„Nincs élő Krisztusra emlékezés Oltáriszentség nélkül” – Belon Gellért püspök gondolatai az Eucharisztiáról
Szeptemberben emlékezünk majd születésének 110. évfordulójára. Nem volt könnyű útja itt a földön. A kommunista hatalom tartott tőle, haláláig megfigyelték; úgy emlegették: „Mindszenty vonalához tartozik”. Bár az ötvenes évek végén XXIII. János pápa címzetes püspökké nevezte ki, az állam nem járult hozzá fölszenteléséhez. Erre csak 1982 tavaszán került sor, amikor II. János Pál pápa pécsi segédpüspökké nevezte ki az akkor már beteg Belon Gellért. A huszadik század második felének ő az egyik legnagyobb hatású egyházi írója, igehirdetője. Hetvenedik születésnapján, „Hetvenéves szántóvető” címmel, rövid írás köszöntötte Jánoshalma akkori plébánosát az Új Ember című katolikus hetilapban. Egyetlen rövid bekezdést idézünk a köszöntőből: „Negyvenhét éves lelkipásztori munkája, lelkigyakorlatos tevékenysége, betűkkel rótt evangelizációja olyan, mint apáink szántóvető munkája. Nézték az eget, az időjárást, de mindig alkalmas időben szántottak, vetettek. S ha kevesebb volt is egyszer-egyszer az áldás: a kevésért is hálát adtak.” Hogy milyen „szántóvető” volt, arról írásai meggyőzően vallanak. Kisebb – kényszerű – időközöket leszámítva rendszeresen publikált a Vigíliában, az Új Emberben. S hogy nemcsak a papírra rótt betűkkel élt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az ő „közreműködésével” tért meg a katolikus Egyházba a huszadik századi magyar irodalom egyik legnagyobbja, Kodolányi János, s évekkel később, immár nagybetegen, ő kísérte el utolsó földi útján Illyés Gyulát, akinek végakarata az volt: Belon Gellért búcsúztassa. „Vulnere sanus” – sebtől gyógyult. Ez volt püspöki jelmondata. Az alábbiakban Belon Gellért Eucharisztiával kapcsolatos gondolataiból idézünk.
Elsőként egy olyan írásának néhány gondolatát adjuk át az olvasónak, amely a Rákosi-korszakban jelent meg, s amelyet bizonyára „erősítő”-ként szánt a híveknek:
„Különös, hogy az Oltáriszentséget az Úr Krisztus ’élő kenyérnek’, ’élet kenyeré’-nek, életet adó kenyérnek mondja, az egyház pedig ’memoria passionis’-nak, a szenvedés emlékének. Az biztos, hogy az Úr az ő emlékezetére rendelte ezt a szentséget. /…./
Felmerül bennünk a kérdés: mit keres a szenvedés, sőt a halál gondolata az élet forrása körül? Nem végzetes félreértésről van-e itt szó? – Ez a kérdés annál is inkább izgathat, mert a valóságos Krisztus már nem hal meg, és az Egyház tanítása szerint az Oltáriszentségben az élő Krisztus van jelen, úgy, amint az Atya jobbján ül./…/
Mindjárt meg kell mondanunk, hogy itt nincs félreértésről vagy tévedésről szó. Hiszen maga Krisztus megőrizte sebét feltámadt testén. Így nem tudunk Krisztus dicsőségére nézni anélkül, hogy ne kellene azonnal látnunk szenvedésének nyomait. De a sebeket nemcsak emlékeztetőül szánta, hanem ismertető jelül is. /…/ Szent Tamás hitetlensége ezeknek a sebeknek érintgetésétől gyógyult meg. Tehát gyógyító sebnek szánta azokat.
Érdemes meggondolni, amire már Pascal felhívta a figyelmünket, hogy a feltámadt Jézus Mária Magdolnának – és benne nekünk is – megtiltotta, hogy hozzá nyúljunk: ’Ne illess engem!’ (Jn 20, 17). Szent Tamásnak viszont ezt mondja: ’Tedd ide ujjaidat, és nézd kezeimet; és nyújtsd ki kezedet és tedd az én oldalamba!’ (Jn 20, 27). Nem akarta, hogy feltámadt testéből mást érintsünk, csak sebeit.
A feltámadt Krisztusnak ezt a mentalitását őrizte meg az Egyház az Oltáriszentségben, ahol is emlékezetünk finom szerveivel a keresztáldozat véres valóságát tapintgatjuk, és ezáltal eleven kapcsolatba kerülünk a krisztusi szenvedés és a krisztusi meghalás lélektanilag is fönséges és sodró erejű világával. Ha a pesszimista Schopenhauer azt mondotta: Ha Plutarchost olvasom, szárnyaim nőnek – mennyire kimos belőlünk minden pesszimizmust a kereszten Meghalónak ez a naponkénti megjelenülése életünkben! /…/
Akik fuldoklókat mentettek már ki, mondják, hogy gyenge nők és gyermekek hihetetlen erőt tudnak kifejteni és ösztönös kapaszkodásukkal képesek lefogni erős emberek kezét is. A halálveszedelem emberfölötti erőre képesít. Az Úr Jézus – úgy látszik – ezért hozza közel hozzánk az Oltáriszentségben szent szenvedését és halálát, hogy a magunk szenvedésében és küzdelmében az övét felismerve minden erőnket mozgósítani tudjuk az Isten szeretésére és üdvösségünk munkálására.”
