Barron püspök: Miért nem abszolút érték a méltányosság, a sokszínűség és a befogadás?
A francia forradalom nyomán a “szabadság, egyenlőség, testvériség” hármasa úgy jelent meg, mint a szekuláris, világi társadalom erkölcsi iránytűje. Eléggé hasonló dolog történik napjainkban a “méltányosság, sokszínűség és befogadás” vonatkozásában. A legtöbb szakértő és társadalmi aktivista számára – legalábbis Nyugaton – ez a három érték olyan alapvető normaként, olyan magától értetődő és abszolút értékű erkölcsi igazságként funkcionál, amelynek irányítania kellene a viselkedésünket mind személyes, mind intézményi szinten.
Ez azonban nem lehet helyes. Mert akármi is játssza ezt a meghatározó szerepet, annak önmagában kell jónak lennie. Annak minden körülmények között értékesnek kell lennie, olyannak, aminek a helye nem függhet egy magasabb értéktől. Sem a méltányosság, sem a sokszínűség, sem a befogadás nem felel meg ezeknek a feltételeknek, és ezt elég könnyen bebizonyíthatjuk.
Először is, nézzük a méltányosságot. Igen, az egyenlőség előmozdítása valóban magas erkölcsi értéket jelent, amennyiben minden ember a méltóságában azonos, és egyformán megérdemli a tiszteletet. Ez az ösztönös etikai megérzés megjelenik a Függetlenségi Nyilatkozatban is: “Minden ember egyenlőnek teremtetett, és teremtője bizonyos elidegeníthetetlen jogokat adományozott neki”. Ennek megfelelően erkölcsi parancs, megkerülhetetlen szükségszerűség, hogy a törvény előtt minden embert egy és ugyanazon személynek tekintsenek, és az oktatás, a gazdaság és a kultúra területén a lehetőségek határain belül biztosítsák számára az esélyegyenlőséget.
De méltányosság minden dologban? Egyáltalán nem! Számos olyan egyenlőtlenség létezik az emberi társadalmon belül – például az intelligencia, a kreativitás, a képességek, a bátorság, az energikusság terén mutatkozó különbségek -, amelyek természetszerűleg adottak, és amelyeket csak brutálisan erőltetett kiegyenlítéssel lehetne megszüntetni. Ezekből a természetes egyenlőtlenségekből pedig az eredmények drámai egyenlőtlensége következik: az elért eredmények az élet minden területén különbözőek. Persze, e különbségek egy része előítéletekből és igazságtalanságokból ered, és ha ez így van, akkor erőteljes lépéseket kell tenni a korrigálás érdekében. De az eredményegyenlőség mindenre kiterjedő bevezetése az egész társadalomban az igazságosság tömeges megsértését eredményezné, és csak a legtotalitáriusabb politikai berendezkedés mellett lenne lehetséges.
Most pedig nézzük a sokféleséget. A filozófia történetének feltehetően legrégebbi kérdése az „egy” és a „sok” problémája – vagyis az, hogy hogyan gondolkodjunk világosan az egység és a sokféleség viszonyáról a létezés különféle szintjein. Úgy vélem, joggal mondhatjuk, hogy az elmúlt negyven évben a kérdésnek erőteljesen a “sok” oldalát hangsúlyoztuk. Minden lehetséges alkalommal a változatosságot, a különbözőséget és a kreativitást ünnepeltük, és hajlamosak voltunk démonizálni az egységet, ami nem más, mint elnyomás. Való igaz, hogy a huszadik század borzalmas totalitárius rendszerei bőséges bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy az egységnek van egy sötét oldala. Ha pedig a kulturális kifejezésmód, a személyes stílus, a gondolkodásmódok, az etnikai hovatartozás változatos és sokféle, az csodálatos és gazdagító. A sokszínűség ápolása tehát valóban erkölcsi érték.
