Nevelés: mi van akkor, ha a „minőségi pillanatok” csupán illúzióba ringatnak minket?
Az elmúlt években új elképzelés bukkant fel a nevelés területén. A híres „minőségi pillanatok” azt jelentik, hogy szorosan beosztott napirendünkbe benyomunk egy speciális gyerek-időszakot. Az ötlet valóban dicséretes, és úgy tűnik, a szülőket ki is elégíti. De vajon megfelel-e a gyermek szükségletének?
Napjaink elterjedt meggyőződése szerint illik hangosan hirdetni a „minőségi pillanatok” jótékony hatásait. Pihentető gyerekmasszírozás a felkeléskor, ebéd négyszemközt, esetleg szédítően magas fakockatorony közös megépítése: az ilyen „minőséginek” nevezett pillanatok kitűnő szándékon alapulnak. Töltsünk időt gyermekünkkel, osszunk meg velük egy kivételes, szeretettel teli, cinkos pillanatot.
A pozitív nevelés az ilyen pillanatokat az utódok kívánatos fejlődése szempontjából alapvetően fontos pilléreknek állítja be. A tudományos tanulmányok is kategorikusnak tűnnek: „Nem a mennyiség számít, hanem a minőség”. A szülői magazinokban napról napra visszaköszön ez a szlogen, és a pszichológusok körében is szájról szájra jár. Legalább van mivel megnyugtatni a túlterhelt szülőket, akiknek naponta csak néhány percük jut a gyerekeikre. Ameddig ezekre az értékes percekre ráütik a „minőség” pecsétjét, addig minden a legjobban megy ebben a minden világok legjobbikában, legalábbis ezt szeretnék velünk elhitetni! Az internet tele van mindenféle trükkökkel és ravaszságokkal, hogy hogyan lehet maximálisan kihasználni ezeket a minőségi pillanatokat. Íme egy, a valóságból merített példa:
„Tíz tanács arra, hogyan töltsük fel gyermekünk érzelmi tartályát minden nap, csupán néhány perc leforgása alatt”.
Irány a benzinkút, teletöltünk, és készen is vagyunk mára! Elégedjetek meg a morzsákkal! Kivéve persze, hogy a morzsák soha nem tápláltak rendesen senkit, még a legjobb minőségűek sem. Azt kérik a szülőktől, hogy optimalizálják a gyermekükkel töltött időt, éppen úgy, ahogyan egy üzem vagy egy értékpapírszámla jövedelmezőségét optimalizálják: „Csak tessék, tessék, uraim és hölgyeim, ez a semmi kis befektetés hatalmas hasznot hajt majd!” Kivéve, ha…
„A szavakat nem lehet elrendelni. A szó akkor bukkan elő, amikor a legkevésbé várják”
Mit is ígérnek nekünk a minőségi pillanatokkal? Azt, hogy kapcsolatot teremtünk, a szavakat, a beszélgetést részesítjük előnyben. De a bizalmas vallomásokat, a bizalmat, a cinkosságot nem lehet egyetlen varázsütésre megrendelni. „Tadam, itt van most a minőségi pillanat, na mit akarsz nekem elmesélni, drágám?!” Kicsi az esélye annak, hogy ez működik. Renaud Hétier, előadó és az Angers-i Université Catholique de l’Ouest oktatója és kutatója a következőképpen látja a dolgot:
„Mindig az informális pillanatokban történik valami. A párbeszédet nem úgy sikerül megalapozni, hogy odahívjuk a gyereket. A beszélgetés igen gyakran akkor indul el, amikor nem is várjuk, az autóban, vagy amikor a ruhát teregetjük, vagy a vacsorát készítjük.”
