Sammy Basso érte meg a legmagasabb, 28 éves kort azok közül, akik a gyors öregedést okozó progéria betegségétől szenvedtek, de a hite volt az, ami igazán meghatározta őt.
Sammy Basso mélyen hívő, olasz férfi volt. A progéria betegségével született, ami azt jelentette, hogy már fiatal emberként is egy idős férfi testében élt szív-, bőr és csont problémákkal és magas vérnyomással, de úgy ismerték, mint aki rendkívül pozitívan áll az élethez.
Állapota, és az azzal járó fizikai szenvedés ellenére a számára itt a földön adatott időt a betegség tanulmányozásának és kutatásának akarta szentelni. Bár tovább élt, mint azok, akik ezzel a ritka genetikai rendellenességgel születtek, végül 28 éves korában teljesen váratlanul, a barátainak az esküvőjén győzte le őt a betegség. Október 5-én halt meg.
Amíg élt, mosolyával, életkedvével és mély hitével Basso mély benyomást tett azokra, akik találkoztak vele. Valójában a betegsége csak másodlagos tényező volt életében, ahogy mondta: „Az csak a testet érinti!”
Az Aleteiának 2016-ban lehetősége nyílt interjút készíteni vele, amikor még nem volt egészen 21 éves volt. Szenvedélye volt az utazás, a család, a barátok, Jézus üzenete és a hála. (A teljes interjú itt található,és feltétlenül érdemes elolvasni!)
Az Aleteiával való beszélgetés végén Sammy olyasmit mondott, amit érdemes kiemelni, és ami annyira jellemző volt a természetére:
„Minden lehetőséget, hogy boldogok legyünk, a legnagyobb lelkesedéssel kell fogadnunk.”
Nem meglepő, hogy Basso nagy hatással volt mindenkire, akikkel csak találkozott, köztük Pietro Parolin bíborosra, a pápa államtitkárára is, akinek a részvétnyilvánítását Giuliano Brugnotto, a vicenzai püspök olvasta fel a fiatalember temetésén, amelyen több mint 3000 ember vett részt a Catholic Culture internetes oldal szerint.
Üzenetében a kardinális elmondta: „Egy karácsony alkalmával találkoztam vele, amikor nálam járt, és később még egyszer, amikor Ferenc pápánál volt audiencián. Különös kegyelemnek tartom ezt, mert Sammy olyan fény volt, ami a világ éjszakai sötétségében gyúlt ki.”
Ez a nagy fény a halála után is ragyog majd, és kiviláglik abból a levél-végrendeletből, amit Sammy kifejezetten a temetése napjára készített, és küldetett el a szüleinek a halála után.
Ez a levél, amelyet az Avvenire úgy írt le, mint egy „Himnuszt az élethez”, figyelemre méltó vallomás a hitről. Sorait Giuliano Brugnotto püspök olvasta fel szentbeszéde során. Mivel érdemes teljes egészében elolvasni, ezért lefordítottuk az eredeti levelet.
Himnusz az élethez
“Ha ezt a szöveget olvassátok, én már nem leszek az élők sorában. Legalábbis nem úgy, ahogy ezt a világot ismerjük. Azért írom ezt a levelet, mert ha van valami, ami mindig elszomorított, az a temetés. Nem mintha bármi rossz lenne a temetésekben – utoljára elbúcsúzni a szeretteinktől egyike a legemberibb, legköltőibb dolgoknak. Valahányszor azonban arra gondoltam, milyen lesz az én temetésem, két dolog bosszantott: hogy nem lehetek ott, hogy utoljára még valamit mondjak, és hogy nem fogom tudni vigasztalni a szeretteimet. Na meg, hogy nem lehetek jelen, de ez már egy másik történet… Ezért hát úgy döntöttem, hogy leírom utolsó szavaimat, és mindenkinek köszönetet mondok, aki elolvassa. Csak olyasmit akarok írni, amit megtapasztaltam, és mivel ez az utolsó lehetőségem, hogy szóljak, csak a leglényegesebbeket fogom mondani, semmi feleslegeset.
Először is azt akarom, hogy tudjátok, hogy az életemet boldogan éltem, kivétel nélkül mindig, egyszerű emberként, együtt az örömteli és a nehéz pillanatokkal, azzal a vággyal, hogy jót tegyek, néha sikerrel, néha keservesen elbukva. Amint jól tudjátok, a progéria gyermekkoromtól kezdve mélyen hatott az életemre. Bár ez csak egy kicsi része volt annak, aki vagyok, nem tagadom, hogy nagyban befolyásolta a mindennapi életemet, és nem csekély módon a lehetőségeimet.
Nem tudom, miért és hogyan fogom itt hagyni ezt a világot, és biztos sokan mondják majd, hogy elvesztettem a betegséggel vívott csatát. Ne hallgassatok rájuk! Soha nem volt semmilyen csata, csak egy élet volt, aminek örülni lehetett a nehézségeivel együtt, mégis ragyogó, nagyszerű, sem nem jutalom, sem nem kárhozat, egyszerűen csak ajándék, amit Istentől kaptam.
Próbáltam annyira teljes életet élni, amennyire lehetséges, és mégis követtem el hibákat, mint mindenki, mint minden bűnös. Arról álmodtam, hogy olyan valaki leszek, akiről majd az iskolai könyvtárakban beszélnek, akire érdemes lesz az utókornak emlékeznie, és akiről – mint a múlt nagyjairól – majd tisztelettel beszélnek. Nem tagadom, hogy bár az volt a szándékom, hogy a jó cselekedeteim miatt vonuljak be a történelembe, ez a vágyam részben az önzésről szólt. Azoknak az önzése volt ez, akik többnek akarják magukat érezni másoknál. Minden erőmmel küzdöttem ez ellen az egészségtelen vágy ellen, tudván tudva, hogy Isten nem szereti azokat, akik önmagukért tesznek dolgokat. Azonban nem mindig jártam sikerrel. Most, hogy írom ezt a levelet, elképzelve a Földön töltött utolsó perceimet, rájöttem, hogy ez volt a legostobább vágy, ami valaki is érezhet. A személyes dicsőség, nagyság, hírnév: ezek csak mulandó dolgok.
Az a szeretet azonban, amely az élettel keletkezik, örök, mert egyedül csak Isten örök, a szeretet pedig Istentől jön. Ha van valami, amit soha nem bántam meg, az az, hogy olyan sok embert szerettem olyan nagyon. És mégsem eléggé. Akik ismernek, tudják, hogy nem az a fajta fickó vagyok, aki szeret tanácsokat osztogatni, de ez az utolsó lehetőségem… Ezért arra kérlek titeket, barátaim, hogy szeressétek azokat, akik körülöttetek élnek, és ne feledjétek, hogy embertársaink nem a cél eléréséhez szükséges eszközök, hanem maguk a cél. A világ jó, hogyha tudjuk, mire figyeljünk!
Ahogy már mondtam, sok dolog van, amiben tévedtem. Életem nagy részében azt gondoltam, hogy nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív események, és tőlünk függ, hogy a dolgok jó oldalát vagy a sötét oldalát nézzük. Persze ez jó életfilozófia, de nem minden! Egy esemény lehet negatív, teljesen negatív! Ami rajtunk múlik, az nem az, hogy találunk-e benne valami pozitívat, hanem hogy az egyenes és keskeny utat választjuk-e állhatatosan, és a mások iránti szeretetből a negatív eseményt pozitívvá változtatjuk-e. Nem a pozitívumok megtalálása, hanem inkább a megteremtésük a fontos, és ez szerintem a legfontosabb képesség, amelyet Istentől kaptunk, és amely képesség a leginkább emberré tesz minket.
Szeretném, ha tudnátok, hogy mindannyiótokat szerettelek, és öröm volt életem útját veletek járni. Nem mondom, hogy ne szomorkodjatok, de ne legyetek túl szomorúak. Ahogy minden halálesetnél, a szeretteim közül is lesznek majd, akik megsiratnak, lesznek olyanok, akik nem hiszik el, talán olyanok is, akik nem tudják, miért, de inkább a barátaikkal szeretnének együtt lenni, nevetve és viccelődve, mintha mi sem történt volna. Én is szeretnék mindebben ott lenni, és tudatni veletek, hogy ez normális. Ti, akik sírtok, tudjátok meg, hogy normális dolog szomorúnak lenni. Ti, akik bulizni akartok, tudjátok, hogy az is normális dolog. Sírjatok és ünnepeljetek, tegyétek ezt az én tiszteletemre. Ha rám szeretnétek emlékezni, ne töltsetek túl sok időt mindenféle rituáléval, természetesen imádkozzatok, de igyatok az egészségemre és egymáséira, legyetek vidámak. Én mindig szerettem a társaságot, és azt szeretném, ha így emlékeznétek rám. Ez valószínűleg időbe telik majd, és ha igazán vigaszt szeretnék nyújtani, és úgy távozni a világból, hogy ne betegedjetek bele, nem mondhatom egyszerűen azt, hogy az idő majd begyógyítja a sebeket. Ez különben sem igaz. Ezért hát őszintén akarok beszélni arról a lépésről, amelyet én már megtettem, és amelyet előbb vagy utóbb mindenki megtesz majd: a halálról.
