Esszém megírása előtt elgondolkodtam azon, hogy vajon milyen lenne Jézussal szemtől szembe találkozni? Milyen hatással lenne rám?
Ezekre könnyen választ lehet kapni, ha felnyitom a Szentírás lapjait, átelmélkedem az egyes elbeszélések szavait, és az akkor élők helyébe képzelem magam. Mindannyian ismerjük azt a történetet, mikor Jézus meghívja apostolait, hogy kövessék Őt. Megszólítja őket, és ők elhagyják mindenüket, és nyomába szegődnek. Ugyanez igaz azokra is, akik hallották szavát, és nem tudtak betelni vele, „mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.”(Mk 1,22) Nyilvános működése idején amerre csak járt, jót tett: megbocsátotta a bűnöket, kiűzte az emberekből a tisztátalan lelkeket, meggyógyította a betegeket, halottakat támasztott fel, szavával és példájával Isten Országának örömhírét hirdette. Feltámadása után pedig visszaadta a reményt a tanítványok szívébe, mikor megjelent nekik a zárt ajtók mögötti emeleti teremben, melléjük szegődött az emmauszi úton, megtörte nekik a kenyeret, vagy megmutatta nekik kezét és oldalát. Szentlelkét elküldve – bár az már nem személyes találkozás volt Jézussal – pedig útmutatást és bátorságot adott nekik, hogy folytatni tudják mindazt, amit Ő elkezdett, hogy emberhalászok legyenek. Pál apostol találkozása Jézussal a damaszkuszi úton egy érdekes találkozás volt, hiszen az előbbiekkel ellentétben itt nem földi találkozásról olvasunk. Az akkor még Sault ugyanis „mennyei fény” (Apcsel 9,3) vette körül, és úgy hallotta a hangot: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4) Saul szeme világát elveszítve ébredt rá arra, hogy eddig bár fizikailag látott, mégis vak volt, vakként pedig jobban látott, mint azelőtt: mert meglátta a lényeget, hogy Jézus az Úr, az Istenfiú.
Ezeknek a találkozásoknak azonban, bár sok mindenben eltérőek egymástól, mégis megvan a közös pontjuk. Mindegyik során csoda történt. Csoda annak az embernek az életében, aki találkozott Jézussal, hiszen az Úr ekkora hatással volt rá. Gyökeresen megváltozott az életük, sokan elhagyták addigi életmódjukat, és így váltak ők, egyszerű halászok Isten Igéjét hirdető apostolokká, és így lett a keresztényeket kivégző zsidó farizeusból a szeretethimnuszt megfogalmazó Pál, Rómában vértanú és a társadalomból kitaszított leprásból újra egészséges fiatal, de ez a Jézustól kapott vonzás tette Pétert az Egyház fejévé. Örömöt és lelkesedést kaptak, és azt is adták tovább. Jézus reménnyel és szeretettel árasztotta el őket, és megmutatott számukra egy jobb, békésebb és élhetőbb világot. Ez tükröződik a Tábor-hegyén is, amikor az Úr a három kiválasztott tanítvány szeme láttára megmutatta isteni dicsőségét, és Simon Péter annyira jól érezte ott magát, hogy sátrat akart építeni (vö Mt 17,1-13). Mikor a Mesterrel voltak, megéreztek valamit ebből a nyugodt, mennyei világból, melyet minduntalan elérni akartak. Akik hittel fordultak Jézushoz, megkapták tőle mindazt, amire szükségük volt: reményt, vigaszt, gyógyulást, egy életre szóló hivatást.