De vajon abszolút érték? Egyáltalán nem. Gondolkodjunk csak el rajta egy pillanatig, és mindjárt világossá válik. Amikor egyoldalúan a „sokféleség” elemet hangsúlyozzuk, elveszítjük mindazon értékeknek és gyakorlatoknak az érzékelését, amelyeknek egyesíteniük kellene bennünket. Ez nyilvánvalóan meglátszik abban, hogy mennyire hangsúlyozzák manapság az egyén jogát arra, hogy maga határozza meg a saját értékeit és igazságait, ami egészen addig terjed, hogy maga mondja meg nemét és szexualitását. A sokszínűségnek ez a túlértékelése valójában mindegyikünket bezárja önértékelésünk saját külön szigetére, és feléleszti az állandó piszkálódást. Hangosan követeljük, hogy döntéseinket és véleményünket viseljék el és tartsák tiszteletben, viszont a bennünket összekötő kötelékek megszűnnek.
És végül vessünk egy pillantást a befogadásra. A három közül talán ezt tekintik a legnagyobb kincsnek a mai szekuláris kultúrában. Újra és újra azt ismételgetik nekünk, hogy mindenáron befogadónak kell lennünk. Megismétlem, ez az álláspont nyilvánvaló erkölcsi értékkel bír. Mindannyian éreztük már az igazságtalan kirekesztés fájdalmát, ismerjük azt az érzést, hogy egy önkényes társadalmi felosztóvonal rossz oldalán állunk, és nem engedik meg, hogy „hozzájuk” tartozzunk. Vitathatatlan, hogy emberek egész osztályai, sőt egész fajok és etnikai csoportok szenvedték el ezt a méltatlanságot. Teljesen érthető és erkölcsileg dicséretes tehát az a felhívás, hogy a kirekesztés helyett inkább befogadjunk, és falak helyett hidakat építsünk.
Mindazonáltal a befogadás nem lehet abszolút érték és jó. Mindenekelőtt felhívjuk a figyelmet egy nehéz talányra, ami a befogadással kapcsolatos. Amikor egy személy azt akarja, hogy befogadják, akkor egy olyan csoport, társadalom, gazdaság vagy kultúra részévé akar válni, amelynek van egy sajátos formája. Például ha egy bevándorló arra vágyik, hogy befogadják Amerikában, akkor egy egészében véve másféle, sajátos politikai társadalomba akar integrálódni. Amikor valaki be akar kerülni Abraham Lincoln társadalmába, egy nagyon körülhatárolt közösségbe próbálkozik belépni. Másképpen fogalmazva egy olyan közösségbe kíván bekerülni, amely – legalábbis bizonyos fokig – exkluzív, azaz zártkörű, kizáró jellegű! Az abszolút vagy egyetemes befogadás tulajdonképpen működésileg egy ellentmondás.
Ez az elv a legvilágosabban talán az egyházzal kapcsolatban mutatkozik meg. Egyrészt az Egyháznak az a feladata, hogy mindenkihez közeledjen, mindenkit elérjen – erre utal jelképesen Bernini kolonnádja a Szent Péter-bazilika előtt. Ugyanakkor az Egyház nagyon körülhatárolható társadalom, szigorú szabályokkal, elvárásokkal és belső struktúrákkal. Tehát már természeténél fogva kizár bizonyos gondolkodási és viselkedési formákat. Francis George bíborost egyszer megkérdezték, vajon mindenkit szívesen fogadnak-e az Egyházban. Azt felelte: “Igen, de Krisztus feltételei szerint, nem pedig a sajátjaik szerint”. Összefoglalóan azt mondhatjuk, egészséges és szükséges feszültség létezik a befogadás és a kirekesztés között minden megfelelően rendezett közösségben.
Most, hogy kimutattuk, hogy a három nagy szekuláris érték közül tulajdonképpen egyik sem abszolút érték, vajon bizonytalanságba kerülünk? Kénytelenek leszünk elfogadni egyfajta erkölcsi relativizmust? Nem! Valójában világosan meg lehet nevezni a legnagyobb értéket, azt a felülmúlhatatlan erkölcsi jót, amelyhez viszonyítva pozicionálható minden más érték, amelynek része minden más alárendelt érték. Ez pedig a szeretet, amely a másik embernek a javát akarja, és ami valóban Istennek a leglényegibb természete. Értékes az egyenlőség, a sokféleség és a befogadás? Igen, pontosan annyiban értékes, amennyiben a szeretetet fejezi ki, de nem értékes, amennyiben a szeretet ellenében állnak. Ennek a megértése döntő fontossággal bír abban az erkölcsi eszmecserében, amelyet társadalmunknak le kell folytatnia.
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Word on Fire