Ha csak kimondjuk ezt a szót, megborzongunk. Pedig a halál természetes dolog, a világon a legtermészetesebb. Ha paradoxonnal akarjuk kifejezni: a halál az élet legtermészetesebb része. Mégis félünk tőle! Ez normális, nincs ebben semmi rossz; még Jézus is félt. Ez az ismeretlentől való félelem, mert nem mondhatjuk, hogy ezt már megtapasztaltuk a múltban. Mi azonban pozitív módon gondolunk a halálra. Ha nem lenne, valószínűleg semmi pozitív dolgot nem vinnénk véghez életünkben, mert akármi történik is, mindig lesz másnap. A halál viszont eszünkbe vési, hogy nincs mindig másnap, és ha valamit meg akarunk tenni, akkor a megfelelő idő a „most”!
A keresztények számára azonban a halál valami más is. Mivel Jézus meghalt a kereszten, feláldozva magát bűneinkért, a halál az egyetlen módja annak, hogy igazán éljünk, az egyetlen módja, hogy végül eljussunk az Atya házába, az egyetlen mód arra, hogy végül meglássuk az Ő arcát. Keresztényként szembenéztem a halállal. Nem akartam meghalni, nem álltam készen rá, mégis felkészültem. Az egyetlen dolog, ami mélabúval tölt el, az az, hogy nem láthatom majd, hogyan változik, halad előre a világ. Ami a többit illeti, remélem, hogy az utolsó pillanatban képes voltam úgy tekinteni a halálra, ahogy Szent Ferenc látta, akinek a szavai egész életemet végigkísérték. Remélem, hogy én is úgy tudtam fogadni a halált, mint a „Halál Nővért”, aki elől egyetlen élő sem menekülhet.
Ha életemben méltó voltam, ha úgy vittem a keresztemet, ahogy azt kérték tőlem, akkor már a Teremtővel vagyok. Most Istenemmel vagyok, atyáim istenével, az Ő elpusztíthatatlan házában. Ő a mi Istenünk, az egyedül igaz Isten, minden dolgok kezdete és vége. A halállal szembenézve semminek nincs értelme, csak Istennek. Ezért, bár nem is kéne mondanom, mert Ő mindent tud, ahogy nektek megköszöntem, Neki is köszönetet akarok mondani. Egész életemet Istennek köszönhetem, minden jó dolgot. A hit elkísért, és a hit nélkül nem lennék az, aki. Ő megváltoztatta az életemet. Felemelte. Valami rendkívülit tett vele, és ezt a mindennapi életem egyszerűségében tette.
Testvéreim, sose fáradjatok bele abba, hogy Istent szolgáljátok, és a parancsai szerint éljetek, mert nélküle semminek nincs értelme, és mert minden cselekedetünket megítélik majd, és elhatározzák, ki fog örökké élni, és kinek kell meghalnia. Én bizonyosan nem voltam a legjobb keresztény, valójában bűnös voltam, de ez most nem nagyon számít: Ami fontos, az az, hogy megpróbáltam a tőlem telhető legjobbat tenni, és újra ezt tenném.
Felebarátaim, sose fáradjatok bele, hogy azt a keresztet vigyétek, amit Isten minden egyes embernek adott, és ne féljetek segítséget kérni a hordozásához, ahogy Jézusnak is segített Arimateai József. És sose adjátok fel a teljes és bizalomra épülő kapcsolatot Istennel, készségesen fogadjátok el az Ő akaratát, mert ez a kötelességünk, de passzívak se legyetek, hallassátok a hangotokat, tudassátok Istennel, mit akartok, ahogy Jákob tette, aki erősnek mutatta magát és Isten az Izrael, azaz „Istennel harcoló” jelzőt adta neki.
Minden bizonnyal Isten, aki anya és apa egyben, aki Jézus személyében minden emberi gyöngeséget megtapasztalt, és aki a Szentlélek alakjában mindig bennünk él, akik az Ő templomai vagyunk, méltányolni fogja az erőfeszítéseidet, és a szívében tartja majd őket.
Most elhagylak titeket: ahogy már mondtam, nem szeretem a túl hosszú temetéseket, és én sem voltam rövid. Tudjátok azt, hogy soha sem tudnám elképzelni az életemet nélkületek, és ha választhatnék, akkor is azt választanám, hogy mellettetek nőhessek fel. Örülök, hogy a Nap holnap is felkel majd…
Családom, testvéreim, barátaim és szerelmem, közel vagyok hozzátok, és ha megengedik, vigyázok majd rátok. Szeretlek titeket!
Utóirat: Bízzatok abban, hogy ez csak egy nappali alvás az éjszakai helyett….”
Egy napon majd szent lesz?
Erre a mély és rendkívüli hitre gondolva Giuliano Brugnotto vicenzai püspök a temetésen ezt mondta: „Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy öt éven belül – ahogy a jelenlegi kánonjog megengedi – kezdeményezzük a boldoggá avatási eljárást.”
Örök nyugodalmat adj neki, Ó Uram, és az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjon békében.
Fordította: Eiben Ingeborg
Forrás: Aleteia