A valódi minőségi kapcsolat kiépítésének a kulcsa tehát a jelenlét, a rendelkezésre állás, amit a meghallgatással a gyerekünknek kínálunk. És nem csak egy kellően körülhatárolt idősávban. Erről beszélt a Kihívás az Asszonyoknak című kollokviumon Inès de Franclieu, kilenc gyermek édesanyja, az érzelmi nevelésre szakosodott Mennyire szeretlek egyesület alapítója is:
„A szavakat nem lehet elrendelni. A szó, az csak úgy kibukik, és röptében kell elkapni, miközben az iskolából hazafelé menet egy szendvicsen osztozunk, vagy kis időbeli elcsúszással éppen egy levest kanalazunk, netán valami tevékenység után a fürdőből jövünk ki, vagy éppen lefekszünk. Nagyon gyakran akkor, amikor a legkevésbé várnánk.”
„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket”
Az úgynevezett „minőségi” pillanatokban a szülő mozdul a gyermeke felé, a mozdulatot a szülő kezdeményezi, az általa megszabott keretek között, előre eltervezetten. De vajon a minőségi beszélgetés lehetősége, éppen fordítva, nem akkor csillan-e fel leginkább, amikor a gyermek váratlan és spontán módon az édesapjához vagy édesanyjához fordul? A minőségi pillanatok tehát valahol máshol vannak. Nem a felnőtt kezdeményezésére percre beosztott találkozásokban, hanem azokban az – ó, mennyivel gyengédebb és előre nem látható – fellobbanásokban, amelyekkel a gyermek fordul a felnőtthöz. Ezekben a percekben szólal majd meg, fogad bennünket bizalmába, ekkor tesz fel kérdéseket. Merjünk csak párhuzamot vonni az Evangéliumokkal: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket” – mondja nekünk Jézus (Mk 10, 14). Jézus nem erőltette magát a gyermekekre valamiféle, az ő színvonalukon álló prédikációval, vagy úgy, hogy labdázni hívta volna őket. Engedjük tehát, hogy ők jöjjenek hozzánk!
A minőségi pillanatok sokkal inkább „a semmit viszonzásképpen el nem váró jelenlét” gyümölcsei
A minőségi pillanatnak jól kell „sikerülnie”. Ugyebár a felnőtt vállalkozik rá, rászánja az időt, feláldozza a saját szabadidejét, úgyhogy szó sem lehet arról, hogy a gyerek valamiért duzzogjon. Hát igen, előfordul, hogy a gyerek nem megy bele a minőségi-pillanat játékba. Akkor aztán elmérgesedhet a helyzet, vége a bohóckodásnak és a szép cinkosságnak! A felnőtt ilyenkor csalódást érez. Hiszen várt valamit cserébe, szeretetet, hálát. És aztán nincs semmi. A gyermekek hálátlanok, mondják majd. De egy fakockatorony megépítése elég-e a gyermeknek ahhoz, hogy teljesen megérezze apja vagy anyja szeretetét? Inès de Franclieu segít választ találni erre a kérdésre, amikor azt hangsúlyozza, hogy „a minőségi pillanatok minden bizonnyal fontosak, de elégtelennek és gyakran sutának tűnnek az olyan jelenléttel szemben, amely nem vár el semmit, de mindenre kész. Kész mindent meghallgatni, mindent feltárni, mindent a napvilágra segíteni, mindenben társ lenni”.
A minőségi pillanatoknak megvan az az előnyük, hogy megnyugtatják a szülők lelkiismeretét. De hagyjuk azt abba, hogy nem veszünk tudomást az egyszerű jelenlét értékéről, a gyermek szükségleteire, szorongásaira, kívánságaira odafigyelő, jóindulatú jelenlét értékéről. „Ez a jelenlét biztonságérzetet ad a gyermeknek” – mondja ki Inès de Franclieu. „A gyermek érzi, hogy szeretik, és hogy megvan a bizalom. A szeretetet nem lehet előírni, sem észérvekkel alátámasztani. Megmagyarázhatatlan. De megtapasztalható, érezhető és megélhető.”
Mathilde de Robien | Aleteia
Ezt a cikket Solymosi Judit önkéntes fordítói munkájának köszönhetően olvashattad el magyarul. Ha fordítóként te is csatlakoznál a Katolikus.ma médiamisszióhoz, akkor várjuk jelentkezésedet a Kapcsolat oldalon keresztül.