Ezeken a bibliai példákon keresztül úgy vélem, sikerült rámutatnom a Jézussal való találkozás fő mozzanatára: a csodára, az életben bekövetkező változásra. Jézus az én életemet is meg akarja változtatni, azt akarja, hogy boldog legyek. Szeretetet kínál, amilyet csak ő tud adni. Ha szomorú vagyok, és kiöntöm előtte a szívem, ő meghallgat és megvigasztal. Odabújik hozzám, egészen közel, hogy érezzem, mellettem van és átölel. Megnyugtat, mint egy jó barát, és érezteti, hogy rá mindig számíthatok. Mi, a XXI. században élők azonban nem tudunk Jézussal szemtől szembe találkozni, személyesen, mint a szomszédunkkal, kollégáinkkal, iskolatársainkkal, hívő testvéreinkkel, egyszóval embertársainkkal. De akkor hogyan jöhet létre a Jézussal való találkozás, ami megváltoztatja az életünket? Ennek a legkézenfekvőbb módja a szentségi Jézussal való találkozás, vagyis a szentségimádás és a szentáldozás. Természetesen ezen túl még közösséget alkotunk vele az ima során, vagy a Szentírás szavain elmélkedve, illetve embertársainkban is megláthatjuk az Ő arcát, és a szentségek kiszolgáltatása során is megtapasztalhatjuk jelenlétét. Gyakran azonban nagyon távolinak érezzük Őt, olyannak, mint aki elhagyott minket, és magányosan kell járnunk életünk útjait, és egyedül kell megküzdenünk a viharral, mikor szemünkbe fúj a szél. Viszont ilyenkor sem szabad hagynunk, hogy eluralkodjon felettünk a kicsinyhitűség, és elszakítson bennünket Jézustól, hanem keresni kell a számunkra felkínált lehetőségeket a Vele való találkozásra, és higgyük el, hogy Ő közeledni fog.
Mindenkinek van az életében a Jézussal való találkozás tekintetében is egy első alkalom, mikor először hall Róla, mikor megismeri Őt, vagy először találkozik Vele. Sokan már gyerekként találkoznak a hittel és Jézussal a szüleik révén, de vannak olyanok is, akik felnőttként térnek meg, és akár felnőttként részesülnek a keresztség szentségében is. Én miként találkoztam Jézussal, és miként adatott meg nekem a hit kegyelme? Édesapám református, édesanyám katolikus, így én is és a nővérem is katolikusok lettünk. Már gyermekként – körülbelül fél hónaposan részesültem az istengyermekség szentségében, a keresztségben. Emlékszem, hogy kiskoromban esténként a gyermekimakönyvemből a verses imákat mindig édesanyámmal közösen mondtuk – ő először, én pedig utána elismételtem, így tanultam meg, mivel még nem tudtam olvasni. Karácsonykor a fa körül állva még most is közösen énekeljük az Isten dicséretét hirdető karácsonyi énekeket tudtára adva egymásnak és a világnak a Megváltó születését, húsvétkor pedig édesanyám mindig felolvasta nekem a Legszebb történet című könyvből a szent napok történéseit. A szentmiséken is már kiskoromtól részt vettem, forgattam a gyermekimakönyvemet, illetve miután megtanultam, mondtam a közösséggel együtt a válaszokat. Körülbelül egy évig ministránsként is szolgáltam az Urat, és számomra ezen alkalmak közül a legemlékezetesebb a nagycsütörtöki szertartáson való ministrálásom volt. Még most is tisztán emlékszem arra az érzésre, ami akkor kerített hatalmába, mikor oltárfosztáskor a szentséget a mellékoltárnál helyezte el az atya. Gyermekként nem tudtam, hogy mi történik pontosan, de a liturgiában érzékeltem a szokatlant, a mást, ami akkor zavarba ejtő volt, éreztem ennek a feszültségét. Ez az érzés, a bizonytalanság érzete azóta is minden évben hatalmába kerít a nagycsütörtöki oltárfosztás szertartása során, bár már mostanra értem a liturgikus cselekmény tartalmi mondanivalóját. A hit elfogadása azonban minden ember életében egyszer elhagyja a gyermeki szintet, mikor személyes, tudatos döntésre van szükség Jézus mellett. Ilyenkor már fel kell adnunk azt, hogy azért hiszünk, mert a szüleink is hisznek, vagy mert ezt tanultuk a hittan órákon vagy mert ez része a kultúránknak. Ehelyett IGEN-t kell mondanunk Jézusra, és szabad elhatározásunkból kell a nyomába szegődnünk, követnünk Őt, felvennünk keresztünket és életünkkel az Ő útját járnunk. Ez számomra a gimnáziumi évek alatt következett be, ugyanis akkor kezdtem tudatosabban foglalkozni azzal, hogy miben, illetve kiben is hiszek, ekkor kezdtem kérdezni a keresztény hit tanításaival kapcsolatban, és nem pusztán elfogadtam mindent úgy, ahogy azt hallottam. Meg akartam mélységesebben ismerni a hitemet, és vágytam arra, hogy minél több módon találkozzam Jézussal: misére mentem mindennap, részt vettem a zarándoklatokon, egyházközösségemben a Bibliaórát látogattam, ahol olvastunk a Szentírásból és azt magyaráztuk, és míg lehetőségem adódott rá a gimnáziumi fakultatív hittan órákat is látogattam. Jelenleg pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának hallgatója vagyok, így a tanulmányaim során is lehetőségem van arra, hogy még jobban elmélyüljek az istenismeretben és a hitemben. Ez mind a Jézussal való megismerkedésemet mutatja be, de úgy gondolom, hogy ezt ápolni kell, és lehetőséget kell teremteni újabb és újabb találkozásra, ugyanis nem elég egyszer az Úr mellett dönteni, hanem folyamatosan mellette kell dönteni, és mindennap szükségünk van megtérésre is, mert nap mint nap bűnbe esünk, így folyton el kell határoznunk, hogy az Ő nyomában akarunk járni.
