Ferenc papa Vatikan halottak napja Egyedi

“Az egyháznak nem reformerekre, hanem szentekre van szüksége!”

A “ferenci” egyház reformegyház lesz, gondolták az emberek, elsősorban Németországban, egészen addig, amíg Ferenc tudtukra nem adta: az egyházat nem Németországból kormányozzák, a pápa pedig nem a “teuton” reformerek kívánságainak teljesítésére szolgál.

Mind a németországi szinódusi tévútból, mind a 2023-as püspöki szinódust megelőző világméretű felmérésből egy dolog teljesen világosan kiderült: sem a papság, sem a világiak nem értik teljesen, hogy mi az egyház általában és a pápa különösen.

Egyfelől Ferenc már ismételten utalt arra, hogy egy szinódus nem parlament, és már csak ezért sem létezik többségi szavazás. Másfelől viszont a világméretű felmérés az ellenkező benyomást erősítette: a szinodalitással foglalkozó szinódus már előre egyfajta “reformszinódussá” vált, és jó tanulság arra, milyen mélyen behatolt a protestantizmus az egyházba, és milyen tartósan elpárolgott az egyházba vetett hit.

Ez a legvilágosabban abban látszik, hogy az egyházat már alig tekintik isteni alapítású, szent közösségnek, hanem sokkal inkább holmi elmaradott tagok rozoga klubjának, amelyet sürgősen át kell alakítani. Nincs többé szó örök igazságokról; a kinyilatkoztatott hit, úgy látszik, viszonylagossá vált. Maga az Isten sokak számára csak egy metafora, saját „teológiai” agyszüleményeiknek vagy kívánságaiknak a kivetítési felülete. Számukra már nem létezik az egyház hite; ehelyett ma éppen ezt hiszik, holnap pedig azt, mindenki a saját ízlése szerint. Ami tegnap még “katolikus” volt, mára relatívvá vált; nem csoda, ha még maguk a püspökök is ilyesmiket hirdetnek, majd a megoldatlan kérdésekkel Rómára mutogatnak.

Rómát persze mindig is gyűlölték a reformer erők, de úgy gondolták, Ferenc alatt végre meghallgatásra találnak, és a “ferenci” egyház majd reformegyház lesz. Ezt gondolták, elsősorban Németországban, amíg Ferenc végül be nem jelentette: az egyházat nem Németországban kormányozzák, a pápa pedig nem a német reformerek vágyainak kielégítését szolgálja. Az egyházat egyébként nem is Rómában kormányozzák, hanem a mennyben. Jusson eszünkbe: egyedül Jézus Krisztus az Úr, az Egyház, nem pedig a pápa.

A “szinódusi katolikusok” téves egyházértelmezése vicces módon sehol sem látható jobban, mint éppen ebben. Számukra Krisztus helyét a pápa vette át, akit ők csak politikai személyiségnek értékelnek, ami alapos félreértés. A pápa nem monarcha és nem is diktátor. Nem élet és halál ura, nem ereszthet át vagy éppenséggel nem blokkolhat reformokat, ahogyan csak jónak látja, és még kevésbé engedhet akármilyen “bázisról”, alulról érkező nyomásnak, hiszen az ő egyetlen bázisa Jézus Krisztus.

Azzal a hivatallal, amelyet az Úr Péternek adott, nem kevesebbet hagyott a pápáknak örökségül, mint az ő mártíriumát: a fenntartások nélküli tanúságtételt az igazságról, amely kizárólag Krisztus lehet, és amelyet Ő oltott az Ő Egyházába. Ennyi, nem több és nem kevesebb.

Ezért nem vagyunk sem “Ferenc-követő” katolikusok, sem „szinódusi katolikusok”, ahogy egyesek gondolják, hanem “római” katolikusok vagyunk, és azok is maradunk. Ezért nem engedi a mostani pápa, hogy befogják őt az Egyház azon ellenségeinek szekere elé, akik a “szinodalitás” leple alatt belülről harcolnak az Egyház ellen, és amellett még azt állítják, hogy ők “katolikusok”. Az a tény, hogy közöttük nemcsak a német és osztrák egyesületek katolikusait találjuk meg, hanem papokat, püspököket és bíborosokat is, sejteti, hogy időközben már milyen messzire mentek a dolgok.

Mindenesetre – és ez lesz az Egyház megújulásának kezdete – ily módon mindannyian el fognak szakadni az Egyháztól, ahogyan már feladták Jézus Krisztust is, és behódoltak a korszellemnek. Nem kérdés, hogy ez a közeljövőben meg fog történni, és a reformáció példáját követve az egyházszakadás másodjára is Németországból fog kiindulni.

Senki sem tartóztathatja vissza azt, amit nem lehet megállítani, valószínűleg a legkevésbé a pápa.

De hát Jézus Krisztustól is sokan elszakadtak, annak ellenére, hogy látták a csodáit. Utoljára már csak egy kis csoport bizonytalan apostol maradt Péter körül. Ez volt az Egyház kezdete, és az Egyház új kezdete sem lesz másként a mi időnkben. Aki ebben nem hisz, annak alapvetően nem is kell hinnie semmit; az Egyház nem e világból való, és ez nem is változik. Éppen ezért küzdött az egyház évszázadokon át az elvilágiasodás és az erkölcsi hanyatlás ellen, és a saját kebelén belül tapasztalt problémák ellenére ezért nem alkalmazkodott soha a világhoz, hanem éppen ellenkezőleg, úrrá lett a világon. Mindig tudatában maradt isteni alapításának, és megőrizte az Urától és Mesterétől kapott megbízást, hogy “a világ világossága” és “a föld sója” legyen. „Hegyre épített városként” így sikerült, hogy betöltse a világot Krisztus világosságával, és eloszlassa a sötétséget. Ehhez nincs szükség német reformerekre. Ehhez semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy Jézus Krisztus legyen orientálódásunk alapja.

Bernanos szavaival élve: az egyháznak nincs szüksége reformerekre. Szentekre van szüksége!

Írta: Dr. Joachim Heimerl, a bécsi főegyházmegye papja
Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Kath.net

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük