Távozás vagy ellenállás: a keresztények megpróbáltatásai Dél-Libanonban

Amióta Izrael elhatározta, hogy könyörtelen csapást mér a Hezbollahra, Libanon „példátlan  humanitárius katasztrófán megy keresztül” – figyelmeztetnek a helyszínen működő karitatív szervezetek: az SOS Keleti Keresztények ( SOS Chrétiens d’Orient), A Kelet Műve (L’Œuvre d’Orient) és a Szükséget Szenvedő Egyház (Aide à l’Église en Détresse). Aligha megnyugtatóak az izraeli miniszterelnöknek, Benyamin Netanjahunak a legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben az országot „a Gázai övezethez hasonló pusztítással és szenvedéssel fenyegette meg, ha nem szabadul meg a Hezbollahól”. Libanonnak szembe kell néznie annak az egymillió kétszázezer átköltözőnek a szenvedésével (Najib Miqatiqui libanoni miniszterelnök adatai), akik a déli határ mentén fekvő falvakból, az összecsapások színhelyéről menekültek el.

Ártatlan családok Dél-Libanonban: a lakóhelyüket elhagyók aránya 20%

„Az Izrael és a Hezbollah közötti feszültség drámaian újraéledt, ami az izraeli csapások fokozódásához vezetett, különösen a határhoz közeli lakott területeken, ez pedig ártatlan családokat sodor gyötrelmes és szorongatott helyzetbe”, mutat rá az SOS Chrétiens d’Orient szervezet, amely a Boulevard Voltaire-nek azt nyilatkozta, hogy 2023 októbere óta 2000 ember halt meg és 10 000 a sebesült civilek és katonák száma együttvéve.

A L’Œuvre d’Orient, amely október 8-án, kedden Párizsban sajtótájékoztatót tartott, rámutatott, hogy a hat millió lakost számláló országban a lakóhelyüket elhagyók száma megközelíti a lakosság 20%-át, és ehhez még az ellenségeskedések előestéjén érkezett két millió szíriai menekült is hozzáadandó.

A mostani, az újabb konfliktus előtt Libanon már 2019 óta, a teljes erővel lesújtó sorozatos csapások miatt a szakadék szélén állt: „ a gazdasági válság, a politikai elit tiltakozó utcai mozgalmai, az összes libanoni bankszámla általános körű befagyasztása, a libanoni font összeomlása és a bejrúti kikötőben 2020. augusztus 4-én bekövetkezett robbanás miatt az ország nagyon rossz helyzetben volt” – részletezi Vincemt Gelot, aki nyolc éve a L’Œuvre d’Orient bejrúti képviselője.

Október hetedike óta a déli határ menti falvak két tűz között vannak.

„Senki sem beszél a nagyszámú keresztényről, akik a maradást választották”

Az SOS Chrétiens d’Orient első kézből származó beszámolókat továbbít a Boulevard Voltaire-nek. Ezek szerint az izraeli bombázások sújtotta, teljes egészében keresztények lakta faluban, Debelben, Fadi Felfi atya egy egész család halálát siratja, akiket a bombák a romok alá temettek. Elmondja, hogy „A bombázás után a félelem lett úrrá a lelkeken. Az idősek, a nők és a gyermekek elmenekültek, és mögöttük csak nehéz szívek és a bizonytalan jövő felé fordított tekintetek maradtak. Csak száz család maradt a helyszínen, többségükben fiatal férfiak.”

Az ellenségeskedések kezdete óta, a libanoni hadsereg távollétében a falusiak megszervezték magukat, és a fegyveres milíciák betöréseinek megakadályozására őrködnek – magyarázza Vincent Gelot.

„A mi küldetésünk az, hogy maradjunk és ellenálljunk” – mondja Felfi atya. Még a bizonytalan körülmények és a veszélyes helyzet ellenére is. „A faluban nincs benzin és fűtőolaj, de ezeken az anyagi szükségleteken kívül, ami nagyon hiányzik, az a béke.” Azok, akik itt maradtak, el vannak vágva a világtól a főutakat rendszeresen rongáló rakétatámadások miatt, és nem tudnak munkába járni.

Kawkaba egy három rakéta által eltalált falu, ahol Dr. Elie Nakhoul, az önkormányzat elnöke elmondta, hogy „A falusiak 98%-a még itthon van, de a gazdák már nem mennek ki a gyümölcsösükbe”. Ez pedig drámainak bizonyulhat, mivel „közeledik az olajbogyó betakarításának időszaka, október végén, és ha a helyzet nem nyugszik meg, a lakosság el fogja veszíteni a termést, amely egész évben, de akár két éven át is nélkülözhetetlen a túlélésükhöz!” A lassacskán újra megnyíló magánintézmények kivételével Libanon egész területén zárva vannak az iskolák, és a lakosság „a tartalékait felélve élelmezi magát. A helyzet nagyon nehéz, de megpróbáljuk fenntartani az ellenállásunkat a faluban.”

Az ellenállás szellemét máshol is megtaláljuk például Maya El Beaino nővérnél a Jézus és Mária Szent Szíve Nővérek Kongregációjában, „aki úgy döntött, hogy az Ain Ebel-i Szent József kolostorban marad, Libanon déli részén, mindössze öt kilométerre az izraeli határtól, azért, hogy a mintegy 9000 fős keresztény közösség mellett álljon.” (Az AED által gyűjtött tanúvallomás.) A nővér értékes közvetítő az egyesület számára, amely neki köszönhetően képes orvosi segélyt és élelmiszercsomagokat eljuttatni a helyszínre.

„Mindenki azokról az emberekről beszél, akik elmenekültek a támadások miatt, de senki sem beszél arról a számos keresztényről, akik úgy határoztak, hogy maradnak, mert attól félnek, hogy örökre elveszítik az otthonukat és a földjüket” „- mondja egy másik apáca a helyszínen.

„A vallási intézmények és egyesületi hálózat alapvető szerepet játszik Libanonban”

Vincent Gelot szerint Libanonban, egy „két év óta elnök és kormány nélkül élő” országban, „az egyesületek és a vallási intézmények teljes szövetének a szerepe létfontosságú. Az állami és magániskolák, a vallási intézmények és a kolostorok megnyíltak, hogy menedéket nyújtsanak a menekülő lakosság számára. Az esetek túlnyomó többségében ez a befogadás jól zajlik, eltekintve néhány szerencsétlen élménytől, amelyekről a L’Œuvre d’Orient számolt be. „Néhány iskolát az oda behatoló Hezbollah vagy az Amal mozgalom fegyveres milíciái arra kényszerítettek, hogy ott (muszlim) (a ford. megj.) családokat helyezzenek el. Számos őrt és apácát elrablással és halállal fenyegettek meg”.

Ezzel a kivételesen súlyos helyzettel szembesülve – „amikor is, ahogyan Vincent Gelot magyarázza, Bejrút és Szaida utcáin, Libanon hegyeiben az ország déli részéről menekülő és szállást kereső nők, gyerekek és idősek ezreit látjuk beözönleni, akik nem tudják, hogy hazatérhetnek-e valaha, és akkor még nem is vettük számba azokat az átköltözőket, akik közvetlenül a családjukhoz vagy a barátaikhoz mentek” – látnak munkához az egyesületek. Együttműködésben más helyi libanoni egyesületekkel, matracokat, párnákat és takarókat osztanak, ételt készítenek, segítik az iskolai oktatásból kimaradt gyermekek feladatainak elkészítését. Az SOS Chrétiens d’Orient egy „mobil klinika megnyitását” tervezi, és megsokszorozza anyagi segítségét és a partneregyesületek támogatását.

Az áldozatok nem nagyon érdeklik a nemzetközi közvéleményt

A L’Œuvre d’Orient sajnálkozva igyekszik felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy„ez a példátlan humanitárius válság egyáltalán nincs azon a szinten kezelve, ahogyan kellene (…),mert a polgári áldozatok és a libanoni lakosság sorsa nem eléggé látható, és a sebesültek és a meghaltak „testetlenek”. Vincent Gelot, aki már más válságok (ukrán, örmény, török és szíriai) tapasztalatával is rendelkezik, a sajnálatát fejezi ki: „Nem érezzük a szolidaritás és a nagylelkűség olyan lendületét mint a múltban”. Figyelmeztet „mindazon vallási intézmények törékenységére, amelyek már a háború előtt is szerepet játszottak az emberek megsegítésében”; és ha idővel már nem lesz módjukban kitartani, „még komolyabb problémák felé fogunk haladni”.

A L’Œuvre d’Orient az igazgató, Mgr Gollnisch megszólaltatásával az adományozók nagylelkűségére apellál, és megfogalmazza azon óhaját, hogy a nemzetközi segélyek „ne a kormányhoz, hanem a nemzetközi felügyelet alatt álló, a helyszínen dolgozó libanoni egyesületekhez kerüljenek.”

De a reménység megmarad a vállvetve a libanoni nép védelméért küzdő szervezetek szívében, ahogyan ezt Vincent Gelot a sajtótájékoztatón megállapította: „Szeretnénk hinni, hogy ez a tragédia lehetőséget teremthet majd egy reneszánszra, egy olyan ország fellendülésére, amely számos erőforrással rendelkezik: remek iskolái és egyetemei vannak, van egy diaszpórája, amely nem szegény, és lakosainak többsége békére vágyakozik”.

Fordította: Bárdi Zoltán
Forrás: Boulevard Voltaire