Az én szentáldozásom, bár tudom, hogy ez Egyházon belül nem teljesen elfogadott, nem minden szentmisén fizikai formában történik, tehát nem veszem minden alkalommal magamhoz Krisztus testét és vérét az ő valójában, amikor részt veszek a legszentebb liturgián. De ahhoz, hogy újra szentáldozáshoz járuljak, a bűnbocsánat szentségében kiengesztelődöm Istennel és az Egyházzal, embertársaimmal. Ezekre a szentgyónási alkalmakra megpróbálok minél gyakrabban időt szentelni, bár általában igyekszek egy-két kimaradt alkalmat közbeiktatni. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az Egyház úgy tanítja, hogy amennyiben nincs halálos bűnünk, járulhatunk szentáldozáshoz, hiszen Jézus azt mondta tanítványainak, és ezáltal nekünk is, hogy csak akkor lesz élet bennünk, ha esszük az Ő testét és isszuk az Ő vérét (vö. Jn 6,53). Átváltoztatáskor a pap Jézus utolsó vacsorán elmondott szavait megismételve in persona Christi arra buzdít minket, hogy együk az Emberfia testét és igyuk az Ő vérét. Én legtöbb esetben nem elkövetett halálos bűn okán nem járulok szentáldozáshoz, bár közrejátszanak az utolsó gyónásom óta elkövetett „kisebb-nagyobb” vétkeim is, melyek miatt úgy érzem lelkiismeretem mélyén, hogy nem méltó a beszennyezett hajlékom az én Megváltóm fogadására. Mindezek mellett azonban én úgy gondolom, hogy a szentáldozás emberi gyarlóságomból és elhomályosult értelmemből kifolyólag válhat szokássá, mikor már nem is tudatosítom valójában, hogy mi történik a szentáldozás során, Ki költözik a szívembe. Ilyenkor már elmúlik az a vágyódás, amit a szentgyónás utáni első szentáldozásokkor érzek, hogy a szívem a torkomban dobog, és az egész lényem várja a Mesterrel való találkozást, egyesülést. Ez egy olyanfajta izgatottság olyankor, amilyet a gyermek érez, amikor csomagolja ki a szép csomagolópapírba becsomagolt ajándékot. A gyermek is tudja, hogy valami értékeset, valami szépet rejt a doboz, és én is úgy köszöntöm az Urat, mint a legdrágább és legértékesebb kincset. Jézussal együtt a szívembe pedig leírhatatlan öröm költözik, és a helyemen letérdelve kettesben Vele, igyekszem meghallani szavát, és hálát adok neki, hogy betért hozzám, újra a tiszta szívem vendége, és kérem, hogy formáljon engem olyanná, amilyenné szeretné, hogy váljak.
