Február elején felállították Bakhita Szent Jozefina szobrát Rómában a Szent Péter téren.
A bronzból készült szobrot a hajléktalan Jézus témájú szobrairól (is) híres Timothy P. Schmalz katolikus szobrászművész alkotta még 2019-ben. A művész célja az volt, hogy emléket állítson az emberkereskedelem áldozatainak, illetve a nőknek, különösen azoknak az apácáknak, akik azért tevékenykednek, hogy felszabadítsák a nőket a modern kori rabszolgaság alól.
Február 8-át Ferenc pápa nyilvánította 2015-ben az emberkereskedelem elleni érzékenyítés és imádság napjává. Február 6-8 között ehhez kapcsolódóan számos esemény is zajlott, köztük egy Óceániától induló és Észak-Amerikában végző világméretű maratoni online imalánc a Talitha Kum nemzetközi hálózat és más katolikus csoportok szervezésében. Az események szervezéséhez társult a Vatikán migránsokkal és menekültekkel foglalkozó hivatala is.
Ki volt Bakhita Szent Jozefina?
Ez a 2000-ben szentté avatott olasz katolikus apáca Szudánban született valószínűleg 1869-ben. Szerető, jómódú, mindenki által tisztelt, sokgyermekes családban nevelkedett. Valamikor 7-9 éves kora között rabszolga-kereskedők elrabolták, és eladták. „Nekem szegeztek egy kést, és azt mondták, ha megnyikkanok, azonnal meghalok” – mondta el később.
Az ezt követő éveken belül sorozatosan újból és újból eladták. Sokszor csaknem halálra verték. Egyik gazdája késsel vagy száz helyen megvagdosta a testét, és a nyílt sebekbe sót és lisztet dörzsölt, ily módon hegesített „tetoválásokkal” jelezvén, hogy a lány az ő tulajdona. A sok megrázkódtatástól, változástól és az elszenvedett kegyetlenkedésektől, ütésektől, megostorozásoktól a kisleány még a nevét és születési időpontját is elfelejtette. Haláláig sem emlékezett vissza rájuk. Ezt a nevet: Bakhita, gazdái ragasztották rá, arabul szerencséset jelent. Az iszlám vallást is fel kellett vennie.
Sorsa 1883-ban fordult jobbra, amikor az olasz alkonzul, Callisto Legnani vásárolta meg őt, majd magával vitte Olaszországba, és ott egy baráti családnak ajándékozta. Itt hozta úgy a sors, hogy átmenetileg, a szülők távolléte idejére a velencei kanossziánus kolostorba került az általa gondozott kisgyermekkel együtt, és megismerte a katolikus vallást. Amikor később értük mentek, nem volt hajlandó elhagyni a kolostort. Mivel a rabszolgaság Szudánban sem volt törvényes, Olaszországban pedig eleve nem létezett, 1889-ben bírósági döntés alapján szabadon határozhatott a sorsáról – ő pedig a kolostorban maradt.
1890-ben megkeresztelték. A Jozefina Margit és Fortunata neveket kapta (ez utóbbi az arab Bakhita latin fordítása). 1896-ban tett fogadalmat. 45 évig élt és dolgozott kanossziánus nővérként Észak-Olaszországban. Minden munkát elvállalt, volt szakács, sekrestyés, kapus is. Kitűnt társai közül karizmatikus személyiségével, állandó kedvességével, készségével, mosolyával. Egész életében erős misszionárius szándék vezette. Sok kolostort is meglátogatott, ahol tapasztalatai átadásával segítette a fiatalabb szerzetesnőket, hogy felkészüljenek afrikai térítő munkájukra. Különleges történetéről már 1931-ben megjelent az első könyv, Ida Zanolini tollából.
1947. február 8-án hunyt el, évek óta tartó betegeskedés után. Három napig felravatalozott koporsójánál ezrek rótták le tiszteletüket. 1978. december 1-én kapta meg II. János Páltól a “tiszteletreméltó” jelzőt, majd 1992. május 17-én boldoggá, 2000. október 1-én szentté avatták. Szudán védőszentje lett, ünnepnapja halála napján, február 8-án van.
Szent János Pál pápa 2000. október 1-jén, a szentté avatási szentmisén így elmélkedett Josephine-ről:
“Hétéves korában elrabolták és eladták rabszolgának, és sokat szenvedett kegyetlen gazdái kezétől. De megértette azt a mély igazságot, hogy Isten és nem az ember az igazi ura minden embernek, minden emberi életnek. Ez a tapasztalat nagy bölcsesség forrása lett Afrika e szerény leánya számára. A mai világban számtalan nő továbbra is áldozatul esik, még a fejlett modern társadalmakban is. Bakhita Szent Jozefinben a valódi emancipáció ragyogó szószólóját találjuk. Életének története nem passzív elfogadásra ösztönöz, hanem arra a szilárd elhatározásra, hogy hatékonyan dolgozzunk azért, hogy a lányokat és nőket megszabadítsuk az elnyomástól és az erőszaktól, és hogy visszaadjuk nekik méltóságukat.”
XVI. Benedek pápa a Spe Salvi kezdetű enciklikájának elején, a 3. pontban idézi fel Bakhita élettörténetét, és a keresztény remény kiemelkedő példájaként mutatja be.
Több forrás is beszámol arról, hogy valaki egyszer megkérdezte a már idős Bakhitát, mit tenne, ha találkozna elrablóival és kínzóival. Bakhita tétovázás nélkül így válaszolt:
„Letérdelnék, és megcsókolnám a kezüket. Mert ha ezek a dolgok nem történtek volna meg, nem lettem volna keresztény, sem szerzetesnővér.”
