Franciaország püspökei november 8-i ülésük végén megszavazták Bienvenu de Miollis püspök boldoggá avatási eljárásának megkezdését. A szegények iránti szeretetéről híres pap, aki 33 évig volt Digne püspöke, még Victor Hugót is megihlette a “A nyomorultak” megírásánál.
Neve talán ismeretlen. De még ha nem is ismerik, valószínűleg már hallottak róla. Akár irodalomrajongóként, akár azért, mert az iskolában muszáj volt néhány klasszikust elolvasni, már találkozott vele a francia irodalom egyik remekművében. Aki olvasta Victor Hugo „A nyomorultak”-ját, az bizonyára emlékszik Myriel püspökre, erre a szegény és jóságos papra, aki megnyitotta ajtaját a fegyházból hazatért hírhedt Jean Valjean előtt. Ez a személy valóban létezett. Charles-François-Melchior Bienvenu de Miollis püspöknek hívták, és amint azt Franciaország Püspöki Konferenciája november 8-án bejelentette, hamarosan boldoggá avathatják. Franciaország püspökei ezen a napon a Lourdes-ban befejezett plenáris ülésük végén két boldoggá avatási ügy megnyitását szavaztak meg: Bienvenu de Miollis és Dom Guéranger püspökökét.
Bienvenu de Miollis 1753. június 19-én született Aix-en Provence-ban, és 24 éves korában, 1777-ben Carpentras-ban szentelték pappá. Szolgálatát Brignoles-ban (Var megye) vikáriusként, illetve az Aix-en-Provence-i orsolyiták káplánjaként kezdte. Elvállalta a vidéki hittantanítást, és a legszegényebbekkel foglalkozott. A francia forradalom során elutasította a papság számára kötelező eskütételt a polgári alkotmányra, ezért száműzetésbe kényszerült. (ún. refraktárius pap volt. A szerk.)
1792-ben hagyta el Franciaországot és Rómába ment, ahol 1801-ig maradt, majd a Szent Megváltó templom plébánosaként tért vissza Aix-be. Három évvel később Brignoles plébánosa, majd 1805-ben Digne püspöke lett. Az is maradt harminchárom évig, amikor egészségi okokból lemondott. Aix-ben élő nővéréhez visszavonulva, napjait 1843. június 27-én mint emeritus püspök fejezte be, és a szentség híre lengte körül. Digne-ben a Szent Jeromos katedrálisban van eltemetve.
Egy élet a legszegényebbek szolgálatában
De Miollis püspök egész élete során figyelmet szentelt a szegények legszegényebbjeire, és mindig alázatra törekedett. Tiszta hite, irgalmas szíve és alázatossága ihlette meg Victor Hugo-t Charles-François Bienvenu Myriel alakjának a megformálására. Azt mondják, hogy a történet a jó püspök és „A nyomorultak” fegyencének találkozásáról részben valós. A nyomorultak 1909-es kiadásának egy jegyzetében a mű történetéről szólva Gustave Simon író és újságíró azt állítja, hogy a valódi Jean Valjeant Paul Maurinnek hívták, és fegyenc volt, akit öt év gályarabságra ítéltek kenyérlopásért. Paul Maurin, akit útja során mindenki elkergetett, akivel csak találkozott, állítólag Bienvenu de Miollis atyánál talált menedéket, aki hajlékot és ételt adott neki.
Bienvenu de Miollis püspök boldoggá avatási ügye megnyitásának első haszna az lesz, hogy jobban megismertetjük ezt az oly alázatos és jótékony személyiséget, akinek a története titokban az olvasók millióinak szívét érintette meg.
Az alábbiakban közöljük A nyomorultak-ból azt a híres részletet, amelyben a püspök hatására Jean Valjean egész élete megváltozik.
„A püspök nővérével együtt éppen fel akart állani az asztal mellől, amikor kopogtak az ajtón.
– Szabad – mondta a püspök.
Az ajtó megnyilott. Különös, izgatott csoport állt az ajtóban. Három ember volt, galléron fogva egy negyediket. A három ember három csendőr volt. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőrőrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, belépett a szobába s katonásan tisztelegve a püspök elé állt.
– Eminenciás uram, – kezdte.
Jean Valjean, aki komoran, leverve állt, erre a szóra feltekintett. Arca elképedést fejezett ki.
– Eminenciás uram! – suttogta. – Hát nem a plébános?…
– Csönd legyen! – szólt rá az egyik csendőr. – Ez a püspök ur őeminenciája.
Eközben a püspök amily gyorsan magas kora csak engedte, a csoporthoz sietett.
– Á, ön az, – kiáltotta Jean Valjeanra pillantva. – Örvendek, hogy látom. – De hiszen én a gyertyatartókat is önnek adtam, amelyek szintén ezüstből vannak s amelyekért kétszáz frankot kaphatna. Miért nem vitte el őket az ezüstnemüvel együtt?
Jean Valjean szeme tágrameredt, oly kifejezéssel pillantott a tiszteletet parancsoló főpapra, amelyet semmiféle nyelv vissza nem adhat.
– Hát igazat mondott ez az ember, eminenciás uram? – kérdezte a csendőrőrmester. – Belénk botlott az uton. Ugy viselkedett, mint aki el akar inalni. Megállitottuk, mert gyanusnak látszott. Nála találtuk az ezüsnemüt…
– Mire ő azt mondta, – folytatta mosolyogva a püspök – hogy egy jámbor, vén paptól kapta, aki szállást adott neki éjszakára. Értem már a dolgot. De minek hozták vissza? Ez csak tévedésből történhetett.
– Eszerint engedjük utjára? – kérdezte a csendőr.
– Természetesen – felelte a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott.
– Csakugyan elengednek? – kérdezte elfuló hangon, mintha álmában beszélne.
– Persze, hogy elengedünk. Nem értesz a szóbul? – mondta az egyik csendőr.
– Nehogy megint ittfelejtse a gyertyatartóit, barátom – mondta a püspök. – Vigye.
A kandallóhoz lépett, a két ezüst gyertyatartó után nyult s odavitte őket Jean Valjeanhoz. A két nő szótlan nézte, egy mozdulattal, egy pillantásukkal sem zavarták a püspököt.
Jean Valjean egész testében remegett. Révedező tekintettel, gépiesen átvette a két gyertyatartót.
– Most pedig menjen békében az utjára, gyermekem, – mondta a püspök. – Jó, hogy eszembe jut. Ha ujra meglátogatna, barátom, felesleges lesz a kerten át távoznia. Mindig az utcai kapun jöjjön és távozzon. Éjjel-nappal nyitva van, csak meg kell nyomni a kilincset.
Majd a csendőrökhöz fordult:
– Az urak is távozhatnak.
A csendőrök elmentek.
Jean Valjeant az ájulás környékezte.
A püspök hozzálépett és halkan igy szólt:
– El ne feledje, soha el ne feledje, amit megigért. Azt igérte nekem, arra fogja forditani ezt az ezüstöt, hogy tisztességes életet kezdjen.
Jean Valjean, aki egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valamit igért volna, elképedve nézte a püspököt. A püspök nyomatékkal mondta a fentieket. S még ünnepélyesebben folytatta.
– Jean Valjean, testvérem az Urban, te már nem a bünt szolgálod, hanem a jót. Megvásároltam a lelkedet, megváltottam a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől s átadom Istennek.”
(Victor Hugo: A nyomorultak. Budapest, Gutenberg, 1930. Forrás: MEK)
A cikket fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Aleteia
