Vigasztaló szavak azoknak, akik nem a saját akaratukból egyedülállók

„Az egyedülállóság összeegyeztethetetlen a boldogsággal. Az egyedülállóság terméketlen. Az egyedülállóság egy vakvágány a szentség felé vezető úton”- halljuk néha. Mindezekkel a hamis és kétségbeesett állításokkal foglalkozik Emmanuel Gobilliard atya, Lyon segédpüspöke, aki igazságosan, őszintén és reményt keltően szemléli az egyedülálló emberek helyzetét.

A vállalt vagy éppen az elszenvedett egyedülállóságot gyakran magány, kétség, szenvedés, sőt néha bűntudat jellemzi. A hit segít fenntartani a reményt, és megtalálni az értelmet a nem általunk választott egyedülállóságban. A „Szeress és tedd meg, amit akarsz!” című interjúkötetben, amelynek egy része az egyedülállókhoz szól, Emmanuel Gobilliard éppen ezt fejti ki. A lyoni segédpüspök leszögezi, hogy az egyedülállóság nem kudarc! Éppen ellenkezőleg, a termékenységnek egy másik formáját generálja, mint egy házaspáré, és ez is egy út a boldogsághoz és a szentséghez.

Egyetemes elhívás

A nem választott cölibátus kétséget ébreszt az emberben: „Méltó vagyok-e én egyáltalán arra, hogy szeressenek?”.  A kételyt azonnal elűzi a keresztény hit, amely azt a bizonyosságot nyújtja, hogy „minden ember szerethető, Isten végtelenül szereti, és mindenki méltó arra, hogy szeressék” – erősíti meg Emmanuel Gobilliard. A szenvedések, kudarcok, bizonytalanságok ellenére „Isten mindenkinek megadja az eszközöket, hogy az életét felajánlássá, ajándékká tegye a világnak, másoknak. A hit lehetővé teszi számunkra, hogy mindennek ellenére megőrizzük reményünket, hogy szeretnek minket, és hogy arra kaptunk meghívást, hogy szeressük Istent és másokat” – magyarázza a püspök.

Mert a házasságon vagy a papságon túl létezik egy egyetemes hivatás, amelyre minden ember el van hívva, ez a szeretet és önmagunk odaadása. Emmanuel Gobilliard atya aláhúzza: „Mélyen hiszek abban, hogy arra teremtettünk, hogy magunkat adjuk másokért. A férfiak és a nők egyetemes hivatása az, hogy szeressenek és magukat adják másokért.” Bármilyen élethelyzetben is legyünk, mindig tudunk szeretni, mindig tudjuk magunkat adni. „Minden élet rendkívül gyümölcsöző lehet, bármilyen helyzetben, bármilyen hivatásban, bármilyen életkorban” – szögezi le a püspök. „Egy kereszténynek egyetlen hivatása van, a keresztségben kapott hivatás, ami az, hogy Krisztus tanítványaként éljen”, minden más hivatás, beleértve a cölibátust is, csak ennek a megvalósítása.

Nincs szabványos út a boldogsághoz

Emmanuel Gobilliard atya megjegyzi, hogy az élet minden állapotában találhatunk boldogtalan embereket éppúgy, ahogy az egyedülállók között pedig boldog embereket. „Az igazi boldogság szerintem az, ha este lefekvéskor azt mondhatom: jó nap volt! Nem voltam tökéletes, de elértem dolgokat, kaptam, adtam, szerettem, éltem. Köszönöm, Istenem! “. Az atya helyteleníti, hogy néha „túlzottan elméleti síkon közelítjük meg a boldogság fogalmát, amely megfelel a társadalom által kínált boldogságfogalmaknak”. Talán az szükséges a teljes boldogsághoz, ha lemondunk a boldogságról alkotott elképzelésünkről, és a valóságban, amelyben élünk, meglátjuk a boldogság lehetőségét. Ez a megtérés kétségtelenül kreativitást, találékonyságot igényel az új tervek megvalósításában, a boldogság keresésében, a szeretetben és az önátadásban, minden bizonnyal más módon, de mindig Krisztus képmásaként.

Egyesek azt gondolhatják, hogy Isten elfelejtette őket. Hogy elhanyagolta őket, mert nem segített nekik találkozni lelki társukkal, vagy egyszerűen átugrotta azt az élettervet, amelyet sok éven át elképzeltek. De nem, Isten nem hagyta el őket! „Isten inkább életünk társa, mint életünk döntéshozója” – figyelmeztet Emmanuel Gobilliard. Isten mindig ott lesz mellettünk, de a hivatás megvalósítása önmagunkon és a másikon múlik.

Azoknak, akiknek az az érzése, hogy elfelejtették őket, vagy nem férnek bele egy meghatározott elhivatottsági keretbe, a püspök kijelenti, hogy „a keretnek megvannak az előnyei, a biztonsága, megnyugtató, de vannak hátrányai is: a rutin, az az érzés, hogy elértünk valamit, hogy megérkeztünk”, az a szokás, hogy a jövőt tervezgetjük anélkül, hogy a jelent élnénk meg. Azok, akik e kereten kívül vannak, hajlamosak nem gondolni a jövőre, mert szorongással tölti el őket. A békés élet módja az, ha a napunkat örömmel töltjük meg, ha mélyen a jelenben élünk. Az egyedülálló emberek mindenkinél nagyobb valószínűséggel érik el a szentséget. Mert „a szentség mindig a jelenben él, éspedig azért, mert a szeretet is mindig a jelenben él. A szentség az, hogy most fogadom be Istent az életembe, befogadom azt, aki az örök jelen” – magyarázza a püspök.

Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: Aleteia