1902. november másodikán, halottak napján született a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb formátumú alakja, Illyés Gyula. Amikor meghalt, az Új Ember című katolikus hetilap azt írta róla, hogy „a nemzet őrlelke volt”, aki „égő nyugtalanságban” zajló élete során „a világ végső értelmét nem szűnt meg keresni”. Illyés versben és prózában vissza-visszatérően foglalkozott az elmúlás gondolatával, mondhatnánk azt is: születésének napja is arra „predesztinálta”, hogy az élet végső értelmét keresse.
Illyés Gyula egyik legszebb, az 1930-as évek első felében született versében [Egy sápadt nő egy kis szobában….] örökítette meg születésének napját:
Nem volt riadalom a pusztán,
amikor megszülettem én
váratlanul, hívatlanul tán
halottak estelén,
novemberben, halottak napján,
gyertyagyújtáskor, amidőn
fejfák tövén a puszta népe
künn térdepelt a dombtetőn,
harangszókor, mikor a szomszéd
falvak magas sírkertjei
hirtelen testvér-őrtüzekként
elkezdtek fényleni.
A völgyben egy kis házban akkor
szédült nehéz kínra anyánk.
Elképzelem a téli tájat
és azt az éjszakát:
egy sápadt nő egy kis szobában
s körül a komor hegytetők
ormán villogó koronákként
lobogó temetők.
Körül a halál diadalma,
gyertyás, kísértő ünnepély
és lent egy váratlan sikoltás
a párás völgy ölén.
Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
és lentről a völgy, mint meleg
tenyér fölnyújt vigaszul egy csöpp
sikongó életet.
Életművének szerkesztője, Domokos Mátyás emlékezéséből tudjuk [Domokos: Adósságlevél. Bp., 1998. 308. p.], hogy élete végén a hatalom által megalázott költő telefonon bediktálta neki a vers új, az összkiadás számára szánt, végleges záró sorait:
„Fönt sírás, tompa jaj, harangszó
s lentről a völgy, meleg tenyér
fölnyújt egy csöpp rémült
tiltakozást: élj és beszélj!”
Illyés verseinek összkiadásában azonban maradt a régi verszárás, mert a költő nem rögzítette írásban az új szöveget, márpedig szövegkiadáskor az ultima manus filológiai alapelvét kell szem előtt tartani. De az utolsó sor mégis figyelemre méltó: élj és beszélj!
Hetvenedik életéve felé közeledőben a költő külön prózakötetet szentelt az öregedésnek, az elmúlásnak. Az 1969-ben megjelent Kháron ladikján c. esszéregény részletei az előző évben több folytatásban jelentek meg a Kortárs c. folyóiratban; ekkor írta Pilinszky János azt a rövid, néhány soros, csak a halála után megjelent szövegét, amelyben „az utolsó előtti lépés” művészének nevezte az idősebb pályatársat:
„Végig vándorolt hűségesen az időn, ez igaz, de végig az ’utolsó előtti lépés’ vándora maradt, ahogyan Pascal – például – egész életében az utolsót lépte. Ismételjük: ez nem értékítélet, hanem jellemzés. Illyés sajátos életműve nagy segítséget nyújt mindazoknak, kik rokonai, s akikben a bizonytalanság az ő segítségével tud valódi szavakra találni, még akkor is, ha vallásos elmélkedései lényegében soha nem lépik át a tisztán humanista szintet.”
[Pilinszky: Jegyzetek Illyés Gyuláról. Vigília, 1985. 2. sz., 173. p.]
Pilinszky látlelete pontos volt. Illyés Gyula valóban nem tette meg azt a bizonyos utolsó lépést, amely a gondviselő Isten létének elfogadásához, a megváltás bizonyosságához vezeti el a kereső embert. A hetvenes évek elején Illyés hosszú interjút adott a Vigília c. katolikus folyóiratnak, ebből idézzük fontos önvallomását:
„Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végső értelmének, az egész teremtés befejező aktusának a befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérné sovány vigasszal. Még meghódításra vár. Ha a végső értelem Isten, miért nem ismerhetjük meg őt? Miért titkolózik, miért hagy bennünket bizonytalanságban?”
