1. A nép azonban szomjas volt, és zúgolódott Mózes ellen… A helyet Masszának és Meribának nevezte el. (Kiv 17,3–7)
A Sinai-hegység völgyében, Refidimnél, vagy ahogyan a Szentírás írja, Szin pusztájában tikkasztó a hőség. A nép szomjazik a száraz, forró sivatagban. Sztevanovity Zorán dala szerint: „hogy értsd, egy pohár víz mit ér, ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell”… A nehézségek idején a választott nép fiai hamar elfelejtik Isten csodálatos tetteit. Amikor a megélhetésről, a zsigeri késztetésekről vagy az életösztönről van szó, könnyen állattá válik az ember. Megszűnik a hit, az erkölcs, a nemzetiség, megszűnik az értelem befolyása az akarat felett. A nép szomjas és zúgolódik. Már-már Mózes is kétségbeesik, aztán imádkozik, és az Úr csodát tesz. Vizet fakaszt a sziklából. Azt a helyet azóta a próbatétel és a perlekedés helyének hívják: Massza és Meriba.
A csodásan fakasztott víz újra hitet adott a népnek, megtapasztalhatták, hogy köztük van az Úr. Nehezebb kitartani Isten mellett a próbatételben, a balsorsban, mint a jólétben. Talán Isten ezért is engedi meg oly gyakran, hogy érezzük hiányát. S aztán mint az éltető víz, betölti szomjúság utáni vágyunkat. A negyvennapos böjtölés pusztája is Isten utáni vágyunkat akarja felszítani. Az étel-ital elvonókúrája, a tünetek döbbenetes tapasztalata először lázadásra késztet, majd Isten csendes jelenléte tölt el a maga fenséges békéjével.
2. Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor halt meg a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki. (Róm 5,1–2.5–8)
Szent Pál a megigazulás gyümölcseiről beszél, hitünk titkát lebbenti fel észérvekkel és mély teológiával. A hívő ember lelki békéjének Krisztus megváltó kegyelme szolgáltat alapot. Maga a Szentlélek frissíti állandóan bennünk ezt a tudatot: Krisztus levette rólunk bűneink terhét. Barátainak tudhatjuk magunkat, annál is inkább, mert vére árán megigazultunk. Nagyböjt a félelem és a hűvös távolságtartás hályogát akarja levenni szemünkről. A bűnbánat kiengesztelődést és lelki békét eredményez.
3. Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: adj innom, te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked. (Jn 4,5–42)
Szamaria tartomány határában, Szikár városánál van Jákob kútja. Ma is élő kút. Dél körül, amikor már senki nem jár a kútra vízért, s amikor a tanítványok éppen a városba mentek élelemért, Jézus egy „idegen”, szamariai asszonytól kér vizet. Az evangélium egyik legmegdöbbentőbb jelenete ez. Mély beszélgetés alakul ki az asszony és Jézus között. Jézus magatartása feltűnő, botrányos. Leül beszélgetni egy idegennel, aki nemcsak hogy szamaritánus, de nő is. Jézus egyenrangú félként beszélget vele, akit kora társadalma alsóbbrendűnek ítélt. Akkortájt a nők nem vehettek részt a közéletben, nem olvashatták-tanulhatták a Bibliát…
A víz képe János evangéliumában sokkal többet jelent, mint pusztán azt, amivel szomjunkat oltjuk. Az élet vize, az örök élet vize maga Jézus Krisztus. Jézus vizet kér az asszonytól, de közben rávezeti a bűnös asszonyt az igaz hitre, és rádöbbenti egy újfajta ön- és istenismeretre. Arra, hogy az igazi életet Isten adja „lélekben és igazságban”… Az asszony megtapasztalja Jézusban Isten emberét, és késztetést érez arra, hogy felismerését másokkal is megossza. Tudatára ébred bűnös kapcsolatainak, és érdeklődése az igazi istenszeretet felé fordul. Újra örülni tud emberi, női méltóságának, hiszen Jézus visszaadja önbizalmát.
A Biblia teológiája a kapcsolatokra épül. Isten és az ember, személyek és közösségek kapcsolatára. Ez a történet mutatja, mennyire vágyódik Isten az ember után. A nagyböjt is erre kínál lehetőséget: keressem Istent, keressem a vele való találkozás alkalmait, formáit. Vágyódjam utána. Legyek nyitott és befogadókész. Legyek kész felülbírálni, átrendezni eddigi életemet, kapcsolataimat éppen a vele való beszélgetésből, a felismerésekből eredően. Ez a vágy éltető kúttá, forrássá válhat bennem is, amelyből mások is meríthetnek. Jézus szól hozzánk embertársainkon keresztül is. Sőt elsősorban általuk. Emberi vágyainkat is megtisztítja, felszabadítja. Hogy ne hajkurásszuk boldogságunkat a boldogtalanságig. Mert lelkünk legmélyebb vágyait csak maga Isten képes betölteni.
