jóhiszeműen tette, de a való életben sokan tényleg nehezen értik meg, hogy a keresztény egyházak miért támasztanak extra követelményeket a tagjaikkal szemben, az alapvető erkölcsi normán kívül. A katolikusoknak a kötelező vasárnapi misehallgatást hozhatjuk fel legjobb példaként. Az evangélikus gyülekezetek gyakran ösztönzik tagjaikat adófizetésre, például a jövedelem 10 százalékát kérik jótékonysági célokra vagy az egyház támogatására, vagy rendszeres aktív részvételt kívánnak tőlük az istentiszteleteken vagy bizonyos szolgálatokban.

Még egyes keresztények is a törvény betűjéhez való ragaszkodásnak tekintik az efféle kötelezettségeket, pedig Jézus éppen ezektől óvott, mivel inkább a társadalmi konvenciókról szólnak, mint az élő hit gyakorlásáról. Ha úgy élünk, hogy betartjuk a törvényeket, befizetjük az adónkat, támogatjuk a szegényeket és átsegítjük az idős hölgyeket az úton, akkor vajon tényleg számít, hogy imádkozunk-e egyáltalán és hogyan, vagy elmegyünk-e a templomba vasárnap reggel? A nem hívők még tovább jutottak az érvelésben: ha anélkül is jó ember lehetsz, hogy tagja lennél egy keresztény gyülekezetnek, akkor kétségesek a hit filozófiai alapjai.

Az amerikai pap-író, Dwight Longenecker atya szerint a kereszténység horizontális és vertikális dimenziója között van a feszültség. Úgy gondolja, a horizontális dimenzióban gondolkodók hajlamosak arra, hogy a hit közösségi szempontjait hangsúlyozzák (jótékony célú adakozás és közösségi szolgálatok), a liturgiát pedig a kapcsolatok megerősítésének alkalmaként kezelik. A vertikális beállítottságúak viszont inkább arra figyelnek, hogy eleget tegyenek Istennek járó megkülönböztetett kötelességeiknek, a helyes tanításra és imádásra koncentrálnak, hogy megfeleljenek az erkölcsi követelményeknek, és fenntartsák az Egyház struktúráját.

Természetesen ez a két tendencia kiegészíti egymást, és mindkettőre szükség van ahhoz, hogy az Egyház Isten szándéka szerint működjön. Együtt kell működniük a teljes egész érdekében, miként különböző papi, szerzetesi és világi hivatások is léteznek. A zárt, kontemplatív szerzetesrendek éppen olyan szükségesek és hitelesek, mint a tanító rendek, vagy a szegényeket segítők.

Bármely horizontális beállítottságú keresztény számára, aki szerint a karthauziak csak vesztegetik az idejüket, javasolható Mária és Márta története Lukács evangéliumából. Jézus egyértelműen megdicséri Máriát, mert a lábánál ül, és rá figyel. Azt állítja, hogy a jobbik részt választotta, bár Márta jogos panasznak véli, hogy Mária nem segített neki a vendéglátás teendőiben. Amint sok evangéliumi történet esetében, ennek a jelenetnek a felidézése is annál nyugtalanítóbb lesz, minél közelebbről vesszük szemügyre.

Úgy tűnik, Urunknak az a véleménye, hogy nem helytálló az az állítás, amit Homer Simpson ellenvetésének nevezhetünk – azaz a ragaszkodás ahhoz, hogy a lelki élet és az erkölcsi fegyelem nem igazán számít, ha jócselekedeteket végzünk, és a kezünk tiszta. Ez azért van, mert életünk legalapvetőbb szüksége: az Istennel való kiengesztelődés, nem lehetséges valódi dicsőítés, ima és önmegtagadás nélkül. Mi, keresztények nem lehetünk elégedettek magunkkal. Szent Pál szavaival, aki a zsoltárokra utal: „Nincs igaz egy sem.” (Zsolt 143,2, illetve Róm 3,10).

A kegyelem az, ami által lelki átalakulásban részesülhetünk, nem csupán tiszteletből vagy buzgó szabálykövetés által, és bizonyos különleges csatornákon juthatunk el ehhez a kegyelemhez. Ez nem azt jelenti, hogy meg kellene vetnünk a hétköznapi erényeket: az udvariasságot, a segítőkészséget és a szorgalmas munkát. A keresztények gyakran elkövetik ezt a hibát, mert az említettek nem fedik le a teljes erkölcsös életet – de hogy önmagukban nem elegendők, még nem jelenti azt, hogy értéktelenek lennének. A jó dolgok közé tartozik a család szeretete és a szorgalmas munka.

Azonban elvárható tőlünk, hogy bővítsük a morális repertoárunkat, hogy könyörületesek legyünk és megbocsátók, valamint lelkiismeretesek a munkában és hűségesek házastársunkhoz. Egyaránt gondolnunk kell Isten ügyére és az emberek szükségleteire. Figyelemre méltó, hogy az Ószövetségben milyen speciális követelményeket támaszt Isten a templomi viselkedés és az istentisztelet esztétikuma terén, a zsidó törvényben lefektetett, a társadalmi igazságosságra vonatkozó szigorú követelmények mellett. A vertikális és a horizontális összefonódik.

Fordította: Demény Anna
Forrás: Catholic Herald