[A Vigília beszélgetése Illyés Gyulával. Vigília, 1971. 7. sz. 457. p.]
Illyés tehát nem vallotta ateistának magát, de a kételymentes hithez racionális bizonyosságra vágyott; ahogy ő fogalmazott: „gőgje” visszatartotta attól az utolsó lépéstől, amelyről Pilinszky beszélt korábban. Illyés kérdéseket tett föl a fenti idézetben, de nem tudott odáig eljutni, amit 1927. március 15-én, Pápán elhangzott beszédében Prohászka Ottokár püspök így fogalmazott meg:
„A Te akaratod a legfontosabb. Uram, én így is bízom Benned. Nem értem szándékaidat, és így is tudom, hogy érettem szándékoltad azokat. Nem a mi gondolataink szerint van a világ, az élet berendezve. Másrendű elgondolások, másrendű akarat munkája a világ. Nem a mi rövidlátó elménk szerint jár a mindenség végtelen órája. Hallgass és szolgálj!”
Illyés Gyula 1983 tavaszán halt meg. Utolsó éveiben született versei arról tanúskodnak, mintha az általa említett „gőg” enyhült volna. 1980-ban született, Megláthattál volna c. szonettjét idézzük:
„Megláthattál volna azért is engem,
mert, Mindenható, ha vagy s látsz valóban
(mint rég ama Szem a szentkép-keretben)
mert nem zavartalak, mert nem kopogtam,
mert nem riszáltam feléd sem sebem, sem
érdemem, hogy nézd: így jártam nyomodban!
Illemre nevelt anyám: nem esengtem
s rátartiságra apám: nem tolongtam
–s igazmondásra épp a – Hit
– a hited? – nevelt, hogy így, magamba kivetetten
e földön itt, veled vagy ellenedben,
magamféle is kezdhet valamit –
Nem voltam könnyű fiad. Így
végy számba, ha ürül hely a Seregben.”
Mert nem kopogtam – írta Illyés a vers első strófájában. Holott Jézus azt mondja: „Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” [Lk 11,10] Illyés megfordítva látja: a vers elején szinte „számonkéri” az Istent: „Megláthattál volna…”. A vers végén viszont ott van az Atyának címzett gyermeki vallomás; s ott van a sajátosan megfogalmazott kérés is.
Egy évvel később, 1981-ben született, Ahol valaha minisztráltunk c. verse e sorok írójának egyik kedvence; ebben a mélyen önvallomásos versben a hittől való fiatalkori eltávolodást rajzolja meg kérdésekbe öltöztetve Illyés, de a versvégi, bizonytalan kérdésben („bármiképp”) mégis ott van a sejtelem: a földi élet befejezése nem végleges lezárás, hanem az „együtt leszünk” reményének utat nyitó tapasztalat:
„Mikor is jártam itt? Mi leskel rám: kísértet?
Az oltárzugból és – no tán – belőlem?
Eszmél vajon – no lám! – mi akkor még a lényeg
volt húsomban is? Itt! Köszöntsem?
Üdv, néma lélek!
Megnémult, fejlődésben elmaradt,
süketté vált: árvult jobbik felem!?
Rámbízott, rejtelmes, rejlő alak,
ikersejtként még egy-az-egyben egy velem.
Vállaljalak? Hozzámszólítsalak?
Mennyi temető, megnyílt sír! Halottak,
kilépők – ólak, iskolák, pincék mögül!
Követnek, torz latin szókat makognak,
mit is hadarva, érthetetlenül? -;
Hogy együtt leszünk bármiképp maholnap?”
