Tökéletlen anyák
A legtöbb édesanya számára ismert az az érzés, amikor rosszul funkcionálónak, szerencsétlennek, tehetetlennek, szörnyűnek vagy épp kétségbeejtőnek éli meg önmagát. Lelki szemeink előtt lebeg a nem létező „tökéletes anya” képe, amely sosem valódi anyai élményekből, vagy a saját anyukánktól származó emlékekből áll, hanem olyan összeollózott hamis elképzelésekből, amit más anyák legjobb arcaiból és az általunk elképzelt, vágyott anyaság eszméjéből gyúrunk össze.
Hiszen, amikor elolvassuk egy magazinban a celeb anyuka fantasztikus történeteit, hogy milyen exkluzív környezetben, nagy békében-szeretetben neveli gyermekeit, vagy halljuk játszótéri anyatársunk boldog beszámolóját arról, miként fedezi fel gyermekében a zsenit, s hogy ez természetesen a nevelési elveiből adódik, akkor mindig az adott anyuka egy „arcát” látjuk. Azt, amelyik épp büszke, boldog és elégedett, hiszen szerepel a címlapon, vagy a gyermeke épp csodálatosan teljesít a játszótéri „kinek a gyereke a legügyesebb” versenyben. Sosem azt látjuk, aki épp morog, mert már két napja tervezi a hajmosást, de mindig épp akkor van szükség egy vigasztaló mesére, vagy egy éhhalálhoz közeli állapot elhárítására. Nem látjuk azt, aki az összes sárkányfejét kinövesztve, füstöt okádva kiabál a reggeli kapkodásban, mert ha induláskor, az ajtóban derül ki, hogy nincs tiszta tesipóló, azon már egyik hiperszuper mosó-szárító gép sem fog tudni segíteni. Nem látjuk azt a kétségbeesett arcot, amely már huszadjára próbálja értelmezni az általános iskolás matekpéldát, de a kérdés megértéséig sem jut el, pedig van két diplomája. Nem látjuk a végtelenül szomorú arcot, amely a könnyeit próbálja nyelni, hogy támasz lehessen, amikor a gyermeke először csalódik egy barátban. Nem látjuk a rettegést az éjszakában ólálkodó kruppszörny fenyegetésében, és a szorongást az ügyeletes orvos előtt, hogy vajon mindent jól csináltam-e, nem én voltam-e óvatlan, rossz anya… Mennyi, mennyi mély és intenzív érzelem, mely kiülhet az anyaarcokra. Mégis elzárjuk egymástól. Megtartjuk a kirakatban a mosolyt, az elégedett büszkeséget. Természetesen nem az a baj, ha ezt láttatjuk, hanem ha csak ezt láttatjuk. Hiszen ezzel egyrészt egy hamis képet erősítünk meg nemcsak magunkról, hanem az egész anyaságról, és hiába tudjuk, hogy belőlünk ez csak egy szelet, mégis ugyanúgy be fogunk dőlni a másik anyuka „szeletének”. Van ebben egy olyan késztetés, hogy ha elég hangosan, vagy elég sokszor mondok el valamit, az talán úgy lesz. Talán minden anyában ott él a vágy, hogy egy legyen ezzel a kirakatarccal, hátha az elnyomja az örökké ott lappangó, nyomasztó kérdéseket: „Elég jól csinálom? Rossz anya vagyok? Én rontottam el? Miattam ilyen?” Mivel azonban az élet nem asszisztál ahhoz a vágyhoz, hogy tökéletesnek érezhessük magunkat, újra és újra szembesülünk a saját hibáinkkal, nehézségeinkkel, küzdelmeinkkel. Mennyivel megnyugtatóbb lenne látni a másik anyában is a gyarló embert. Együttérezni vele, hiszen tudjuk miről beszél, mit él át. Ha nem is vagyunk ugyanolyanok, mások a körülményeink, más a személyiségünk, mások a gyerekeink, de vannak az anyaságnak kollektív élményei, melyek mindentől függetlenül érthetőek a világ minden anyja számára. És ezek az élmények bizony nemcsak a pasztellszínű álomról szólnak, amit sokszor a média körít az anyasághoz, hanem éppen hogy a gyakran kőkemény valóságról, hogy mit is jelent valóban anyának lenni. Sokszor mondják a nők, hogy az életükben a legjobb az, hogy anyák lehetnek. Ez a vélemény magában hordozza az örömteli, boldog élményeket is, de nem önmagukban ezektől lesz az anyaság ilyen „jó”.
Kellenek hozzá az éjszakában virrasztó rettegések a beteg gyerek ágyánál. Kellenek a haragok, amikor már századszor mondjuk el. Kellenek a kétségbeesések, hogy biztosan jó párja lesz-e, akit talált. Kellenek a kínosan vicces helyzetek, amikor az anyatejes kaki nem áll meg a pelenka szélénél, de a baba épp a hordozókendőben alszik – anyára kötve. Kellenek a könnyek, amikor a kamasz olyat mond a szemedbe… Mind-mind kell, hozzátartozik a tökéletlen anyaságunkhoz, teljessé teszi azt az elmondhatatlan élményt, hogy milyen, amikor Isten a kezét nyújtja, és maga mellé húz, hogy társa lehess a teremtésben. Amikor Rád bízza egy teremtményét, mert méltónak lát, és mert tudja, hogy képes vagy rá, hogy kísérd, amíg önállóan „lábra áll a lelke”. Engedjük hát látni egymásnak, hogy mennyi szín van még anyai arcunkon, mennyi tekintet, mellyel üzenhetünk anyatársainknak: Igen, mi is! Igen, tudjuk! Igen, ez épp így jó, így teljes! És igen, itt vagyunk. Mi is, Ti is. Együtt. Anyák.
INRI,
az édesanya szive alatt születik meg a baba. Nem a férfi akaratából.
Egy vallás´sos idösb asszony, amikor megtudta, hogy 10 gyermekünk van rámnézett és emígyen fakadt ki: “Ugye kaptál a pofádra mindannyiszor a nejedtöl amikor teherbe ejtetted?” Pedig az édesanya szive alatt születik meg a baba. Nem a férfi akaratából. Milyen tapasztalata lehetett ennek az aszonynak férjurával?
Az édesanya, Ö a legjobb hittanár, aki 0-12 éves kor között minden este imádkozik es énekel a picikkel. Vasárnap pedig tipegö misét ünnepel velük. Dunaszigeten a Lupus atyánál. Rajta áll a gyerek jövöje és bolodgsága. Ezt akkor tudja jól intézni, ha urának a gyöngyszeme Ö. Papa mama gyerekek. Isten áldjon bennetek…