A szentségimádás számomra egyfajta szemtől szembe találkozás Jézussal, bár ő nem emberi alakban van jelen, hanem a kenyér színe alatt, de mégis látom Őt. Ilyenkor csendben odakuporodok lélekben lábaihoz, miként azt egykoron Márta testvére, Mária is tette (vö. Lk 10,38-42), és hallgatom Őt, kérdezek, és mint jó barátomnak, elmondom Neki szívem minden gondolatát: a jó dolgokat és a rosszakat egyaránt. Nem kell előtte szégyenkeznem, hiszen Ő jobban ismer engem, mint bárki más vagy mint én saját magamat. Amit azonban a csendes szentségimádás során gyakran elfelejtek, az a köszönet és a dicsőítés. A dicsőítő szentségimádás rövid csendekkel az, ami ténylegesen a lelkemig hatol, hiszen ebben benne van minden: a hála, a dicsőítés, a csendes pillanatokban pedig figyelem a Mester válaszát és megfogalmazom felé kéréseimet. Már többször részt vettem 12 órás éjszakai imavirrasztáson, és bevallom őszintén, hogy a szentségi Jézus jelenlétében elaludtam, ott, a templomban. Megnyugtató volt az Ő színe előtt lepihenni, hiszen Ő figyel rám, és akkor fizikailag is közel volt hozzám. Az én elszenderedésemet pedig arra használta, hogy titokzatos módon gyógyítsa a lelkem sebeit és formáljon engem magához hasonlóvá. A szentségimádás során könnyebb megéreznem közelségét, mint a szobám csendjében, hiszen ilyenkor látom is Őt.
Az ima vagy a Szentíráson való elmélkedés során nagyon össze kell szednem minden gondolatomat, hogy ne kalandozzak el a hétköznapi dolgok irányába, például: „jaj, holnapra még meg kell írnom ezt vagy azt a beadandót” vagy „ugyan mit vegyek a boltban a hétvégére”. Bár tudom, hogy Jézussal mindezeket átbeszélhetem, de úgy vélem, hogy egy bizonyos mértékig, utána felé kellene fordítanom figyelmemet, hiszen ezek a dolgok a földi világot jelentik, és Ő engem hatalmas magasságokba kíván repíteni, útmutatást akar nekem adni, el akar látni tanácsokkal és nevelni akar engem, hogy a Mennyei Atya szeretett gyermeke lehessek. Természetesen sokkal egyszerűbb kötött imával imádkoznom, és hiszem, hogy úgy is létrejön a találkozás, viszont olyankor sokkal nehezebb megéreznem az Úr jelenlétét és nehezebb kialakítanom magamban azt a csendet, hogy az Ő szavát is meghalljam. A kötött imát ugyanis gyakran elmormolom, mint egy gép, és nem tudatosítom valójában a szavak mély értelmét, mondanivalóját. Fontos tehát megtanulnom azt, hogy a kötött imák során is igyekezzek meghallani az Úr hangját. Úgy gondolom, hogy Jézus főként a Szentírás és a lélek szaván keresztül akar szólni hozzám, üzenni nekem. Már majdnem két éve, amikor az Élet a Lélekben szemináriumot végeztük a plébániámon, nagyon megfogott engem az egyik napon felolvasott igerész: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok.” (Róm 12,11). Akkor álltam az egyetemi pályaválasztás előtt, és azt éreztem ki ebből a sorból, hogy Jézus üzen nekem. Hivatásom során, ha az nem is lesz könnyű, nem szabad feladnom, nem szabad engednem, hogy hatalmába kerítsen az emberek érdektelensége, mindvégig az Úrnak tett szolgálatnak kell a szemem előtt lebegnie. Az Úr azt mondja ezáltal, hogy az az út, amit választok, az én hivatásom útja, melyre meghívást kaptam, és amit Isten erejéből végig is tudok majd csinálni. Szentírásnak ezen a szakaszán elmélkedve reményt kaptam. Annak a reményét, hogy Jézus tényleg minden pillanatban mellettem áll és segít, velem van és támogat. Mindezek ellenére persze megéreztem a felszólítást is a Lélek tüzes lelkületében való égésre, hiszen csak így lehetek képes meggyújtani az emberi szíveket, méghozzá a Lélek közreműködésével. Ami gyakran kedvemet szegi az imában, ha nem érzem közben Jézus közelségét, vagy az Úr nem pont úgy teljesítette kérésemet, ahogy én azt elgondoltam…de ilyenek vagyunk mi emberek.
A szentségek közül az Eucharisztiát már részletesebben kifejtettem, és mivel rendszeresen még a szentgyónás szentségének kegyelmét szoktam élvezni, így most azzal kapcsolatban fejteném ki gondolataimat: szentgyónás közben miként találkozom én Jézussal? Vele találkozom a lelkiismeret vizsgálat során, hiszen az Ő keresztjére tekintve érzem át, hogy a legapróbb bűneim is mekkora sebeket okoztak Neki, és ezáltal segítségemre van a bűneim felismerésében és a bánat felindításában. Az Élet a Lélekben szeminárium alkalmával elvégeztem életgyónásomat is, melyre több napon át készültem, és a bűneimet átgondolva egy különös, és egyben rossz érzés kerített hatalmába. Időbe telt, mire rájöttem, hogy a nyomás, amit a mellkasomban éreztem, a bűneim súlya volt, melyeket talán csak akkor tudatosítottam, és mégis Jézus keresztjének szögeit okozták. A Megváltóm velem van, miközben a gyónás előtt várom, hogy rám kerüljön a sor, és csendben még egyszer átgondolom bűneimet, és imában kérem az Úr irgalmát és megbocsátó szeretetét. Ő van jelen a pap személyében a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatásakor, Ő nyilvánítja ki bűneim eltörlését és mossa tisztára lelkemet. Neki adok hálát, hogy megmutatta számomra nagy kegyelmét, és mint tékozló fiút az atya (vö. Lk 15,11-32), engem Ő éppúgy visszafogadott szeretetközösségébe. Ígéretet teszek Neki minduntalan egy tetszése szerint valóbb életre, arra, hogy a bűnt kerülni fogom, és helyette mindig jót teszek, de ezt sajnos időről időre megszegem, mikor újra beszennyezem lelkemet, és ilyenkor egyfajta szégyenérzet is hatalmába kerít. Szégyellem magam, amiért nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és mint egykoron Ádám és Éva elrejtőztek az Édenkert fái közé, amikor meghallották az Úristen közeledtét (vö. Ter 3,8), én is megpróbálok elbújni Jézusom elől. Ő azonban a nyomomban van, és folyamatosan kopogtat szívem ajtaján, hogy bátorítást nyújtson és segítséget a következő kísértés alkalmával. Ismer engem, és pontosan tudja gyengeségeimet, illetve mivel Ő is kísértést szenvedett tudatában van a sátáni szemfényvesztésnek, tehát nem kell szégyenkeznem előtte. Azzal, hogy gyónásomkor újra és újra eltörli a bűneimet, megbocsát és visszafogad szeretetébe, kinyilvánítja azt, hogy végtelenül fontos vagyok neki, és természetesen az én beleegyezésemmel, de az a célja, hogy üdvözítsen engem. Tudok én ennek a megbocsátásnak ténylegesen örülni? Olyan nagy ajándékot kapok ugyanis a szentgyónás során: az Isten könyörületességét, hogy ugrándozva kellene kijönnöm a gyóntatófülkéből, vagy legalábbis örömtől sugárzó arccal. Jézus ugyanis olyan nagy szeretetet kínál nekem, amilyen szeretettel senki nem szeret, és megmelengeti ez szívemet. A szentgyónás során tehát sosem a papot kell látnom, hanem magát Krisztust, akinek felszentelt szolgája csupán egy eszközt a kegyelem közvetítésére, de miként az Úr személyesen bocsátotta meg a bűnös asszonynak a hűtlenség vétkét (vö. Jn 8,1-11), nekem is személyesen bocsátja meg az összes bűnömet.