Amikor Illyés Gyulát utolsó útjára kísérték a Farkasréti temetőben, sokakat meglepett, hogy egyházi szertartással búcsúztatták a költőt. Belon Gellért püspök végezte a szertartást: Illyés végakarata volt, hogy Belon püspök temesse, s a szertartás nyelve a latin legyen. A búcsúbeszéd azért figyelemre méltó, mert a püspök nemcsak arról beszélt, hogy a költő a múlandóság partjain „kísérő után” nyúlt, hanem Belon bocsánatot is kért:
„Nem tudtuk megmutatni neked azt az Istent, aki van. /…/ Isten-távolban kerested azt, amiről nekünk kellett volna tanúságot tenni. Bocsásd meg, hogy hagytunk Kháron ladikján egyedül küzdeni, egész életedben sorsodra hagyva – mint Kháron-köteted címlapja is művészien ábrázolta – az élet tengerének fekete vizein elsötétült ég alatt. Hiszen Te mondtad, hogy egész életünkben hordozzuk a halált. De Kháron ladikjának címlapján a vakítóan fehér vitorla uralkodik, mely fényével belehasít a naptalan égbe az éjsötét vizeken. Hogy a vitorlának ez a fénye honnét jött, arra Te feleltél meg egy három szóból álló örök sorral: ’A csillag mind betlehemi’ (Emberség).”
[Illyés Gyula temetésén. Vigília, 1983. 7. sz., 553. p.]
*
Talán kevesen tudják, hogy Illyés Gyula, aki műfordítóként is maradandót alkotott, miseszöveget is fordított. A fordítás ötven évvel ezelőtt jelent meg a Vigíliában [Vigília, 1972. 12. sz., 804-805. p.].
ILLYÉS GYULA MISESZÖVEG-FORDÍTÁSAI
Dicsőség ottfenn az Istennek,
békesség ittlenn az embernek,
ha jóakaratú.
Téged magasztalunk.
Téged áldunk. Téged imádunk.
Téged ünneplünk.
Dicső voltodért neked hálát adunk,
Úr Istenünk, ég fejedelme,
Mindenható Isten Atyánk.
Istennek egyszülött Fia,
Jézus Krisztus.
Úr Isten, Istennek Báránya,
az Atyának Fia,
ki vállalod a világ bűneit,
irgalmazz nekünk.
Mert csak te vagy a Szent,
te csak az Úr,
te csak minden fölött a Fönség,
Jézus Krisztus.
Egyetemben a Szentlélekkel,
megdicsőülten az Atyával.
*
Hiszem, hogy egy az Isten,
mindenható Atyánk Ő,
mennynek és földnek,
minden látható és láthatatlan dolgoknak alkotója.
S hogy Jézus Krisztus a mi egyetlen Urunk,
Istennek egyszülött Fia,
Atyja nemzése, mélyén az időknek,
Istentől Isten,
Világosságtól Világosság.
Nemzés, nem alkotás.
Az Atyával egylényegű,
aki is mindent alkotott.
Aki értünk, emberekért,
üdvösségünk okáért
a mennyből leszállt.
Szentlélektől s Szűz Máriától
megtestesülvén
ember lett.
Értünk meg is feszíttetett
Poncius Pilátus alatt,
megkínzatott és sírba tétetett,
de föltámadt a harmadik napon
miként megíratott,
s fölment a mennybe,
s ül ott az Atya jobbján,
és visszatér ismét dicsően,
s lesz élők és holtak bírája,
s uralma véget sosem ér.
Hiszem, hogy a Szentlélek
igazgat és életet ad,
mert az Atyától és Fiútól származik,
miért is az Atyával és Fiúval
együtt imádjuk, s magasztaljuk Őt,
Ő szólt a próféták szavával.
Hiszem, hogy egyetlenként
szent, katolikus s apostoli az Anyaszentegyház.
Vallok egyszeri keresztelkedést
a bűnök megbocsátására.
Várva várom a halottak föltámadását,
s az eljövendő örök életet.
*
Szabadíts meg Urunk, esengünk,
minden megtörtént, meglévő és megtörténhető rossztól-bajtól,
és a boldogságos és dicsőséges,
azon szűzen Isten-szülő Mária
és szent apostoljaid: Péter és Pál,
valamint András
és minden szented közbenjárására
adj békét kegyesen e kornak.
Óvj irgalmasan meg minden időben a bűnöktől,
és biztosíts bennünket minden háborítástól.
