Jakab Antal püspök 9 gondolata az Eucharisztiáról
Jakab Antal a Gyulafehérvári Egyházmegye Márton Áront követő püspöke (1980–1990). Az alábbiakban az Eucharisztiáról szóló gondolatait közöljük.
„Az Egyház az Eucharisztiából és sajátos módon valósul meg: minden feléje törekszik és minden benne fonódik egységgé.”
„Az Eucharisztia, az Oltáriszentség akkor született, amikor a föld a mostani értékelések szerint már négymilliárd éves volt. Díszítette már azt majd’ minden növény, állat, anyag, amely ma is ismeretes. Élt már többszázezer évet azon maga az ember is. Nagy volt a hullámzás nemcsak, amíg kialakultak a kontinensek és tengerek, de az ember sorsában is. De az Oltáriszentségnek az utolsó vacsora után olyan káprázatos és állandó az elmúlhatatlan hullámzása, úgy épült bele a kész világ gazdagságába, mint a jóra, biztonságra, örökéletre mindig éhes emberi lélek kifogyhatatlan kenyéréhessége.”
„Az Eucharisztia az Isten és Ember együttlakásának legszebb záloga és ígérete.”
„Az Eucharisztiából merítjük az erőt és a szeretetet, hogy életünknek keresztény jellegét megadhassuk. Ebből telítjük a bátorságot, hogy a társadalomban megtaláljuk bármilyen munkakörben az igazi szerepünket, legyen az politika, gazdasági, kulturális vagy kézműves foglalkozás. Egyetlen nép sem élhet meg múltjának nagyságából és dicsőségéből. A jelenben kell harmóniába hoznia az igaz hitet az igaz tettekkel. Itt és most kell megszentelni a gondolatainkat, tájékozódásunkat, a másokkal való kapcsolatainkat.

„Pompázni fog az isteni szeretet az emberekben is, ha fűti azt az Eucharisztia ártatlan, tiszta és megszentelő melege.”
Az Eucharisztia nagy felhívás arra, hogy követői legyünk Krisztusnak, igazak a beszédünkben, nagylelkűek a tetteinkben, figyelmesek és becsületesek a mások jogaival szemben, készek a személyes áldozatokra, igazságosak és bölcsek a családjainkkal, másokkal s különösen a fiatalokkal szemben. És sohase feledni, hogy az egész világ sorsának részesei és kitevői vagyunk. Szüleink, gyermekeink, testvéreink és öregeink gondozásában mutatkozik meg, hogy mennyit értettünk meg a világból és az Eucharisztia áldozatából. Főbizonyságunk marad, hogy meg tudunk-e bocsátani azoknak, akik minket gyűlölnek vagy nekünk rosszat tesznek.”
„… az Eucharisztia nagy felhívás a megtérésünkre. S egyúttal meghívás a lakomára. A mi életünk iránytűje sokszor hibázik, de a felhíváskor mindig reádöbbenünk, Krisztus asztalánál csak mint az evangéliumi „új emberek”, új teremtmények jelenhetünk meg, és így lesz az Eucharisztia segítségünkre, hogy a Rómaiakhoz írt levél szerint: „Ne hagyjuk magunkat legyőzni a rossztól, hanem a jóval győzzük le a rosszat” (12,21), a szeretettel a gyűlöletet, a buzgósággal a szívaszaló közömbösséget. Az Eucharisztia vezet el minket a bűnbánat szentségéhez, amely kijavítgatja, amiket mi az iránytűtől eltérő veszedelmes utakon tettünk.”

„Mindaz a szokás és szertartás, ami az Eucharisztia megbecsülése címén az Egyházban évezredeken át kialakult, egyúttal gazdagsága és erőssége a sorsát Istennel összekötő embernek. Legyen az a templom előtt elmenőben egy gondolat, kápolnában, templomban egy térdhajtás, szentséglátogatás, litánia, első péntek, betegáldoztatás, Úrnapi vagy Lourdes-i pompás körmenet, főképpen a szentmise, akár egy Eucharisztikus Világkongresszus keretében, mind fénypontjai az embernek és a világnak.”
„Az örök igazságok fénye tartott meg minket az Eucharisztia szolgálatában. Ebben újul meg mindennap az Egyház, ebben leszünk frissebbekké mi magunk és ebből élnek ezután is és nyernek megnyugvást a földi kenyérért küzdő híveink.”