[Belon Gellért: Memoria passionis…. Vigília, 1955. 6. sz. 281-282. p.]
A második részletet egy hosszabb dolgozatból emeltük ki. Ez a dolgozat a szentáldozás „pedagógiájá”-nak is nevezhető, olyasmit fogalmaz meg, amiről manapság talán ritkán hallani:
„Szent X. Pius pápa rendelete szerint a gyakori áldozók kötelesek helyzetükhöz mérten előkészülni és hálaadást végezni.
Századok folyamán ezen a ponton is különbözők voltak a követelmények. A középkor szentjei hónapokig készültek a számukra lehetséges ritka áldozási alkalmakra. Szent Alajos a hét három napját előkészületre, a másik hármat hálaadásra fordította. És való igaz, hogy itt nem lehet mértéket tartani. Egy anglikán lelkész azt mondta: ha el tudnám hinni, hogy Jézus valóban jelen van az oltáron, sohasem távoznám el lábai mellől. Amikor Néri Szent Fülöp a szentmisében megáldozott, a sekrestyés egy széket vitt az oltárhoz a szentnek, eloltotta a gyertyákat és elment, mert nem győzte kivárni azokat a hosszú órákat, melyeket a szent a szentség imádásában töltött. Prohászka püspök életének utolsó szakában órákat töltött a szentség imádásában. Itt tehát nem lehet túlzásba menni, akkora szentségről van szó és olyan fölséges titokról. Látjuk tehát, hogy a sok nem sok a szentáldozás körüli magatartásunkban.
De a kevés sem kevés. Az Eucharisztia pápája megengedte egy nagyon elfoglalt háziasszonynak, hogy templomba menet készüljön, és hazajövet adjon hálát. Bizonyára meg volt győződve róla, hogy ennek az asszonynak a figyelme nem szóródik szét az utca zajától. De ez kivétel; rendes körülmények között mindenképpen arra kell törekedni, hogy kellő előkészület és hálaadás legyen bennünk. /…/
A legminimálisabb készület és hálaadás sem kevés. Nem kell tehát aggódnunk, ha szívünk érzelmei nem csapnak föl, nagy és mély megrendülések nem rázzák meg lelkünket. Ezek jó, ha vannak, de nem baj, ha nincsenek. Hisz a szentek lángoló érzelmei sem meríthetik ki a lélek méltó magatartásának követelményét. Sohasem mondhatjuk, hogy eléggé hálát tudunk adni az Úrnak jóságáért, mert itt is áll az elv: a sok nem sok!”
[Belon Gellért: Életünk kenyere. Vigília, 1958. 8. sz. 459-460. p.]
Végül egy olyan könyvből idézünk, amely csak évekkel a püspök halála után jelent meg. Ahogy a szerző írta a bevezetőben, könyve „Jézus lelkébe segít betekinteni”. Az „Oltáriszentség életünkben” című fejezetből idézünk néhány mondatot:
„Jézus e szentségbe rejtette Isten-szeretetét és emberszeretetét. És azt mondta, ha rá akarunk emlékezni, akkor azt tegyük, amit Ő tett az utolsó vacsorán. Nincs élő Krisztusra emlékezés Oltáriszentség nélkül. Ezért azt bele kell építenünk mindennapi életünkbe. /…/
Ne vonjuk el magunkat a szent asztaltól, ha viharok dúlnak lelkünkben, akár hitetlen gondolatok, vagy érzéki kísértések gyötörnek. Ha elszánás van bennünk, hogy Jézustól nem akarunk elszakadni, menjünk hozzá. Sziénai Szent Katalin szerint ilyenkor bensőnk haragos tengerén lelkünk sajkájában alszik. Különösen vegyük akkor, ha úgy tűnik, leállt minden bennünk, vagy lelki szárazságok gyötörnek. És ha a végigelmélkedett gondolatokból szinte semmi sincs, ami csak kicsit is világítson. De tudnunk kell, ha nem is érezzük, hogy itt van velünk. Ha nem is szól hozzánk, sugározza kegyelmét. Erőltetés nélkül kitehetjük magunkat a szentség sugárzatának. A rádium akkor is hat, ha nem érzem a sugarak belém-hatolását. Csak Jézus sugarai mennének veszendőbe!? Ilyenkor vagyunk abban a helyzetben, hogy igazán, ösztönösen átkaroljuk az ő lábát, és rimánkodhatunk Isten-szeretetéért is, emberszeretetéért is. Ekkor igazán rászorulunk, és magunktól nem tehetünk semmit. /…/
Hulljunk a földre krisztusi alázattal, ahogy Ő megalázza magát mennyei Atyja előtt, és Jézus imádata járja át szentségimádásainkat!”
[Belon Gellért: Jézus lelkülete. II. kiad. Bp., 2005. 183-184. p.]