Nem csak a hegyek tetején, hanem a föld mélyében is sokat tanulhatunk.
„Meleg van, anyu!” Így kezdődött kirándulásunk a Monte Sant’Angelóra. A tengerparton töltött gyönyörű hét után hegyet kezdtünk mászni, hogy meglátogassuk azt a helyet Garganóban, Olaszországban, ahol Szent Mihály arkangyal állítólag négyszer megjelent. Remek dolog lenne, ha most azt mondhatnám, imádságosan, teljes tudatossággal zarándokoltunk el oda, de a valóságban a véletlen műve volt. Melegünk volt, nem is igazán figyeltünk oda, de Isten szerencsére kézben tartotta a helyzetet és irányította bizonytalan lépteinket.
Felmentünk, hogy aztán lemehessünk
Magunk mögött hagytuk a tengert, és egy hajtűkanyarokkal teli, meredek szerpentinen kanyarogtunk felfelé. A kocsiban a gyerekek már kezdtek türelmetlenkedni. „Inkább maradtunk volna még egy fél napot a parton, nem?” – nyöszörögték. Azt reméltem, hogy a következő hajtűkanyar után előbukkan majd egy Szent Mihály arkangyalhoz méltó óriási bazilika. Hozzájuk fordultam. „És azt tudjátok, gyerekek, hogy a pogányok azt hitték, Mihály az ő Odin istenükhöz hasonlít?” Magamat túlszárnyalva meséltem nekik az arkangyal csodáiról. De a templom csak nem akart előbukkanni.
Amikor végre odaértünk, még mindig nem láttunk semmi különlegeset. Az előttünk álló templom egyszerű, csaknem csúnya, kicsiny és alázatos volt. Az ajtó fölött pedig egy latin nyelvű táblán a Teremtés könyvének szavai álltak (28:17), amelyek az épületet látva egyáltalán nem tűntek helyénvalónak: “Terribilis est locus iste. Hic domus Dei est et Porta Coeli” – „Félelmetes ez a hely, itt van az Isten háza és itt van az ég kapuja.”
A gyerekek befelé igyekeztek, hogy végre árnyékba kerüljenek. Eltűntek a szemem elől, mintha valami beszippantotta volna őket. Az Ég Kapuja valahogy lefelé ment, és ahhoz, hogy bemenjünk a templomba, lefelé kellett haladni. Szóval feljöttünk a hegy tetejére, és most 86 lépcsőn kellett lemennünk a szent barlangba.
Később aztán megértettem: ezzel már le is tudtuk zarándoklatunk legnagyobb részét, nevezetesen azt, hogy elgondolkodjunk azon az ellentmondáson, hogy mi, emberek felfelé törekszünk Isten misztériumába, ami pedig igazából a mélyben van. Az Istenit a magasban keressük, a tündöklő ragyogásban, de amikor meglátjuk a valót, az út egy sötét barlangba vezet, ahol Isten kicsiny újszülötté lett.
Egyszerre ijesztő és mennyei
Szent Mihály garganói tisztelete az 5. századra nyúlik vissza. Ekkor jelent meg először az arkangyal Szt. Lorenzo Maioranónak, a helyi püspöknek, aki arra kérte őt, adja meg neki azt a kegyelmet, hogy meg tudja téríteni a környékbeli pogányokat. Szent Mihály így válaszolt:
„Én Szent Mihály arkangyal vagyok, és mindig Isten jelenlétében vagyok. Ez a barlang szent a számomra. És mivel elhatároztam, hogy védeni fogom ezt a helyet és lakóit, úgy döntöttem, ilyen módon megerősítem, hogy én vagyok ennek a helynek és mindennek, ami itt történik, a védőszentje és az őrizője. A sziklák nyílásánál az emberek bűnei megbocsáttathatnak. Mindaz, amit itt imádságban kérnek, meghallgattatik.”
Imádkoztam a barlangban és megvallottam bűneimet. Noha nem tudtam teljesen összpontosítani, mert a legkisebb lányom ide-oda rohangált, a Lorenzo püspök és az arkangyal közötti beszélgetésen gondolkodtam. „Félelmetes hely” – mondja a felirat, akkora félelmet kelt, hogy egészen leterít. Hatalmának és tündöklésének ragyogásában egy angyal is bizonyára félelmetes, messze meg kell haladja emberi megértésünket.
A püspök egy viszonylag kicsiny kegyet kért (a régióban élő pogányok megtérítését), de Szent Mihály még rátett a kérésre (minden ember bűneinek megbocsátása). Az ég sokkal nagyobb dolgokat is hajlandó megadni nekünk, mint amit kérni merünk. Az Isteni Irgalmasság ismét túlcsordult, amiről már olyan sok keresztény tanúskodott.
A Monte Sant’Angeloi szentély mennyei bazilika, amivel azt akarom mondani, hogy nem ember szentelte fel, hanem közvetlenül Mihály arkangyal. Érdekes, hogy a föld alatti része nagyobb, mint a föld feletti. Mi felfelé, a mennybe törekszünk, Mennyei Atyánk pedig szeret bennünket arra emlékeztetni, hogy ő alászállt hozzánk, közénk.
Fel és le
Amikor kijöttünk a bazilikából, valami mocorogni kezdett az agyamban. 86 lépcsőfokot lefelé megtenni könnyű, de felfelé lassabban jöttünk és kifulladtam. Befelé földalatti hideg fogadott, kifelé meg a déli hőség. Nehéz eljönni egy ilyen áldott helyről, ahol olyan biztonságban érezzük magunkat, mint az anyaölben. Arra gondoltam, mennyire nehéz lesz majd odakünn, a világban, ahol minden utcasarkon elvonja valami a figyelmünket és máshova tereli, mint Isten háza. A gyerekeim mellettem jöttek fel a lépcsőkön, fürgébben és gondtalanabbul lépkedtek, mint én, de hát nekik is az a sorsuk, hogy kint járjanak, távol a szülők óvó, féltő karjaitól, távol a szülői háztól, a mi határainkon belül nyújtott biztonságtól. Házunk ajtaja mindig nyitva áll majd előttük, de szeretném, ha tudnák, vagy legalábbis bíznának abban, hogy a Szent Mihály szentélyéhez vezető kapu a legfontosabb, mert az olyan csodálatos kapu, amely mindig nyitva áll a fogadásunkra. Ami odalenn rejtőzik, az arra mutat, ami odafent van.
Kissé rövidített fordítás Annalisa Teggi írásából.
Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.
