Avilai Szent János: a megtért zsidók és a tiszta hit védelmezője

Spanyolországban ebben az időben nem néztek jó szemmel a zsidókra, mivel úgy tartották, hogy a 800 éves arab uralom alatt a hódítókat segítették pénzügyi és gazdasági erejükkel. Egy napon János részt vett egy bikaviadalon, és a kegyetlen látvány olyan mélyen megrázta, hogy elhatározta: elhagyja a világot és szerzetes lesz.

Először szüleit kérte meg, hogy engedjék meg neki, hogy három évig csak az imának és szemlélődésnek éljen otthon. Örömmel hozzájárultak, hiszen így továbbra is közel tudhatták magukhoz. János ezt követően az alkálai egyetemen teológiát tanult. Szülei időközben meghaltak, jelentős vagyont hagyva rá, amelyet pappá szentelésekor teljes egészében szétosztott a szegények között.

Hithirdetőként szeretett volna Amerikába menni, de zsidó származása miatt ez a terv meghiúsult. Sevilla érsekének megbízásából kilenc éven át prédikált Andalúzia-szerte mint népmisszionárius. Prédikációira tömegek gyűltek: fiatalok és öregek, szegények és gazdagok. Sokakat megtérített a keresztény hitre, vagy elmélyítette bennük a lelki életet.

Barátai között tudhatta Istenes Szent Jánost, Loyolai Szent Ignácot, Alkantarai Szent Pétert és Avilai Nagy Szent Terézt. Nem ismert félelmet: bátran szóvá tette a hatalmasok visszaéléseit, emiatt sok ellenséget szerzett. Végül az inkvizíció elé idézték, és 1532 decemberében huszonkét vádpont ellen kellett védekeznie. Az egyik vád szerint azt mondta, hogy azok is lehetnek vértanúk, akiket az inkvizíció eretnekként megégetett – amit ő nyíltan el is ismert, bizonyos feltételekkel. Egy másik vád az volt, hogy szerinte jobb alamizsnát adni, mint miséket mondatni – amit akkor tart helytállónak, ha a nép éhezik.

1533-ban szabadon engedték, de figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb a megfogalmazásaiban. Szabadulása utáni első nyilvános prédikációján a nép lelkesen ünnepelte.

Az inkvizíció azonban betiltotta az „Audi, Filia” című könyvét, amelyet egy előkelő fiatal hölgy, Sancha Carrillo számára írt, akit megtérített, és aki életét imádságnak és vezeklésnek szentelte. János tevékeny levélíró is volt, és rendkívüli műszaki érzékről is tanúbizonyságot tett: például új öntözési technikát dolgozott ki. Tizenöt iskolát alapított, ezek közül a bezai hamarosan egyetemi rangra emelkedett.

Támogatta sorstársait, a megtért zsidókat és félzsidókat, valamint segítette a mór származású iszlám-konvertitákat is. Néhány tanítványát Granadába küldte, hogy ott folytassák a missziót.

1545-ben kapcsolatba került Loyolai Ignáccal, és sokáig fontolgatta, hogy tanítványaival együtt belép a Jézus Társaságába. Ignác örömmel fogadta volna, de az andalúziai provinciális, Bustamente atya ellenezte a felvételét. János romló egészségi állapota is akadályt jelentett. Így nyilatkozott: „Nyugodtan halnék meg, ha barátaimat e szent társaság szárnyai alatt hagyhatnám.” Ez nem valósulhatott meg, mert tanítványai között sok megtért zsidó volt, akiket a rend nem vett fel.

A trentói zsinat idején Gránada érseke szívesen magával vitte volna tanácsadónak, de egészségi állapota ezt nem tette lehetővé. Írt a papság cölibátusáról, a katolikus nevelésről és az oltáriszentség tiszteletéről. Írásainak egy része ma különösnek tűnhet, más részei viszont ma is elevenek és mély hatásúak.

„Semmit sem vásároltunk túl drágán, ha Istent szolgáljuk vele” – mondta egyszer. És így is élt. Egy alkalommal észrevette, hogy egy pap hanyagul misézett: az ostya fölött unottan vetett keresztet. János fájdalmat érzett emiatt, az oltárhoz ment, úgy tett, mintha egy gyertyát igazítana meg, és odasúgta a papnak: „Bánjon vele úgy, mint jó atya a jó fiával.” Mise után Krisztus testének misztériumáról beszélt neki, s a pap könnyezve bűnbánatra jutott.

1569. május 10-én halt meg Montillában, Córdoba közelében. A helyi jezsuita templomban temették el.