A Jézussal való találkozásnak talán legkevésbé tudatosított módja az, amikor embertársaimmal találkozom. Mennyire nehezemre esik azt elfogadni, hogy Jézussal találkozom, mikor valaki olyan jön velem szembe, akit annyira nem kedvelek, sőt hogy őszinte legyek teljesen unszimpatikus számomra. Az Úr azonban minden emberben benne lakozik, és sok esetben Ő szól hozzám az emberek által is. Biztos mindenkivel előfordult már, hogy találkozott egy távoli ismerőssel, aki egy mondatával megvilágította azt, amin épp agyalt, anélkül, hogy az ismerős tudott volna róla. Ilyenkor maga az Isten ad nekünk útmutatást, és erre azt az ismerősünket használja fel eszközként. Ez természetesen előfordulhat úgy is, hogy minket használ fel eszközként, hogy valakinek a problémájára megoldással szolgáljon. Az emberekben azonban nem könnyű felismerni Jézust, pedig ő jelen van az utcán kéregető koldusban, a bolti elárusítóban, a villamoson mellettem ülő néniben, vagy a jegykezelőben a buszon. Ahhoz, hogy tényleg megértsük, hogy Jézus lakozik az embertársainkban, gondoljunk például Kalkuttai Teréz anyára, aki a nincstelenek és kitaszítottak között járt naponta, segített rajtuk, és Jézust látta bennük – így volt energiája és kitartása mindahhoz a hivatáshoz, amire az Úr őt meghívta. Budapest belvárosában is gyakran lehet találkozni pénzt kérő, vagy netalántán ételt kérő koldusokkal, és van, hogy én is kisegítem őket. Viszont gyakran előfordul az is, hogy nem segítek rajtuk, figyelmen kívül hagyom őket, vagy azt mondom, nem érek rá, és már ott sem vagyok. Ilyenkor lehet, hogy tényleg sietek, de az is előfordul, hogy úgy gondolom, nem vagyok segélyszervezet, és a kéregetés helyett inkább menjenek dolgozni. Ezen elutasítások után bűntudat kerít hatalmába, és eszembe jut, hogy nekem van mit ennem, én jólétben élek, van fedél a fejem felett, de nekik viselniük kell sok esetben a szabad ég alatt a hideg éjszakákat, és nincs meg a mindennapi kenyerük, amiért minden Miatyánkban imádkozunk. Felidéződik bennem az is, hogy Jézus velük is sorsközösséget vállal, melyre az evangéliumban is találunk utalást: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.”(Mt 25,40) Talán később, miután már otthagytam őket, de meglátom bennük Krisztust, arcvonásaikban az Ő arcvonásait. Meg kell tanulnom még, hogy fel tudjam fedezni az embertársaimban Jézust, és nem csupán azokban, akik kedvesek velem, hanem mindenkiben, nekem pedig úgy kell viselkednem, hogy az emberek bennem Jézus valódi arcát lássák meg, és vágyat érezzenek arra, hogy megismerjék Őt.
Ha Jézus nevében gyűlünk össze, Ő akkor is közénk jön. Az asztalnál, ha áldást kérünk az ételre, Ő megáldja azt. Velünk van a szentmiséken, és nem csak a kenyér és bor színe alatt, illetve az Ige liturgiájának olvasmányai által, hanem Ő is egy közülünk, ott ül mellettem, melletted, és kóruson helyet foglaló öreg bácsi mellett is. Hiszen Ő maga mondotta, hogy „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.”(Mt 18,20). Igen, Ő jelen van közöttünk, mikor társaságban közös imára az Ő nevében összegyűlünk, és velünk együtt kéri a mennyei Atyát, hogy hallgassa meg kéréseinket. Elhozza számunkra békéjét és egységét, mely a Szentháromságban is fennáll. Nem véletlen az, hogy „amelyik család együtt imádkozik, az együtt is marad.”(Teréz anya)
Végezetül Ferenc pápa gondolatait osztom meg a Jézussal való találkozás kapcsán: „Aki találkozni akar Jézussal, annak el kell indulnia a zarándokúton, és három dologra kell odafigyelnie: legyen éber az imában, szorgos a szeretetszolgálatban és örvendező a dicséretben. (…) Az Úr mindig megelőz minket a találkozásban. Az Úr (…) a meglepetések Ura, ő sem tétlenkedik. Ha mi elébe megyünk a találkozásnak, meglepve tapasztaljuk, hogy ő már korábban elindult a keresésünkre. Ez az Úrral való találkozás nagy meglepetése. Mindig Ő az első, aki keres minket. Amikor mi egyet lépünk, Ő tízet. Kegyelme, szeretete és gyengédsége bőséges, nem fárad bele, hogy keressen minket. (…) A mi Istenünk a meglepetések Istene, aki keres minket, vár ránk és csak annyit kér tőlünk, hogy egy kis jóakarattal lépjünk előre. Bennünk meg kell, hogy legyen a vágy, hogy találkozzunk vele, aztán Ő segít nekünk. Az Úr elkísér minket egész életünkben. Sokszor látja, hogy távol kerülünk Tőle, de visszavár minket, mint az apa a tékozló fiát.”(Ferenc pápa)
